10 év

10 év. Az életem egyharmada.
Általában az emberek, ha valami nagyobb évfordulóhoz érnek, gyakran számot vetnek önmagukkal és lezárnak egy korszakot. Talán akaratlanul is, de 20 évesen már sejteni kezdjük, hogy a gyerekkornak vége és valami új vár ránk. Aztán a harmincas évek kapujában már talán kicsit komolyabban, kicsit komolyabb szemüvegen át vizsgáljuk  magunkat.
Amikor én lettem 30, emlékszem, visszagondoltam az eltöltött éveimre és megijedtem, mert nem tudtam, hogy vajon több van-e még előre, mint hátra, hogy vajon megettem-e már a kenyerem javát, mire valljuk be sok maradandót nem alkottam e világra, kivéve persze az Ádit, aki akkor már három éves volt.
Negyven még nem voltam sosem, de úgy gondolom az még keményebb visszatekintés, még keményebb elszámolás önmagunkkal. Valójában szükség is van rá, hogy megálljunk egy kicsit és elmélázzunk azon, hogy mi is az élet. Sajnos erről a mindennapokban megfeledkezünk, csak azt vesszük észre, hogy mindennel foglalkozunk, kivéve azzal ami számít. Hogy első lesz a munka, utolsó az egészség, hogy jobban izgat minket a sárga csekk, mint a családi beszélgetések és még sorolhatnám.
Emlékszem, mikor még nem volt gyermekem mindig azon méláztam, hogy valaha tudok-e majd olyan anya lenni, aki biztonságot ad a kicsinyének. Furcsa, hogy így írom ezt, de máshogy nem tudom. Amikor én kislány, majd egyre nagyobb lány lettem mindig olyan magasztosan néztem az anyukámra. Tudtam, hogy amíg ő van, addig nem érhet baj, hogy mindent megold, hogy mindentől megvéd, hogy mindent elintéz. Nem hittem benne, hogy valaki egyszer majd rólam is ezt gondolja valaki, hogy nekem is lesz egy olyan kis porontyom, akinek teljes mértékben gondját tudom viselni, nem ismerve semmilyen akadályt. És most, 33 évesen itt állok, mint a megtestesült anya, aki mindezt véghezviszi. Most én jelentem valakinek a biztonságot és egyre több valakinek...10 év alatt már majdnem három kisemberért vagyok felelős.
Ha visszagondolok a 10 évvel ezelőtti éjszakára, mikor minden kezdődött, hát elég homályosak az emlékek. Fiatal voltam és bohó. Ittam és cigiztem, diszkóba jártam és eszem ágában nem volt belekezdeni egy ilyen, életre szóló kalandba.
Mindig hittem a nagy szerelemben. Leginkább az afféle szenvedő szerelmes költőkhöz hasonlítanám akkori önmagam, akit sosem igazán talált meg a nagy lángolás. Aki kellett, az mindig távol volt, aki itt volt, az nem kellett.
A mai napig irigylem azokat a párokat akik szerelemben égnek, akik szerelemeben állnak az oltár elé, akik pillangókat éreznek a gyomrukban, ha egymásra néznek.
Nem, nem cserélnék velük, csak szeretem irigyelni tőlük az érzést. Pedig nem vagyok egy kifejezett irigy típus.
Ami biztos, hogy a szerelem elmúlik. Múlt el nálam is, pedig a fejemet tettem rá akkoriban, hogy nem fog. Most meg csak nevetem magam, hogy milyen meggyőzően érveltem az univerzumnak, az égen a csillagoknak, hogy ez bizony örökké tart.
De most amúgy sem itt tartok. A 10 év az kérem 10 év. Ilyenkor már nem is beszélünk szerelemről, ilyenkor szeretet van, barátság, összetartozás és hasonlók. Na de nem kell ezt különben lelombozónak venni. Lehetünk szerelmesek, de a szerelem, amit úgy vágyunk elmúlik. Az idő elillantja, és általában otthagy egy olyan embert, akit nem szívlelünk már, úgyhogy továbbállunk.
Végül aztán, ha szerencsések vagyunk, kilyukadunk egy olyan kapcsolatban, mint a miénk. Nincs elnyomás, egyenrangúak vagyunk- már, ha az egyenrangúság a női nem akaratmegvalósulásában nyilvánul meg. Az van, amit mi akarunk. Beszélgetünk, eszünk-iszunk, gyereket gyártunk, szülünk, gyereket nevelünk.
Kevés párt ismerek, akik ennyi ideje együtt vannak. Házaspárt nem is igen. És általában, ha együtt is vannak, borzalmas körülmények uralkodnak a színfalak mögött. Nem kommunikálnak, évek óta nem értek egymáshoz, inkább külön vannak, mint együtt...lelombozó egy állapot.

Különben néha elcsodálkozom,hogy ide sodort az élet. Engem, aki az éjszakai élet nagy habzsolója voltam, aki épp csak 22 éves volt, aki bármit elérhetett amit akart. Szerettem a pezsgést és valójában fel sem tűnt igazán, hogy kisebb-nagyobb részben már 10 éve nem vagyok ott. Néha, ha épp úgy sodródnak a gondolataim, elképzelem, hogy milyen lenne szingliként. 32 évesen. Valószínűleg egy menő állásom lenne és egészen biztosan cabrioval járnék. Hosszú hajam lenne és műszempillám. Semmi más nem lenne mű. A melleim valódiak lennének, hiába nem hinné el senki. Titokban el-elszívnék egy vogue-t, persze csak ha senki nem lát, mert dohányozni már ciki lenne. Péntek este rosét kortyolgatnék és a fél társaságot ismerném a bárban, ahova járnék.

Most, hogy ezt leírtam, már fel is fogtam, hogy mekkora blődség lenne, ha így élnék. Hogy szerencse-e, ami van vagy mindezt magamnak köszönhetem, nem tudom és nem is firtatom. Önmagamnak is furcsa, hogy anyja vagyok majd' három gyereknek, van két kutyám, van munkám, és persze van a Csabi, akivel egy ilyen szép, kerek életet összehoztunk.

Hogy elégedett vagyok-e?
Igen!
Most, hogy 10 év után megállok és visszanézem a történetemet, azt kell, hogy mondjam: jól csináltam. Elégedetten summázhatom ezt az évtizedet, ami úgy elszállt, mintha csak álmodtuk volna.