Ismét kidobott az ágy. Azt hiszem, ha egy dolgot kéne mondanom, ami számomra kivitelezhetetlen két gyerek és két kutya mellett, hát az egyértelműen az alvás lenne. Nem véletlenül vettem be a körbe a kutyákat, hiszen ma sem volt ez másképp...
Nyilván, ha végre a gyerek alszik, akkor majd fölkelt a kutya!
Az éjszakáink már korántsem olyan vészesek, mint pár héttel ezelőtt, de persze a tökéletestől még fényévekre vagyunk. Annyi csoda történt, hogy az éjféli ébredést valahogy sikerült kiiktatni, így a Bence az esti elalvást követően leghamarabb hajnali három óra tájékán ébred. Ez nekem már felér egy kiadós alvással, hiszen a feszített tempójú éjszakák után már olyan kipihent vagyok ekkorra, mint a medve egy kiadós téli álom után.
Az első alvós éjszakánk közben fel is ébredtem leellenőrizni, hogy minden rendben van-e a kiságyban, mert nem akartam elhinni, hogy az én fiam 8tól fél4ig nem nyikkan meg. De természetesen rendben volt és az igazak álmát aludta míg én hajnali fél kettőkor ott álltam az ágyacskája fölött és hunyorogtam be a félhomályban. De ezt minden kezdő szülő eljátssza...meg én is. ;)
Mint ismeretes én az összes első gyermekes hibát elkövettem az Ádival, így még most is velem alszik. Vagy inkább rajtam...de erről máris bővebben.
Mivel ugye soha nem volt hajlandó az éjszakát alvásra fordítani és folyamatosan a melleimet követelte, így megtettem azt, amit tilos! Bevettem az ágyamba. Hogy miért tilos? Ma már tudom: mert azóta is ott van. Azzal az egy könnyebbséggel, hogy már nem szopik, de szerintem még arra is képes lenne, ha annak idején nem szoktatom le eme kedvelt hobbijáról.
Hiába vettünk ilyen-olyan ágyat, világító dinó matricát, semmi nem tudja hosszútávon a saját szobájába csábítani. Így most a Csabi alhat az emeletes ágyban, az Ádám pedig rendszerint rajtam. Merthogy korántsem elégszik már meg a mellettem való fekvéssel. "Anya, hozzád bújnék!" felhangzása után a majd két méter széles ágyon teljesen hozzám nyomja a kis testét, kiköveteli a takaróm felét(mert a sajátja nem jó) és ha esetleg lenne egy 20 centiméter, amin tudnék mozogni, akkor jön Kira kutya, ai rendszerint a másik felemnél kényelembe helyezi magát és a takaróm eddigi szabad felét is leszorítva mély álomba szenderül. Néha még megfordul a fejemben, hogy bizony jó lenne a bal oldalamról a jobbra fordulni, de az szinte kivitelezhetetlen. A legrosszabbra akkor fordul a helyzet, ha az Ádi mély álomba zuhan. Akkor forgolódni kezd és a kezeit dobálva hatalmas pofonokat kever nekem le az éjszaka közepén. Ha pedig arrébb tolom, akkor felkel és újra hozzám akar bújni vagy félálomban azt dünnyögi, hogy odabújok a cicikhez. Hát mi ez, ha nem bolondok háza???
Általában a Kirával nincs baj. Lefekszik és alszik reggelik. Általában. Most éppen baj volt vele. Hajnalai háromkor, majd hajnali hatkor is arra kellett felkelnem, hogy az orra egy centire van az enyémtől. Úgy szuggerált a félhomályban, majd mikor elérte célját és kinyitottam a szemem, vad farkcsóválásba kezdett és össze-vissza ugrabugrált, hogy engedjem már ki az udvarra. Mit tehettem volna? Ha a Bence miatt nem kell, hát majd a kutya miatt felkelek.
Hatkor már nem is feküdtem vissza, hanem leültem a gép elé. Köszönjük, hogy létrejöhetett ez a bejegyzés kedves Kira! :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése