Hello balsors, már vártalak!

Talán pont ide, a blogomba írtam nemrég, hogy most olyan kerek minden az életünkben, hogy szinte már várható egy csavar, ami ügyesen romba dönti a dolgokat. Alapvetően nem vagyok egy 'Titok könyv' ellenes, de számomra eme pozitív gondolkodás tanítás már leginkább az életből kezdők kisegítésére szolgálnak, akik próbálják mindenben a hibát keresni.
Én nem vagyok egy világban elveszett leány, a harmadik gyermek bevállalása előtt is gondosan osztottam-szoroztam, hogy ha egyszer bajban leszek vagy bármi rosszaság történik, meg tudjak állni a saját lábamon és biztosítani tudjak a porontyaimnak egy gondtalan életet.
Nekem ez a hullámvasút egyáltalán nem ismeretlen. Az én családom egyszer jól állt, majd két hét múlva a béka segge alatt volt...már ami az anyagi helyzetünket illette sok-sok évvel ezelőtt. Úgy néz ki ezt most sem sikerült levetnem, eme rám dobott kabátot, már ami az anyagi biztonságot illeti. Annyi különbséggel, hogy mostanság egyre nagyobb magaslatokat élek meg. Egyre többször van, hogy az anyagi helyzetünk több, mint kielégítő. Hogy gondolkodhatok nagyobb, jobb autóban, téli síelésben és nyári nyaralásban. Ez manapság már szinte rémisztő, hogy ennyi mindent megengedhet magának az ember. A fejemben már össze is állt egy kis megtakarítás megkezdése, hiszen még munkám is akadt, amit pénzbeli juttatásokkal díjaztak volna.
Aztán jön a szokásos fekete felhő, ami ha nem is dönt romba mindent, de fejtörést azt okoz rendesen. Titok könyv ide vagy oda, amikor nem jutott eszembe, akkor is lecsúsztunk a lejtőn és mikor gondoltam rá, akkor is. Viszont egyre nagyobb tapasztalattal bírok a gödörből való kijutás terén, így már szinte meg sem ijedek attól, hogy mi vár ránk. Hogy mekkora lesz a gödör, még nem tudom, csak most kezdünk süppedni...
Nem akarok nagyon titokzatos lenni, de egyelőre nem nagyon van mit írnom ebben a témában. Felvetődött néhány dolog rossz végződése, de egyszer nekünk is lehet szerencsénk és végül happy enddel is zárulhat ez a sztori.

Más:
bizonyára mindenki roppant kíváncsi a legújabb kisember nemére, de egyelőre nem tudok a témában nyilatkozni. Elvileg a 17. héten járok és úgy 2 hét múlva megyek ultrahangra és tudhatok meg bármit a bébi kilétéről. Mivel már tényleg az utolsó gyermekemről van szó eljátszottam a gondolattal, hogy nem fogom megkérdezni a nemét, hanem inkább jól meglepődök, mint ősanyáink, akiknek nem adatott meg az ultrahang adta betekintés. Aztán végül elvetettem ezt a lehetőséget és úgy döntöttem mégis megnézem a kis apróságot. Viszont változott a viszonyom a nemével kapcsolatban. A hőn áhított kislány már egyáltalán nem tűnik fontosnak. Kicsit furcsának is gondolom, hogy fiús anyukaként mi lesz egy kislánnyal...persze biztos feltalálom magam, de nem kívánom egyiket se jobban a másiknál. Mindenestre kíváncsi vagyok tartogat-e meglepetést. :)

jó reggel

A mai napot korán kezdtem. A gyerekek még javában aludtak, mikor elmentem a piacra reggelit hozni. Igazság szerint péksütit akartam venni, de valahogy inkább a melegszendvics és a hamburger mellett döntöttem. Az Ádi időközben már oviban van, a Bence pedig még javában durmol- megjegyzem én is ezt tenném, de tudom, hogy már felesleges, mert bármelyik percben felkelhet.

Megfigyeltem valamit mostanában. Mindenhol ott van a halál...ahogy telnek az évek, valahogy egyre többször üti fel a fejét és ez nagyon nem tetszik nekem. Annyira nyomasztó mindenhol a rákkal küzdő gyerekek, fiatalok vagy éppen öregek tragédiáját olvasni. Én tudom, hogy ezzel sokan segíteni akarnak és felhívni a figyelmet például a szűrések fontosságára, de mégis valahogy olyan morbid ez az egész, ahogy sokan utolsó heteiket és gondolataikat a facebookon vagy a blogukon osztják meg. Nem kívánom nap, mint nap olvasni a halált. Nem akarok hallani róla és nem akarok gondolni se rá. Ha eljön az én időm, akkor elfogadom, de nem akarom, hogy ez kísértsen engem a mindennapokban.
A jó és szép dolgoknak akarom szentelni a napjaimat, a gyerekekkel töltött időnek és nem azon akarom kapni magam, hogy este tízkor az ágyban valaki haláltusáját olvasom... Sajnálom őket. Nem is kicsit. Én is ismerem a rákot, tőlem is vett el olyat, akit szerettem és nem akartam odaadni neki, de nem vagyok hajlandó több időt szentelni neki az értékes perceimből.

Igazából utaznék. Megnéznék olyan helyeket a világban, ahová még nem jutottam el. Azt hiszem ez lenne a legjobb. Valahogy a napok is annyira rohannak és sokszor azt látom, hogy a Csabi is elveszik bennük. Annyira lelkesen végzi a munkáját, hogy közben elfelejt élni. Így aztán arra gondoltam, hogy a 10. évfordulónkra meg fogom lepni egy hétvégével. Azt hiszem jót tenne neki is, ha kicsit elmennénk valahova, ahol nem kell a céggel és az emberekkel foglalkoznia. Meg hát valljuk be, ha még egy fővel növekszik a család, akkor már kissé nehézkesebb lesz útra kelni, így pedig még érdemes kihasználni ezt a pár hónapot, hogy viszonylag könnyebben mozgunk. A Bence is jön-megy a saját lábán, reagál a kérdésekre, legjobban persze a 'nem' megy, de a bólogatás is ott van azért feleletként, ha valami komoly kérdést teszek fel neki, mint például,hogy éhes-e.
Egyre ügyesebb és egyre több szót is használ. Az 'anya-anya' például a kedvencem, azt nagyon cukin hangsúlyozza, de az apa, mama, papa, vau-vau, alma és ilyen alap szavak is benne vannak a repertoárban. :)

Megyek is, mert hallom, hogy már felébredt és valamit nagyon kántál a kiságyban.

egy hosszú hétvége röviden

Kicsit szégyellem magam, hogy ennyire ritkán ülök a gép elé, míg ti nap, mint nap nézitek,hogy került-e fel új bejegyzés. Valójában azzal nincs is gond, hogy eseménytelen napokat élnék, viszont sokszor elmegy a nap úgy, hogy eszembe sem jut a blog, sokszor viszont épp írnék valamit, de nem érzek elég affinitást magamban, hogy összehozzak egy épkézláb gondolatmenetet. Nézzétek el ezt nekem, bár ha ujjal akarnék mutogatni, ez nem is annyira az én hibám, mint a terhességé. Folyamatos küzdelmet vívok az álomkórral....valószínűleg, ha megengedhetném magamnak, akkor átaludnám az egész nap, de legalábbis a háromnegyedét mindenképpen. Persze erről szó sincs, de érezhetően felszabadultabb lett a "helyzet", mióta megkezdődött az ovi. Így, hogy csak a Bence van itthon és nem kell többfelé figyelnem, olyan, mintha a Paradicsomban lennék. Már el is felejtettem milyen könnyű minden, ha az embernek egyszerre csak egy gyereke van.

Az elmúlt 5 nap a Csabi nélkül viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen telt. Kissé kétkedve fogadtam a hírt, hogy elmegy és nekem egymagam kell boldogulni a két aprólékkal. De fele annyira sem volt nehéz, mint gondoltam. Igaz 2 napra áthívtam IM-et, hogy segítsen, míg elmegyek fodrászhoz és körmöshöz, de a vele töltött két nap is inkább kettős volt, mint egyértelműen segítség. Természetesen nagyon jól elvan a gyerekekkel és fordítva is, a kölykök is odavannak érte, de vannak bizonyos dolgok, amik a mai napig meglepnek. Valószínűleg kissé toleránsabbnak kéne lennem az idősebb társadalommal, de a mai napig nem hiszem el, hogy sokszor halvány lila gőze sincs a világról, amiben élünk. Időnként úgy éreztem, hogy három gyerekkel vagyok, például az utómosóban, amibe beültettem őket és hangos rácsodálkozások közepette ecsetelte, hogy milyen érdekes ez a szerkezet, hogy tologatja a kocsit. Hogy meg tudtam-e győzni arról, hogy nem az autót tolja a gép, hanem a nagy forgó kefék és a vízsugár mozog a jármű elejétől a hátuljáig....hát abban nem vagyok biztos.
Mint ahogy a kétségbeesését sem igazán tudtam megérteni, mikor egy színvonalasnak jóindulattal sem nevehzhető sorozat közben teljesen elkeseredett, hogy a milliárdos szereplő sem talál donort a leukémiás fiának...akkor mi halandók mire számíthatunk.
Ilyesfajta dolgok tették színesebbé a közös napjainkat, de valójában ezek egyáltalán nem leptek meg, mert nem egyedi esetekről van szó. Viszont szó se róla, sokat vigyázott a lurkókra finom ételekkel halmozott el minket egész hétvégére. Összeségében a weekendre 4, azaz négy pontot adok.

Persze a mozgalmasabb dolgok csak szombat este kezdődtek, mikor az unokatestvérem lánybúcsújára mentünk. Talán ha iszok valami ütősebbet, mint az almalé, akkor nem sokkolt volna annyira Peti, a meztelenre vetkőzött rendőrruhás chippendale izzadt testű dörgölőzése sem, de így józanul igen furcsán éreztem magam miközben izzadt felsőteste a hasamhoz nyomódott, miközben paskolni kellett csupasz és izmos fenekét. OMG...ezt még leírni is borzalmas. ;)
Ezután limizunnal végigmentünk a városon, majd betértünk egy szórakozóhelyre. Akkor kezdtem el először álmodozni a Mc Donaldsról és rögvest hívtam is egy taxit, hogy egy óra múlva jöjjön értem és engedjen utamra az első éjjel nappali mc driveban.
A nagy várakozás közepette ugyan az egyik lány lehányta a lábfejem, de ez sem szegte kedvemet, hogy táplálékot keressek. Szerencsémre a toilett igencsak kultúrált volt, így könnyen meg tudtam mosni a lábujjaimat és a szandimat is pillanatok alatt lecsutakoltam.
Végül a mekibe is eljutottam és hazáig csak ettem és ettem.
Összeségében jó kis buli volt, most pedig lassan eljön az esküvők ideje. Már csak a jó időért kell fohászkodni, hogy legyen valami ruhám, ammi rájön a testemre.

Fél tíz van, ágyba kell kényszerítenem az Ádit. Jó éjszakát mindenkinek!