képújság

Anyaként egy dolgot leszögeztem magamban,  mégpedig azt, hogy ha elesik a fiam (bármelyik), akkor nem fogok sipítozva odarohanni és azonnal ölbe kapni,  hanem megvárom a reakciókat és utána lépek. 

Sokaknak ez egyáltalán nem megy, pedig meglepően kevés alkalommal esnek úgy a gyerekek, hogy ténylegesen megütnék magukat. Eleinte a Bence is ordított minden apró koppanás miatt, de most már belerázódott a dologba és mivel én sem csinálok nagy ügyet a dologból, így aztán ő sem. Itt például épp hanyatt vàgódott a székkel, aztán szépen felállt,én pedig jó idegzetű anyuka lévén gyorsan lefotóztam a távolból. Apró betűs részként megjegyzem, hogy ez a vagányság az Àdinál is tutin működött, amíg a Csabi bele nem rondított az elveimbe és minden lehetséges alkalommal fel nem kapta és agyon nem puszilgatta....hát így lett az Àdi egy minden miatt síró gyerek.

Persze lassan most már ezt is kinövi, de azért voltak nehéz időszakok e téren.

A kis piszkos általában minden nap végére ilyen állapotba kerül. Fél pár zokniban, hót' koszosan érzi igazán jól magát. Most már nagyon közeleg az a bizonyos első szülinap, amit a keresztelőjével egybekötve fogunk megünnepelni.

Egy kis bolondozás sosem árt. Mondjuk nem is nagyon használ. ;)

És végül egy alapfokú medveidomár tanfolyam elvégzése után már mosolyogva tűröm, hogy átharapja a mackó a torkomat. Na ezt csináljátok utánam. ;)