Az elmúlt napokban igencsak nyomasztott egy dolog. Egy munka lehetőség kopogtatott az ajtómon és én nem tudtam mitévő legyek, így résnyire kinyitottam és a sorsra bíztam magam.
Egyik felem nagyon szerette volna elnyerni az állást. Egy olyan pozíció volt, ami egyszer adódik az ember életében vagy legalábbis nagyon ritkán. Így aztán elkezdtem akarni. Aztán pár óra múlva viszakoztam. Inkább nem akarom. Nekem a kisfiam mellett a helyem. Nem vagyunk sztár család, hogy bébiszitter nevelje fel a gyerekem, hiszen mégsem egy hollywoodi állásról van szó. Ezek a kettős érzések kavarogtak bennem, hol egyik, hol másik diadalmaskodott. Már épp kezdtem az őrületbe kergetni magam, aztán végül ahogy lenni szokott, a sors megoldotta a problémát. Nem hívtak fel. Talán még kudarc sosem tett ilyen boldoggá.
Azt hiszem nem is tudtam volna tiszta szívvel végezni a dolgom, mert minden pillanatban a kisfiam járt volna a fejemben. Tényleg olyan gyorsan elrepül ez a két év, amíg itthon tudok lenni a gyerekekkel. Az Ádinak megadtam mindent, amit csak tudtam. Egész nap együtt voltunk, játszottunk, sétáltunk, szinte tényleg minden pillanatot együtt éltünk meg az első években. Azt hiszem nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha a Bencénél másképp lenne.
És itt kell tudni megálljt mondani a pénznek és a karriernek. Mert vannak fontosabb dolog annál. Mondjuk itt most nem rajtam múlt, de azt hiszem, ha döntés elé kerültem volna, én sem határozhattam volna másképp.
Pedig sokszor eléggé kiborìtó az itthon töltött idő. Két gyerek az tényleg nem 1+1. Az annál sokkal több. Tehát én már nem is csodálkozom azon, ha valaki iszik. Inkább az lep meg, ha valaki nem. :D
Persze félre a tréfát, tényleg nem egy leány álom egy ekkora alom igazgatása, ee azért túl lehet élni. Azért töredelmesen bevall8m, hogy bizonyos teendőim háttérbe szorultak, mert egyszerűen túl kevésnek bizonyul 24 óra egy napban. A napi rendszerességű kutya sétáltatás már leredukálódott heti 1-2 alkalomra. Kutyaiskolába sem járunk, mondjuk ennek inkább az az oka, hogy a Castor már egyáltalán nem kutya kompatibilis. Méretéből adódóan pedig nem sok ellenfele van, úgyhogy én nem kockáztatom meg a verekedésbe keveredést másokkal. Valójában jól elvagyunk itthon is, időnként pedig elviszem az erdőbe futni egy kicsit. Azt hiszem ez mindenképp olcsóbb mulatság, mint más Kutyások orvosi számláit állni.
Persze a Castorra is várnak különböző megpróbáltatások, mert ugyebár a lábak műtéte még hátravan és ráadásul bejelentkeztem vele egy kutya terapeutához is, aki megnézi, hogy mi a baj vele, ugyanis vannak dolgok, amiktől rettentően fél. Azt pedig senkinek nem kívánom, hogy egy halálra rémült 50 kilós állatot próbáljon hazacibálni egy olyan úton, ahol még járda sincs és mellesleg egy babakocsit is tolni kéne közben. Igen, időnként az amúgy sem normális dolgaim még inkább normálatlan helyzeteket szülnek. Tudom, hogy nem épp mindennapos dolog egy ekkora állattal és egy babakocsival útra kelni, de ez nekem mindig csak akkor jut eszembe, mikor leizzadva, nyálasan, koszoson próbálok 3 km távolságból hazakeveredni egy nyugtalan gyerekkel és egy annál is nyugtalanabb kutyával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése