Bon apetit!

Csütörtök reggel negyed nyolc. Talán ez a napszak szokott a legnyugalmasabb lenni. Számításaim szerint még úgy tíz percig élvezhetem a csöndet. Dórika a járókában hempereg, időnkét azért a rácsok közül ki-kikukkant, hogy itt ülök-e még. Amikor észrevesz hatalmas kacajjal jelzi, hogy épp rendkívül elégedett az életével. Sokszor tűnődöm- csak így közhelyesen-, hogy milyen gyorsan repül az idő. Olyan váratlanul tudtam meg,hogy babát várok tavaly nyáron, most pedig már itt van egy féléves gyerek. Szinte felocsúdni sem volt időm, máris a nagycsaládosok zűrös életét élem, holott magamat valahol a gondtalan húszas éveit taposó fiatalokhoz hasonlítanám, bár őszintén szólva ehhez a legkevésbé adottak a körülmények. Először is már rég nem vagyok húszéves, még ha azt akarom hinni, akkor sem. Viszont azért a bulikról nem kellett lemondani, most pedig,hogy a gyerekek is egyre nagyobbak, gyakrabban adódik lehetőségem, hogy kikapcsolódjak egy kicsit. Már a Csabit is itthon lehet hagyni 1-2 óra hosszára, ha valamit szeretnék egyedül elintézni és nem vágyom rá, hogy magammal cipeljek 1-1 még nem szobatiszta csomagot, akinek állandóan gondját kell viselni. Mert bizony néhány hete még jártam úgy edzésre, hogy a Bence ott csimpaszkodott rajtam és percenként tízszer az 'Indul' és 'Kész' szavakat kántálta, hogy minél jobban nyomatékosítsa bennem, hogy ideje lenne elhagynunk azt a helyet.

Az itthon töltött napok hol zökkenőmentesebben, hol pedig kész káoszként telnek. Tegnap például vacsora gyanánt megpróbáltam elfogyasztani 2 darab virslit. Nem kell nagy háziasszonynak lenni,, hogy tudjuk ennek elkészítése és elfogyasztása összesen kevesebb,mint 10 percet vesz igénybe egy átlagos családnál. Nem úgy nálunk!
A virslik rendeltetésszerűn megfőttek a kis fazékban, majd gőzölögve a tányéromra kerültek. Általában majonézt és ketchupot is szoktam enni hozzá. valamint egy pár falat kenyeret, de most- mint minden valamire való anyuka- a gyerekek ebédjének maradékát készültem elfogyasztani, hogy ne vesszen kárba. A rántott gombafejekből egy fél kalap marad, viszont a rizi-bizi még nagy mennyiségben tartózkodott a dobozban egynéhány sült krumpli társaságában, sőt még egy fél tál tartár mártás is csak arra várt,hogy a virslimre kerülhessen. Ugyan nem egy elsőosztályú lakomáról volt szó, de már alig vártam,hogy ehessek. Mivel gyakran megesik,hogy ilyen esetekben az aprónépek megrohamoznak és elorozzák a táplálékom, így gyorsan a kezükbe nyomtan 1-1 mandulás magnumot, hogy eszük ágába se legyen elenni előlem a vacsorám.
A csel bejött-gondoltam és el is kezdtem enni a madárlátta étket. Azt nem mondom,hogy jóízűen, mert közben a Csabi mögöttem állt a Dórikával a kezében és többször is a tudomásomra hozta, hogy annyira azért ne egyek lassan, mintha egy francia cserediák lennék, mert itt a fürdés ideje és a kisasszony már eléggé nyűgösködik a kezében.
Így aztán gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Bekaptam a fél gombát, majd a Bence jelent meg az asztalnál. 'Nyam-nyam'- kiáltotta vidáman. 'Visi, baba'- azaz virslit kért. A félig megolvadt magnumot az apja kezébe akarta nyomni, de valahogy persze kicsúszott a kezéből, így előbb a Dórika combján landolt, majd végül a padlóra érkezett, ahol szétplaccsant. Itt kellett először felállnom. Letöröltem a Dóri lábát, de csak úgy ímmel-ámmal, mert a hurkák olyan hatalmasra nőttek a kisasszony sonkáink, hogy oda ember legyen a talpán, aki csak úgy betöröl. Gyorsan siettem vissza, mert a kihűlt virslinél nem sok rosszabb étket tudnék említeni.
Persze a Bence is sietett, mert ő is enni akart velem. Először is a forró virsli megégette a kezét. Aztán szomjas lett. Újra felálltam hoztam neki inni, majd irány vissza a virsli. Ahelyett,hogy ehettem volna, egy megfelezett virslit fújogattam egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy minél előbb ehető legyen és ne égesse meg a száját. Persze tudtam én, hogy nem fog kelleni neki, de mit tehettem volna. A virsli hamar ki is hűlt, Bence pedig odaböffentett egy 'anya, nem' választ, tudomásomra hozva, hogy köszöni, már nem kéri inkább.
Szuper legalább már nem kell osztozkodni- ehetek egyedül- gondoltam, mikor is végre beleharaptam a vacsorámba és a Bence újból ott termett.
-'Anya, kaka! - szólt sietősen.
- Kakilni kell? Gyere hozom a bilit, mondtam sietősen.
- Nem, anya, ott kaka.'
Akkor már éreztem,hogy a vacsorámnak befellegzett. A keze irányába fordítottam a fejem és már láttam is a kis barna hurkát nem messze tőlem a földön. Nemes egyszerűséggel odakakkantott a konyhaasztal mellé, ahol épp vacsoráztam. Illetve vacsorázni készültem.
Mire összeszedtem a salakanyagot, addigra a Dodó már nem bírt várni és ordítani kezdett. Indulás a fürdőbe-nyugtáztam, majd a kihűlt virslit a számba nyomtam és ezzel le is volt tudva a vacsorám.

De hát nálunk így szép az élet!