Az éjszaka még mindig elég problémásan telik nálunk. Minimum kétszer felkel a Bence és ez a legjobb eset. Nem tudom mi késztet egy ilyen kicsi embert arra, hogy ilyen hangosan elégedetlenkedjen az éj leple alatt, amikor leginkább az igazak álmát kellene aludni.
Ma még viszonylag rendes is volt, mert így fél 6 tájékán még szíveskedett visszaaludni, így én most leültem ide a gép elé és tudok írni 1-2 sort.
A régi szép idők, mikor mindenre volt időm, már jó ideje elszálltak. A Bence rengeteg figyelmet igényel és mivel mindig is eléggé fejlett mozgású volt, már tényleg egy pillanatra sem lehet szem elől tévesztenem. Még csak most múlt el 10 hónapos, de már csak napok kérdése és teljesen egyedül fog sétálni a lakásban. Aki esetleg nincs teljesen otthon ebben a témában, annak mondom, hogy körülbelül 2-3 hónappal van előbb, mint egy átlag gyerek. Ez pedig azt jelenti, hogy amíg egy normál gyerek épp csak ülve játszik, addig az enyém 10 mp alatt a 140 négyzetméteres lakás legtávolabbi pontjából is odaér a toilettre és buzgón túrkál benne. Igen, ez egyáltalán nem meglepő itt nálunk.
Ezek az aprónépek a legelképesztőbb dolgokat tudják produkálni a másodperc tört része alatt. Evett már meg félig szivacs labdát - ami mellesleg a kutyáé volt, a minap pedig egy fém 200ast rejtegetett a szájában. Igen, mindezt annyi idő alatt, amíg pislogok egyet. Talál valamit és már nyeli is el. Olyan, mint egy kacatos szekrény.
Szép, szép dolog az anyaság, de a legfárasztóbb a világon. Nappal várod, hogy este legyen és aludjon. Aztán várod, hogy aludjon már vissza, aztán inkább azt várod, hogy legyen már idősebb, hogy aludjon. Egyfolytában csak várunk és az alváson jár az eszünk.
Tegnap nem is tudom milyen ötlettől vezérelve -mintha tényleg nem lenne elég két gyerekkel felkerekedni- úgy gondoltam, hogy hatalmas gondolat gyerekestül, kutyástul útra kelni és megebédelni a Duna parti étteremben. A Csabi bicajjal ment a kölykökkel, én kocsival a Castorral. Amíg várták az ebédet, én megsétáltattam a kutyát. Szíve szerint fürdött is volna egyet, de tekintve gyilkos ösztöneit -már ami más kutyákat illet- nem engedhettem el, hiába volt nálam szájkosár. Így jobb híján pórázon belóbáltam a kutyát a Dunába, ő pedig örömmel ült a hűs vízben és nézte a kajakosokat. Miután kellőképpen vizes lett és eléggé büdös, ázott kutyaszag lengte körül, vissza is mentünk az étterembe. A Bence édesdeden aludt a babakocsiban, én kikötöttem a kutyát egy napernyőhöz és vártuk az ebédet. Ekkor az Ádi kiöntötte az ice teáját - csendben jegyzem meg a vadi új fehér cipőmre és természetesen az egész asztalra, a Bence felkelt, a Castor megérezte a terjengő étel illatokat és extázisba került, főleg, hogy már több, mint egy napja nem evett.
Az idilli ebédelédből egy hatalmas káosz lett. A pincér szinte nem is mert az asztalunkhoz jönni, csak dadogva "Ne harapj meg kutyus, jó?"- fohászkodással merészkedett egyszer hozzánk, de akkor sem kérdezett semmit, csak kicserélte az elázott terítőt.
Az ebédelés leginkább éhes szájak betöméséről szólt. Míg bekaptam egy-egy nyamvadt kis garnéla farkat, addig két éhes szempár szuggerált. A Bence hangot is adott a dolognak és türlemetlenül kurjongatott, a Castor csak mellette ficánkolt, hogy ő is kapjon már pár falatot.
Nem mondom, hogy életem legnyugalmasabb ebédjét fogyasztottam el, és az, hogy 32szer rágjak meg egy falatot, most egy tál kajára korlátozódott. Azt hiszem az egész menüt 27 rágásbó fogyasztottam el röpke 3 perc alatt. Nem tudom, hogy finom volt-e, csak bedobtam mindent a számba és lenyeltem.
Egy biztos, így többet enni nem jövünk. A gundel palacsintát már csak itthon, dobozból tudtam megenni, mert esély sem volt rá a helyszínen.
A nap tanulsága: enni csak akkor érdemes, ha se kutyád, se gyereked nincs a közelben!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése