I am back

Jelentem visszatértem. Leperegtek a nyár utolsó kockái, véget ért az idei utolsó nyaralásunk - ami inkább hasonlított egy kora téli wellnesshez, mint máshoz- és visszacsöppentünk a dolgos hétköznapokba.
A Bence újfent megkezdte a bölcsit és annak ellenére,hogy az első nap korkodilkönnyek kíséretében vonult be a 'fogdába', délután már a éegnagyobb elégedettséggel nyugtázta az ott eltöltött időt és ma is vígan sétált be, mert rájött, hogy nem is olyan rossz oda járni. A szobatisztaságra nevelés nem aratott osztatlan sikert, a Bence inkább kényelmes,  mint kapkodó a témát illetően, így marad a Pampers gyár profit orientált működésének  támogatása az előttünk álló téli hónapok alatt. Hiába, nem minden gyerek egyforma és én ezt el is könyveltem magamban, mióta több gyermekes anyává érettem.
Amit az egyik tud, a másik biztos nem. Amit az egyik megeszik, a másik biztos utál és fordítva. Mintha csakazértis megmutatnák, hogy ezeket bizony máshogy is lehet. Az ádi például másfél évesen oylan fejlett beszédtechnikával rendelkezett, hogy már annyi idősen is szebben  szavalt verseket, mint bármely óvodáskorú gyerek. Az öccse ezzel szemben olyan érthetetlenül beszél, hogy magam is meglepődtem, hogy a fagyis néni megértette a 'vövöffinnee' szó kifröcsögése után, hogy a fiam aznap délután görögdinnye ízű fagylaltot kíván. Ezzel ellentétben felettébb jó a kézügyessége és mind az során,  építőkockás játék során, mind pedig rajzolás tekintetében, majdnem egy szinten van az Ádival.
E röpke gyerek-bemutató után már megint elkalandoztam és eszembe sem jut miről akartam éppen írdogálni ezen a magányos estén itt az ágyamban, mikor már minden gyerek alszik - kivételesen a helyén. Elvileg ennek nem kéne ilyen kirívó esetnek lennie, de azért még mindig necces,hogy előbb kidőlök, mint az aprónépek, akik képesek éjjelig is randalírozni a lakás minden szegletében. Perzse ezek az idők lassan lecsengenek és a közösségi élet kiszipolyozó ereje végül felülkerekedik rajtuk is és viszonylag emberi időben ágyba fognak kerülni.

A mi életünkben is változások jönnek, mégpedig nem más, mint az iskola. Ádi beül a padba, magába szívja a tudás minden cseppjét, én pedig remélem, hogy lesz olyan nap, hogy ügyesen kitörli majd a fenekét a vécén és nem minden délután barna foltos alsónacikat kell majd mosnom. Afelől természetesen nincs szemernyi kétségem sem, hogy a tanulmányai nehézséget okoznának, hiszen kivételesen fejlett intelligánciájú gyermek az elsőszülöttem. Mindenféle nagyzolás nélkül - na jó, kicsit veregetem a mellkasom- de rendkívül eszes kiskölök ez a fiú és túlzás nélkül állíthatom, hogy akár a 3. osztályban is megállná a helyét olvasásban és matematikában is.
A többi dolog azonban némi aggodalomra ad okot, ugyanis önállóság tekintetében még leginkább egy óriás bébire hasonlít, aki képtelen gondoskodni magáról, én pedig nem leszek ott,h segítsek neki. Persze ez is az iskola velejárója, hogy megtanuljon mindent, ami a boldogulásához szükséges.

A tanszerek megvásárlása, a rengeteg kiegészítő és ruha beszerzése még engem, nagy bevásárlót is megviselt. Komolyan mondom az,hogy egy gyerek el tudja kezdeni az első osztályt, komoly kiképzést jelent a szülőknek. A kis listára felírt tanszerekből menetrendszerűen lemarad mindig valami, ezáltal újra és újra ugyanabban az üzletben válogatok- minden alkalommal a 'most vagyok itt utoljára mondat mormolása közben. Persze ez abszolúte nem  igaz, sőt  minden alkalommal új és még újabb dolgokat kell megvennem és akkor még nem esett szó a ruhákról.
Erről valójába egy egész fejezetet lehetne fogalmazni, de nem ma este, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy mindenféle előzetes bejelentés nélkül szundítottam egy rövid itt, gépelés közben.

Jó éjszakát!

A.

1-2 szó

Lassan itt a nyár vége. Épp a minap gondolkodtam rajta, micsoda jó dolgom van -leszámítva, hogy három gyereket kell non-stop ellátnom,de- ez már a sokadik nyaram itthon. Ha kedvem tartja megihatok egy jeges kávét a teraszon vagy csobbanhatok a medencében, akár délben is, nem kell megvárnom a munkaidő végét. Persze aki nagyon irigykedik, annak azért elárulom, hogy azért van mindez, mert ennek a munkaidőnek sosincs vége.
A Dórika éjjel is sokat ébred, hajnalban pedig rendszeint úgy gondolja, hogy itt az idő, hogy megkezdjük a napot és kettesben legyünk egy kicsit. Most sincs ez másképp, bár a fiúk még alszanak, a Dodó leginkább a régi Ladákban ismertté vált bólogató kutyákra emlékeztető mozgást végez itt a laptopom mellett. Négykézláb áll, illetve térdel és közben rugózik. Igaz nem csak a feje, hanem úgy cakkumpakk az egész gyerek és még annyival jobb, mint azok az ebek, hogy közben visongó hangot is ad.
Persze ez még semmi, az igazi buli akkor kezdődik, ha a többiek is felkelnek. Na akkor aztán van minden, mint a búcsúban. Hol az egyik ordít, hol a másik, hol a harmadik. Mindig valaki éhes, szomjas, kakilnia kell vagy éppen rettentően unatkozik. Azt kell mondjam, hogy a szobatisztaságra való nevelés útvesztőjében is elkeveredtem kissé a Bencét illetően. Mély meggyőződéssel és optimizmussal indultam a nyárnak, hogy bizony ez a gyerek nem fog többé pelenkát hordani. Mindig csak kis csomagos pelusokat vettem és egyszerre szigorúan csak egyet, hogy ezzel is sugalljam az univerzum felé, hogy ez a gyerek bizony nemigen fogja már abba a meleg, dedós seggzsákba végezni a dolgát. Valamilyen szinten igazam volt. Azóta rendszerint különböző helyekre kerül a fekália. Jó esetben a vécébe, kevésbé szerencsésebb alkalmakkor a szőnyegre, nadrágba vagy csak úgy bárhová, ahol épp kikívánkozik belőle. A pisiről nem is beszélve. Ezután a két hónap után kijelenthetem, hogy bármilyen kutyát előbb szobatisztaságra neveltem volna, mint a saját fiamat. Bár még van egy hetem a nyári szünetből, addig történhetnek csodák, úgyhogy jobb, ha nem mondok semmit, hátha beáll valami jelentős javulás.

Összességében elég jól telt a vakáció. Voltunk nyaralni több helyen is. A Balatont mindenki nagyon élvezte. Fürödtünk, lángost ettünk és rengeteg palacsintát és koktélokat szürcsöltünk a parton. Ezt ki lehetett bírni. Még három gyerekkel is. Jövőre talán annyiból lesz jobb,hogy a Dóri is tud már ülni, menni, így nem pont abban a korban lesz, mikor semmi nem jó. Feküdni már nem akar, mást még nem tud önállóan. Ez a helyzet pedig legtöbbször elégedetlenséget szül és folyamatosan a kedvében kell járni, hogy a teste végre függőlegesen és merőlegesen is álljon egy kicsit, mert a vízszint már kihozza a sodrából.

Mára ennyi idő jutott-ide- de szeptembertől már sűrűbben jelentkezem. :)

Bon apetit!

Csütörtök reggel negyed nyolc. Talán ez a napszak szokott a legnyugalmasabb lenni. Számításaim szerint még úgy tíz percig élvezhetem a csöndet. Dórika a járókában hempereg, időnkét azért a rácsok közül ki-kikukkant, hogy itt ülök-e még. Amikor észrevesz hatalmas kacajjal jelzi, hogy épp rendkívül elégedett az életével. Sokszor tűnődöm- csak így közhelyesen-, hogy milyen gyorsan repül az idő. Olyan váratlanul tudtam meg,hogy babát várok tavaly nyáron, most pedig már itt van egy féléves gyerek. Szinte felocsúdni sem volt időm, máris a nagycsaládosok zűrös életét élem, holott magamat valahol a gondtalan húszas éveit taposó fiatalokhoz hasonlítanám, bár őszintén szólva ehhez a legkevésbé adottak a körülmények. Először is már rég nem vagyok húszéves, még ha azt akarom hinni, akkor sem. Viszont azért a bulikról nem kellett lemondani, most pedig,hogy a gyerekek is egyre nagyobbak, gyakrabban adódik lehetőségem, hogy kikapcsolódjak egy kicsit. Már a Csabit is itthon lehet hagyni 1-2 óra hosszára, ha valamit szeretnék egyedül elintézni és nem vágyom rá, hogy magammal cipeljek 1-1 még nem szobatiszta csomagot, akinek állandóan gondját kell viselni. Mert bizony néhány hete még jártam úgy edzésre, hogy a Bence ott csimpaszkodott rajtam és percenként tízszer az 'Indul' és 'Kész' szavakat kántálta, hogy minél jobban nyomatékosítsa bennem, hogy ideje lenne elhagynunk azt a helyet.

Az itthon töltött napok hol zökkenőmentesebben, hol pedig kész káoszként telnek. Tegnap például vacsora gyanánt megpróbáltam elfogyasztani 2 darab virslit. Nem kell nagy háziasszonynak lenni,, hogy tudjuk ennek elkészítése és elfogyasztása összesen kevesebb,mint 10 percet vesz igénybe egy átlagos családnál. Nem úgy nálunk!
A virslik rendeltetésszerűn megfőttek a kis fazékban, majd gőzölögve a tányéromra kerültek. Általában majonézt és ketchupot is szoktam enni hozzá. valamint egy pár falat kenyeret, de most- mint minden valamire való anyuka- a gyerekek ebédjének maradékát készültem elfogyasztani, hogy ne vesszen kárba. A rántott gombafejekből egy fél kalap marad, viszont a rizi-bizi még nagy mennyiségben tartózkodott a dobozban egynéhány sült krumpli társaságában, sőt még egy fél tál tartár mártás is csak arra várt,hogy a virslimre kerülhessen. Ugyan nem egy elsőosztályú lakomáról volt szó, de már alig vártam,hogy ehessek. Mivel gyakran megesik,hogy ilyen esetekben az aprónépek megrohamoznak és elorozzák a táplálékom, így gyorsan a kezükbe nyomtan 1-1 mandulás magnumot, hogy eszük ágába se legyen elenni előlem a vacsorám.
A csel bejött-gondoltam és el is kezdtem enni a madárlátta étket. Azt nem mondom,hogy jóízűen, mert közben a Csabi mögöttem állt a Dórikával a kezében és többször is a tudomásomra hozta, hogy annyira azért ne egyek lassan, mintha egy francia cserediák lennék, mert itt a fürdés ideje és a kisasszony már eléggé nyűgösködik a kezében.
Így aztán gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Bekaptam a fél gombát, majd a Bence jelent meg az asztalnál. 'Nyam-nyam'- kiáltotta vidáman. 'Visi, baba'- azaz virslit kért. A félig megolvadt magnumot az apja kezébe akarta nyomni, de valahogy persze kicsúszott a kezéből, így előbb a Dórika combján landolt, majd végül a padlóra érkezett, ahol szétplaccsant. Itt kellett először felállnom. Letöröltem a Dóri lábát, de csak úgy ímmel-ámmal, mert a hurkák olyan hatalmasra nőttek a kisasszony sonkáink, hogy oda ember legyen a talpán, aki csak úgy betöröl. Gyorsan siettem vissza, mert a kihűlt virslinél nem sok rosszabb étket tudnék említeni.
Persze a Bence is sietett, mert ő is enni akart velem. Először is a forró virsli megégette a kezét. Aztán szomjas lett. Újra felálltam hoztam neki inni, majd irány vissza a virsli. Ahelyett,hogy ehettem volna, egy megfelezett virslit fújogattam egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy minél előbb ehető legyen és ne égesse meg a száját. Persze tudtam én, hogy nem fog kelleni neki, de mit tehettem volna. A virsli hamar ki is hűlt, Bence pedig odaböffentett egy 'anya, nem' választ, tudomásomra hozva, hogy köszöni, már nem kéri inkább.
Szuper legalább már nem kell osztozkodni- ehetek egyedül- gondoltam, mikor is végre beleharaptam a vacsorámba és a Bence újból ott termett.
-'Anya, kaka! - szólt sietősen.
- Kakilni kell? Gyere hozom a bilit, mondtam sietősen.
- Nem, anya, ott kaka.'
Akkor már éreztem,hogy a vacsorámnak befellegzett. A keze irányába fordítottam a fejem és már láttam is a kis barna hurkát nem messze tőlem a földön. Nemes egyszerűséggel odakakkantott a konyhaasztal mellé, ahol épp vacsoráztam. Illetve vacsorázni készültem.
Mire összeszedtem a salakanyagot, addigra a Dodó már nem bírt várni és ordítani kezdett. Indulás a fürdőbe-nyugtáztam, majd a kihűlt virslit a számba nyomtam és ezzel le is volt tudva a vacsorám.

De hát nálunk így szép az élet!