10 év

10 év. Az életem egyharmada.
Általában az emberek, ha valami nagyobb évfordulóhoz érnek, gyakran számot vetnek önmagukkal és lezárnak egy korszakot. Talán akaratlanul is, de 20 évesen már sejteni kezdjük, hogy a gyerekkornak vége és valami új vár ránk. Aztán a harmincas évek kapujában már talán kicsit komolyabban, kicsit komolyabb szemüvegen át vizsgáljuk  magunkat.
Amikor én lettem 30, emlékszem, visszagondoltam az eltöltött éveimre és megijedtem, mert nem tudtam, hogy vajon több van-e még előre, mint hátra, hogy vajon megettem-e már a kenyerem javát, mire valljuk be sok maradandót nem alkottam e világra, kivéve persze az Ádit, aki akkor már három éves volt.
Negyven még nem voltam sosem, de úgy gondolom az még keményebb visszatekintés, még keményebb elszámolás önmagunkkal. Valójában szükség is van rá, hogy megálljunk egy kicsit és elmélázzunk azon, hogy mi is az élet. Sajnos erről a mindennapokban megfeledkezünk, csak azt vesszük észre, hogy mindennel foglalkozunk, kivéve azzal ami számít. Hogy első lesz a munka, utolsó az egészség, hogy jobban izgat minket a sárga csekk, mint a családi beszélgetések és még sorolhatnám.
Emlékszem, mikor még nem volt gyermekem mindig azon méláztam, hogy valaha tudok-e majd olyan anya lenni, aki biztonságot ad a kicsinyének. Furcsa, hogy így írom ezt, de máshogy nem tudom. Amikor én kislány, majd egyre nagyobb lány lettem mindig olyan magasztosan néztem az anyukámra. Tudtam, hogy amíg ő van, addig nem érhet baj, hogy mindent megold, hogy mindentől megvéd, hogy mindent elintéz. Nem hittem benne, hogy valaki egyszer majd rólam is ezt gondolja valaki, hogy nekem is lesz egy olyan kis porontyom, akinek teljes mértékben gondját tudom viselni, nem ismerve semmilyen akadályt. És most, 33 évesen itt állok, mint a megtestesült anya, aki mindezt véghezviszi. Most én jelentem valakinek a biztonságot és egyre több valakinek...10 év alatt már majdnem három kisemberért vagyok felelős.
Ha visszagondolok a 10 évvel ezelőtti éjszakára, mikor minden kezdődött, hát elég homályosak az emlékek. Fiatal voltam és bohó. Ittam és cigiztem, diszkóba jártam és eszem ágában nem volt belekezdeni egy ilyen, életre szóló kalandba.
Mindig hittem a nagy szerelemben. Leginkább az afféle szenvedő szerelmes költőkhöz hasonlítanám akkori önmagam, akit sosem igazán talált meg a nagy lángolás. Aki kellett, az mindig távol volt, aki itt volt, az nem kellett.
A mai napig irigylem azokat a párokat akik szerelemben égnek, akik szerelemeben állnak az oltár elé, akik pillangókat éreznek a gyomrukban, ha egymásra néznek.
Nem, nem cserélnék velük, csak szeretem irigyelni tőlük az érzést. Pedig nem vagyok egy kifejezett irigy típus.
Ami biztos, hogy a szerelem elmúlik. Múlt el nálam is, pedig a fejemet tettem rá akkoriban, hogy nem fog. Most meg csak nevetem magam, hogy milyen meggyőzően érveltem az univerzumnak, az égen a csillagoknak, hogy ez bizony örökké tart.
De most amúgy sem itt tartok. A 10 év az kérem 10 év. Ilyenkor már nem is beszélünk szerelemről, ilyenkor szeretet van, barátság, összetartozás és hasonlók. Na de nem kell ezt különben lelombozónak venni. Lehetünk szerelmesek, de a szerelem, amit úgy vágyunk elmúlik. Az idő elillantja, és általában otthagy egy olyan embert, akit nem szívlelünk már, úgyhogy továbbállunk.
Végül aztán, ha szerencsések vagyunk, kilyukadunk egy olyan kapcsolatban, mint a miénk. Nincs elnyomás, egyenrangúak vagyunk- már, ha az egyenrangúság a női nem akaratmegvalósulásában nyilvánul meg. Az van, amit mi akarunk. Beszélgetünk, eszünk-iszunk, gyereket gyártunk, szülünk, gyereket nevelünk.
Kevés párt ismerek, akik ennyi ideje együtt vannak. Házaspárt nem is igen. És általában, ha együtt is vannak, borzalmas körülmények uralkodnak a színfalak mögött. Nem kommunikálnak, évek óta nem értek egymáshoz, inkább külön vannak, mint együtt...lelombozó egy állapot.

Különben néha elcsodálkozom,hogy ide sodort az élet. Engem, aki az éjszakai élet nagy habzsolója voltam, aki épp csak 22 éves volt, aki bármit elérhetett amit akart. Szerettem a pezsgést és valójában fel sem tűnt igazán, hogy kisebb-nagyobb részben már 10 éve nem vagyok ott. Néha, ha épp úgy sodródnak a gondolataim, elképzelem, hogy milyen lenne szingliként. 32 évesen. Valószínűleg egy menő állásom lenne és egészen biztosan cabrioval járnék. Hosszú hajam lenne és műszempillám. Semmi más nem lenne mű. A melleim valódiak lennének, hiába nem hinné el senki. Titokban el-elszívnék egy vogue-t, persze csak ha senki nem lát, mert dohányozni már ciki lenne. Péntek este rosét kortyolgatnék és a fél társaságot ismerném a bárban, ahova járnék.

Most, hogy ezt leírtam, már fel is fogtam, hogy mekkora blődség lenne, ha így élnék. Hogy szerencse-e, ami van vagy mindezt magamnak köszönhetem, nem tudom és nem is firtatom. Önmagamnak is furcsa, hogy anyja vagyok majd' három gyereknek, van két kutyám, van munkám, és persze van a Csabi, akivel egy ilyen szép, kerek életet összehoztunk.

Hogy elégedett vagyok-e?
Igen!
Most, hogy 10 év után megállok és visszanézem a történetemet, azt kell, hogy mondjam: jól csináltam. Elégedetten summázhatom ezt az évtizedet, ami úgy elszállt, mintha csak álmodtuk volna.

...de én normális vagyok....

Tudom, hogy nemrégiben írtam egy bejegyzést a hülyékről. Nem is akarom nagyon forszírozni már ezt a dolgot, de valahogy mostanában nehezen tudom kikerülni ezt a témát és még annál is nehezebben tudom megélni a mindennapjaimat nélkülük.
Azt vettem észre, míg fiatal voltam és bohó(mondom most, hogy így megöregedtem) nem vettem észre, hogy milyen nehezen is élhető ez a világ.
Addig is volt szerencsém az úgynevezett energia vámpírként emlegetett egyedekhez, akik előszeretettel tapadtak rám is, mint sok más naiv embertársunkra, akik óvatlanul járnak-kelnek a világban. Hatalmas szerencsémre soha az életben nem voltam egy idegbajos, görcsös típus, így ezek a negatív hatások olyan gyorsan leperegtek rólam, mint amilyen gyorsan rám szórták őket, Talán volt is idő, mikor még élvezettel hallgattam mások pocskondiázását, de ezen már régóta túl vagyok. Nem vagyok az a típus, akit mások baja vagy éppen bánata éltet és nem is értem, hogy milyen élet lehet az, amelyben valakinek ez okoz feltöltődést,
Megfigyeléseim alapján ahogy egyre korosodunk, mindannyian meg vagyunk győződve, hogy azon kevesek egyike vagyunk, akik szerencsére nem tartoznak a hülyék táborához. De ha mind ezt gondoljuk, akkor ott valami hibádzik, nem??
Ma nehéz az élet. Már régóta nem kolbászból van a kerítés, sőt valójában sokaknál már a vacsora sem nagyon van abból, olyan szar világot élünk. Azt hiszem azon szerencsések közé tartozom, akiknek nem kell kuporgatniuk, de tudom jól, hogy manapság semmi sem állandó, így bármikor kerülhetek én is olyan helyzetbe, mint sokan mások.
Miközben elkezdtem ezt a bejegyzést írni, eltelt egy éjszaka, mert hát a mi családunkban az a fogalom, hogy 'magántulajdon', az teljesen ismeretlen, így mikor éppen a gondolatim felén jártam, az Ádi berobbant a szobába és birtokba vette a laptopomat egy 90 perces mese megtekintése céljából.
Ezzel csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy fogalmam sincs már mit is akartam tegnap leírni, a furcsa emberekről megfogalmazott véleményem az éj leple alatt elszállt.
Ebben az időszakban amúgy sem igazán akad olyan dolog, ami elvehetné a kedvem. Mindjárt itt a december és vele együtt valami olyan meghitt érzés, ami egyáltalán nem jellemző az év bármely más hónapjára. Személy szerint imádom a nyarat, azt, hogy perzseli a bőrömet a nap és hogy megmártózhatok a hűs vízben, hogy a bőröm napbarnított és a testemet nem kell több réteg ruhába bújtatni. De mindezek ellenére minden évben megállapíthatom, hogy a legszebb hónap a december. Akkor valahogy eltűnőben a sok gond, minden egy kicsit békés lesz, egy kicsit megáll az életnek a rohanó, küszködő léte és mindenki lelassít egy kicsit és a szeretteivel foglalkozik.
Jó ezeken az estéken kicsit összebújni, gyertyákat gyújtani, meleg teát szürcsölni és mézes puszedlit majszolni.  

esőnap

Este egy apró szóváltásba keveredtem a Csabival, egy semmiség miatt. Én felemelt hangon mondtam neki valamit, mire ő szintén felelmet hangon közölte, hogy ne beszéljek így vele.
nagyjűból ennyivel le is zárult a "vita", majd én sértetten bevonultam a hálószobába és magamra csuktam az ajtót.
Nem terveztem, hogy sírni fogok, főleg, hogy egyáltalán nem volt olyan horderejű dologról szó,  hogy eszembe jusson akár egy könnycseppet is ejteni bármi miatt.
Aztán ahogy magamra csuktam a hálószoba ajtaját,  elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem a vitatkozás miatt,  hanem csak úgy,  minden miatt.
Akkor, miközben épp megállíthatatlanul elkezdtem könnyezni, jöttem rá,  hogy milyen régen is sírtam már. Egyszerűen időm sem volt rá,  mert az elmúlt időszakban nagyon kevészer voltam egyáltalán egyedül a gondolataimmal. A Bence egész nap velem van,  amikor pedig végre lerakom,  akkor rendszerint este kilenc óra is elmúlik és ilyenkor még az Ádi is sorakozik, akivel a maradék ébren töltött időmet eltötöm.
Szóval tegnap este,  ez az ajándék egyedül töltött fél/egy óra nagyon jól esett. Bármilyen furcsán is hangzik én szeretek sírni.  Szerintem a sírásra szüksége van a léleknek,  hogy megtisztuljon, hogy kiadjuk belőle a bajokat,  sérelmeket és egyszerűen csak az élet-fájdalmat.
Mert hát akárki akármennyire boldog is, mindig van valami,  ami fáj.  De szerintem ezzel nincs is semmi baj. A baj ott kezdődik,  ha nem szakítunk időt a godolataink és érzéseink rendezésére.
Tudom, hogy három gyerekkel már nem lesz egyszerű dolgom, bár hozzáteszem most sincs az. Viszont én már nem nyavalygok emiatt. Vannak szerencsésebbek,  akiknél egy vagy két nagymama is tobzódik az ajtóban,  hogy kicsit besegítsen. Hát nálunk ugyebár nincs ez a helyzet,  bár szerencsére azért itt is mindkét nagyi él és virul.  De én már teljesen beleszoktam abba,  hogy elrendezzem a dolgokat.
Mivel a harmadik baba születése után is így marad az életünk, ezért a Bence bölcsis lett a múlt héten.
Csak délelőttre adom be, hogy játszhasson egy kicsit és annak ellenére,  hogy a beszoktatás nem mindig a legegyszerűbb dolog, azért biztosan vidáman fog majd menni játszani a gyerekekkel.  A gondozó nénik nagyon aranyosak és legalább a délelőtti órákban egyszerre csak egy gyerekre kell majd koncentrálnom.
Úgyhogy levonva a következtetést az esti önmagammal töltött időről, kijelenthetem,  hogy az élet csak szervezés kérdése,  de ebbe a nagy rendezkedésbe mindenképpen helyet kell szorítani időnként egy-egy magányos órának is, amikor végre gyengék és szomorúak lehetünk egy kicsit,  hogy aztán újra 'szuper-magunkat' kapjuk vissza.  :)

szögre akasztott gyerekek

Nem kell semmi brutális képre gondolni a cím láttán, egész egyszerűen csak egy kérdés csengett a fülemben, amit nem is olyan régen nekem szegeztek.
"Te szoktál vele még foglalkozni, ha hazahozod az oviból?"
Elsőre talán annyira nem is annyira furcsa, mint második hallásra.
A kérdés a gyerekre irányult, nem pedig holmi angol házi feladatra vagy ilyesmi dologra.
És ekkor elgondolkodtam, hogy vajon mi zajlik az ajtók mögött, otthon? Persze minden családban más és más. Vannak, akik elvonulnak és mindenki magában tölti az időt, vannak akik a tévé elé ülnek, vannak akik pedig egymással foglalkoznak.

Tulajdonképpen én egy kicsit mindegyik vagyok.
Általában 5 óra körül lesz együtt a család. ilyenkor végez az Ádi is a foci edzéssel és a Csabi is ez idő táján érkezik meg a  munkából. Mivel a Bencével az egész napunkat együtt töltjük, így bevallom időnként jól esik kicsit elszökni otthonról, ha végre jön a felmentő sereg. Heti egyszer masszázsra osonok el, általában a kutyasétáltatásra sem igen jut már több idő, mint 1 a 7 napból. Aztán időnként a barátnőimmel is összeülünk egy-egy este, de ezek azért nem heti, inkább havi szintű találkozók.
A többi délutánt/estét a családdal együtt töltjük. Ilyenkor általában megengedem az Ádinak, hogy az X-boxon játszon egy órát, addig én elkészítem a vacsorát és azt együtt megesszük. Ilyenkor bekapcsolom a tévét is, de igazából egyikünk sem nézi, csak időnként bele-belekukkantunk, ha valami érdekes dolgot hallunk ki belőle.
Vacsora után és fürdés előtt általában családi focizás zajlik az előszobánkban. Aki volt már nálunk jól tudja, hogy az előszoba kifejezés a megszokottnál jóval nagyobb teret takar, így viszonylag ideális esti, fedett pályás futball mérkőzések lebonyolítására.
Ezután még az Ádi szobájában rajzolunk, színezünk vagy csak beszélhetünk egy kicsit. Erre azért van szükség, mert az x boxozást abban az esetben engedem neki, ha utána kicsit fejleszti a kézügyességét is. Mostanában már a rajzolás helyét kezdi átvenni a mondatok, szavak írkálása, de mit bánom én, lényeg, hogy gyakorolja a "toll-forgatás" mesterségét is.
Ezután következik a fürdés. A két fiú mindig együtt fürdik és észrevételeim szerint még a kislánynak is bőven jut hely ebben a nagy kádban. A fürdés alatti játék kihagyhatatlan. Nem voltam rest mindenféle színes, tapadós, spriccelős, úszó fürdő játékot beszerezni, hogy jól elfoglalják velük magukat, míg szépen megtisztulnak a habokban. Persze az összes játék a polcon hever, mert a legjobb móka kupakokkal szórakozni a vízben. Így minden fellelhető  flakon és spray  kupakja a kádban úszkál esténként a gyerekekkel.
Fürdés után jó esetben a Bence megy is aludni. Rossz esetben nem....
Majd mikor ez megtörténik, hogy a legkisebb királyfi ágyba kerül(8-9 óra felé), akkor még az Ádival játszunk egy kicsit.
Általában hármasban társasozunk vagy a Csabival beszélgetnek és focit néznek.
Mire ágyba kerülünk, már majdnem 10 óra van. Általában ilyenkor jön egy rövid esti mese, de van, hogy ez kimarad és csak beszélgetünk pár szót a sötétben, majd elalszunk.
Nyilván én sem gyakorlatozatom a gyerekeket este, nem erőltetem rájuk, hogy osszunk-szorozzunk, sőt vannak napok, amikor fáradt vagyok vagy egyszerűen nincs kedvem sem focizni, sem mesélni, de még fürdetni sem. Volt, hogy "koszosan" feküdtek le és volt, hogy nem rajzoltunk, de még csak nem is beszélgettünk . De összességében IGEN, foglalkozom velük. Hol többé, hol kevésbé, de azt soha nem szeretném, hogy az enyémek is csak fogasra akasztott gyerekek legyenek, akiket hazahozva az óvodából bedugunk a tévé elé és nem szentelünk rájuk figyelmet.
Szerintem a mai világban soha senkit nem kényszerítenek gyermekvállalásra. Ezért nem is hiszem, hogy annak, akinek nincs 'kedve' hozzá, gyereket kéne szülnie. Vannak rosszabb passzok, mikor türelmetlenek és kedvetlenek vagyunk, de ha ez a hozzáállás soha nem szűnik meg a gyerekünkkel szemben, akkor ott valami hibádzik...
A gyerekek nem buták, sőt nagyon fogékonyak a tudásra, de ehhez el kell nekik mondanunk, hogy mit kell tudniuk. Maguktól nem fog könnyen menni.

kirakat életek

Én, mint a közösségi háló lelkes felhasználója egyre gyakrabban botlok bele olyan dolgokba, amik mély megdöbbentést váltanak ki belőlem. Persze, mindenki arra használja a facebookot, ami épp eszébe jut vagy ami épp meghatározza az életét.
Vannak a kaja-huszárok, akik mindenhol jókat esznek és isznak, ezt pedig nem restek a nagyközönség elé tárni.
A következő, már-már többségben lévő csapat, az önkéntes politikai aktivisták, akik minden párt és politikus helyett mindig mindent sokkal jobban tudnak és ismerik az egész világ mögött álló- a pornép számára felismerhetetlen összefüggéseket, de szerencsére ezeket mind megosztják velünk. Én soha nem politizálok, pedig a főiskolán javarészt ezt tanultam. Nem azért, mert nem akarom vállalni a véleményemet, hanem egészen egyszerűen, mert nincs. Nem vágyom belefolyni ebbe, a világ oly ocsmány részébe. Én törekszem a saját életemet abba az irányba terelni, hogy ne kelljen minden reggelemet és estémet a világ igazságtalanságaival töltenem. Miután több választást és több párt hatalmat is megéltem, nyugodt szívvel kijelenthetem, egyikkel sem volt megelégedve az átlag polgár, hiszen az átlag polgár mindig is a megéltetéséért kellett küzdjön, az adókkal kellett viaskodjon, mióta világ a világ. Én még csak fotel aktivistának sem titulálom magam, de kívánom, hogy a sok tüntető egyszer sikerrel járjon, de mind tudjuk, hogy ezen dolgok végére nehéz pontot rakni.
Aztán itt is a harmadik kategória- amibe én magam is belesorolom- kiskutyák, kisgyerekek, nagylányok, nagyfiúk és selfiek világa. Igen, én is, mint sokan mások szeretem a fényképeket nézegetni azokról, akiket szeretek. Vannak vicces pillanatok és elhangzó mondatok, melyek megérnek egy esélyt, hogy ne vesszenek a feledés homályába, épp úgy, mint csinos képek is. Én bármit is teszek ki, az nem rejt mögöttes tartalmat, nem hazudok, nem akarok semmit elleplezni, egyszerűen csak a megélt pillanatokat teszem közzé, anélkül, hogy bárkit befolyásolni szeretnék mindezzel. Nem vagyok 'lájk-vadász', de persze nekem is szívmelengető érzés, ha kedves hozzászólásokat, bókokat kapok a fotóim alá. De ez mind én vagyok.
Negyedik kategóriába a coelho életeket élőket sorolom, akik minden ballépésüket és szerencsétlenségüket a szerelemben vagy csak egyszerűen az életben egy szépen bekeretezett idézettel magyarázzák a világ és saját lelkük megnyugtatása végett.Ők hiszik és tudják, hogy egyszer jobbra fordul a sorsuk és kisüt a nap a szívükben. Amen.
Az utolsó besorolás szereplői pedig az írásom ihletői, a tökéletesek, akik felett mindig ragyog a nap, akik a legboldogabbak és legszerencsésebbek, de főleg a legszerelmesebbek az egész világon. Ők általában akkora boldogságot kaptak az univerzumtól, hogy el sem hiszik, mint ahogy mi sem, hiszen ezeknek a posztoknak fele is igaz. Van egy gondosan felépített kép, ami eltakarja a valóságot. Mint egy alma, ami kívül piros, de belül már barna, és csak akkor veszed észre, ha épp beleharapsz. Csak egy dolgot nem értek velük kapcslatban: ennek mi értelme van? Kit is akarnak meggyőzni az életük szépségéről, ha nem önmagukat? Leginkább 30 év feletti nőknél találkozom ilyennel. Valószínűleg bizonyítani akarnak valamit valakinek vagy csak úgy önmaguknak. Talán számot vetettek eddigi életükkel és rádöbbentek, hogy semmi nem jött össze, így ezt most összehozzák. Bármi áron is, hogy az egész egy hamis ábránd, az valószínűleg senkit nem érdekel.

anya internacionále

Az elmúlt napokban igencsak elhatalmasodott rajtam a csoki és más édesség felfalásának a vágya. Annak ellenére, hogy a felszedett kilóimra próbálok figyelni(elvben), sokszor elcsábulok egy-egy habos sütemény vagy más édes finomság láttán.
És a karácsony még csak most közeleg...
Ahogy egyre több gyerekem van, annál jobban várom ezt az ünnepet. Idáig is a kedvencem volt, de bevallom már most tűkön ülök, hogy kidekorálhassam a lakást az ünnepi kiegészítőkkel és mézes kalácsot dughassak a sütőbe, hogy az illata az egész házat belengje.
Várom, hogy a karácsonyfa is odakerüljön a helyére és már látom lelki szemeim előtt  a Bence csodálkozó pillantásait, amit a fára és az alatta levő dobozokra vet majd.
Jó lenne idén végre fehér karácsony. Miután van egy medve méretű kutyánk is és tavaly hiába terveztem,hogy szánon húzza majd a lurkóket, ez hó hiányában, valamint a kutya lábfájása miatt is elmaradt. Idén viszont az eb kifejezetten jó erőben van, így ha a természet is úgy akarja, semmi nem állhat egy kis szánhúzás útjába.
De ez még a jövő zenéje, a karácsonyi tervekre térjünk vissza később, hiszen még csak november van és addig is rengeteg elintéznivaló akad itthon is.

Elsősorban ugyebár a gyerekszoba elkészítése van most terítéken, amihez még mindig nem igazán kezdtünk hozzá. Természetesen a tervezést már gondosan előkészítettem, így csak a megvalósítás várat magára.
Mikor elkezdtem dolgozni két hónapja, akkor úgy gondoltam, hogy a munkámért járó honoráriumot majd ügyesen félreteszem és egy kevés tartalékot halmozok fel nehezebb időkre. Aztán ebből persze semmi nem lett. Folyamatosan elköltésre kerül ez az összeg is, de nem bánom, mert vannak dolgok, amik már megérettek a cserére. Így aztán most tervben van a nappali átfestése is, amihez már szintén mindent kiválasztottam. Kicsit feldobtuk a folyosót is, a hálószoba átfestése is aktuálissá vált, bár azt tavaszra is halaszthatjuk, ugyanis télen nem a legoptimálisabb nekifogni ilyen típusú munkálatoknak. Közben persze lenne elég sok dolog, ami megérett a cserére, mint például a porszívó. Ezek most nem jelentenek nagy kiadást, mivel erre az összegre amit kapok, úgy tekintek, mint zsebpénzre, mint valami ajándékra. Bevallom karácsonykor is jól fog jönni, hogy lesz mihez nyúlni.

Hogy meddig fogom ezt a munkát végezni, az kérdéses. Mivel csak másodállás szintjén űzöm és nem napi fix órában, így nekem nagyon kényelmes, emellett pedig hasznos is, mert a nyelvtudásom folyamatosan tréningezve van mind szóban, mind írásban.
Ha kell fogadom a külföldi ügyfeleket, ha kell, írásban kommunikálok velük. Hogy szülés után fenntartható-e ez az 'állapot'...hát az kérdéses...

Mióta az anyaságon kívül más fontos feladatot is végzek, egyre inkább észreveszem és tudatosul bennem megint, hogy a nyelvtudás mekkora kincs. Nincs az a diploma ami felérne vele. Ha tehetném, csak nyelveket tanulnék. Persze miért ne tehetném?? Csak épp nem most a legalkalmasabb rá az ídő, ugyanis nincs annyi szabadidőm, hogy egy új nyelvet nyugodt körülmények között elsajátíthassak. Azonban hosszú távú terveim között szerepel, hogy tovább bővítem a nyelvtudásom. Természetesen az orosz nyelvről sem tettem le és a listámra mindenképpen fel kell sorakoztatnom a németet is- amitől egyébként mindig is irtóztam, de mostani munkám során be kell látnom ,hogy a magyar üzleti életben nélkülözhetetlen. És hát a spanyol...hogy valami szépet is tanuljak végre egyszer....
Ahogy a kis listámat elnézem, úgy nyugdíjas éveim elejéig be vagyok táblázva megszerzendő tudással, úgyhogy a szakfordítói képzésen való részvétel egyelőre még hiú ábránd marad, de azt is nagyon szívesen elvégezném. Amennyire sokat gondolkodtam, hogy milyen irányban kéne elindulnom a másoddiploma megszerzése terén, most már tudom, hogy erre. Csak közben más elfoglaltságaim akadtak, mivel éppen afelé tartok, hogy néhány hőnap múlva a nagycsaládos anyukák táborát fogom erősíteni.
Amúgy be kell valljam, most, hogy tudom, kislány lesz a harmadik gyermekem, nagyon boldog vagyok. Ugyan imádok fiús anyuka lenni - szerintem ez a legvagányabb dolog a világon- de minél jobban beleásom magam a kislány érkezésébe, annál inkább felvillanyoz a tudat mennyi szuper cuki dolgot tudok majd neki összevásárolni. Amúgy meg, bármily hihetetlen, még nem vettem semmit. Nem tudom miért, de a terhességeim alatt mindig volt bennem egy kis félsz. Soha nem mertem nagyon előre vásárolni és előre örülni sem. Annyi rémtörténetet hall az ember-legalább az az ember, aki olyan, mint én, hogy minden borzalmat elolvas az interneten.
Persze tudom, hogy nekem már van két szép és egészséges gyerekem és szinte 100%ig biztos vagyok benne, hogy harmadszorra sem lesz ez másképp. <3

változatos november

Igazából úgy kéne írnom, hogy változásokat hozó november. Sokat vívódtam, hogy mi a helyes lépés ebben az ügyben, azaz a bölcsőde ügyében. Elkezdtem intézni, aztán visszaléptem, mert úgy éreztem,hogy a Bence túl kicsi még ehhez és végül is itthon vagyok, ráérek vele egész nap foglalkozni.
Aztán csak-csak meggyőztek, hogy vigyem, mert különben irtózatos nehéz hetek,hónapok várnak rám. Először nagy hassal és kis gyerekkel, majd újszülöttel és akkor épp csak másfél évessel.
Azt hiszem helyesen döntöttem, bár a közösségbe szoktatás és ezzel az anyai elszakadás nem egyszerű feladat.
Kedden voltunk első nap a bölcsiben. Olyan furcsa volt, hogy a Bence még ezeknél az egészen kicsi emberkéknél is jóval kisebbnek tűnik. Igaz, az Ádi is másfél évesen kezdte a bölcsis mindennapokat, de ő olyan termetes gyerek volt már akkoriban is, hogy a egyetlen ember fia sem mondta volna meg róla, hogy nem múlt el még kettő.
Vele nem is volt nagy probléma, a beszoktatás viszontagságai 5 napos ajtó rugdosásban ki is merültek, aztán barátkozni kezdett és minden reggel nagy örömmel mentünk be a kék kiskapun a többi lurkó közé. A Bence, annak ellenére, hogy fele olyan mértékben sem mondható anyásnak, mint a  nagyobb fiam, mégis sokkal nehezebb eset. Még csak két napon vagyunk túl, de a mai már elég siralmasra sikeredett, a szó szoros értelmében. Aki esetleg nem tudná, a bölcsődei beszoktatás úgy zajlik, hogy a szülő is részt vesz. Együtt vagyunk ott, együtt játszunk, bármikor kéznél vagyok, ha elkeseredne, egészen kb. 1 hétig, amíg meg nem ismeri a helyet és a gondozó néniket, majd ezután egyre több időt tölt egyedül, aztán már csak azt veszi észre, hogy nem is vagyok ott.
Kicsit olyan, mintha egy vadállatot szeretnénk elfogni. mindig közelebb és közelebb édesgetjük, aztán mire feleszmél, már be van zárva...na jó, ez durva hasonlat volt, de valójában erről van itt szó kérem szépen...
Persze egy idő után a kicsik is belátják, hogy nem rossz ott nekik és vidáman játszanak a többiekkel.
A Bence nehezen fogja megszokni, mert eléggé akaratos gyerek. Nem szívesen viseli el a nemleges választ. Ez hónapokon keresztül úgy nyilvánult meg, hogy a fejét keményen a falba/földbe verte, amikor valamit nem engedtünk neki. Ez a szokás már lassan halványulni látszik ,de szó, mi szó nagyon rafkós kisgyerekkel állunk szemben.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az első bölcsis nap, mikor is abból állt az ott töltött másfél óránk, hogy folyamatos puszilgatással halmozott el. Bizonyára ez nem is lenne igazán furcsa, hacsak nem tudatnám veletek, hogy sosem volt túlzottan adakozó szellemű ezen a téren, sőt nagy nehézségek árán tudok egyáltalán hozzájutni egy-egy cuppanós kedvességhez tőle.


Lehet, hogy dicsekvés, lehet,hogy nem, aki nem bírja a gyerekekről való ömlengést, most kapcsolja ki a gépet! ;,)
*************************************
*****************************
*********************
***************
*********
******
Ha már ez a poszt a gyerekekről ,azon belül is a Bencéről szól, akkor már le kell írnom néhány megdöbbentő dolgot vele kapcsolatban. Azaz kezdeném az Ádival a tisztánlátás végett. Annak idején, mikor az Ádi kicsi volt, nagyon hamar kitűnt bizonyos dolgokban. Nyolc hónaposan szavakat mondott, 9 és fél hónaposan egyedül sétált, 6 hónaposan állt, 3 évesen ismerte az ÖSSZES dinoszaurusz fajt, 4 évesen mindent összeadott 10ig, 5 évesen folyékonyan olvas és 100 felett is összeadja a számokat, úgy, hogy az ujján sosem számolt, csak fejben.

 Nekem ez büszkeség, és nagyon örülök, hogy ilyen jó képességei vannak a kisfiamnak. Valahogy mindig is tudtam, hogy az Ádi különleges és ha lesz még gyerekem soha ne hasonlítsam a fejlődésüket össze, mert nem nagyon lehetne felvenni vele a tempót.
Aztán mindig érnek újabb és újabb meglepetések. A Bence is bizonyos dolgokban olyan fejlett, hogy időnként csak pislogok, hogy hogyan lehetséges ez.
A Bence napra pontosan akkor állt fel, mint az Ádi, de ő nem indult el olyan gyorsan. Viszont még nincs másfél éves és pontosan érti a bilizést. Kb. egy hete csak a bilibe kakil, ha itthon vagyunk. Először csak azt hittem,hogy ez véletlen, de aztán minden nap látom, hogy ő tudatosan ül a bilin, nyomja a pisit és ha érzi, hogy kakilni tud, akkor ott ül rajta, amíg ki nem jön. Napi 2-3szor ültetem rá, de mindig megkérdezem,,hogy van-e hozzá kedve. És ő mindig bele is pisil. Nem erőltetem, viszont együtt örülünk, ha sikerül belenyomni valamit, aztán együtt kiöntjük a vécébe, integetünk neki és lehúzzuk.
Ami még különleges benne az evés. Azaz, hogy ő villával eszik. Kanállal nem tud, mert abból kifolyik, de a villával evés nagyon megy. Soha nem szúrja meg magát, óvatosan veszi be a falatot és ügyesen iszik pohárból is. Persze ez nyilván nem kuriózum, de én nagyon büszke vagyok rá.
Ennyit az ömlengésről, bár bevallom őszintén, hogy ezek dokumentálására önmagam számára azért is szükségem van, mert annyi időm és energiám sincs már, hogy babanaplót is vezessek(bár az Ádinál még lelkesen tettem).

Büszke vagyok a gyerekeimre, de akkor is az lennék, ha az ég világon semmit nem csinálnának. Egy gyereket sose azért szeressünk, amit 'letesz az asztalra', csak úgy önmagáért. A többi csak hab a tortán. :)