A minap épp azon morfondíroztam, hogy vajon hány ember él a világon, aki szereti a munkáját. De úgy igazából és nem csak úgy mondja, hogy igen, én szeretem, mert azt olyan menő mondani.
Még harminc évesen sem jutottam el odáig, hogy meg tudjam határozni mi az, amit szívesen csinálnék.
Persze van egy pár divatos, de nem éppen a magyarországi piacot megcélzó állás, mint a lakberendező és a sminkes vagy stylist, amiket éppenséggel én is szívesen művelnék, de erre kis hazánk nincs igazán nagy kereslet, így az a néhány kiválasztott, akik ténylegesen ezzel foglalkoznak bizonyára igencsak felső körökben mozognak, ahová az átlag polgár bejutni bizony nem fog.
Aztán lenne itt még egy vágy, esetleg írhatnék egy könyvet. Egy jó fajtát. Elmennék a hegyekbe, egy kis faházba, begyújtanám a kandallót, kezembe venném a forró bögre teámat, leülnék a laptopom elé és mélyenszántó gondolatokkal árasztanám el a billentyűzetet. Ebben a szerepben is szívesen tetszelegnék, de magam sem tudom, hogy vajon ennek van-e több buktatója avagy a világhíres lakberendező álmomnak. Így, majd' három gyerek anyukájaként nem hiszem, hogy olyan állást kéne keresnem, ahol a nyugalom szigetére kell kilőnöm magam, hogy valami maradandót alkossak, mivel sokszor még ez az online napló is kifog rajtam, mert szó szerint harcolnom kell egy-egy magányos 10 percért, amikor ezt a pár sort kutyafuttában bepötyöghetem. Visszaolvasni sosincs időm, éppúgy, mint képet feltölteni sem igen, mert kíváncsi kis kezek és visító hangocskák kísérik utamat a nap 17 órájában, a többit pedig jószerivel alvással töltjük.
Aztán itt van a mostani munkám. Erről is ejtenem kell néhány szót, mert a maga módján ez is álom hivatásnak minősül. Ha az ésszerűség talaján akarunk maradni, akkor ez az álom állás. Mondhatnám, nagy szerencsém van, hogy ilyen munkát végezhetek, de abszolút nem hiszek a szerencsében. Abban hiszek, hogy mi vagyunk a sorsunk kovácsai, hogy minden lépés, amit nehezen teszünk meg, eredményt fog hozni egyszer és, hogy mi magunk vagyunk felelősek a jövőnkért és az életünkért. Nagyon sok link embert látok magam körül, akik inkább szeretnek sopánkodni, mint javítani az életükön. Pedig mindenkinek ott az esélye, a saját kezében.
Holnap Horvátországba megyek egy céghez. Beszélgetünk,ebédelünk egy jót, és kötünk pár üzletet. Éppoly egyszerűen fog menni, mint ahogy ide leírtam. A munkám nagyrészt külföldiekkel történő beszélgetésből és ebédelésből áll. Mindkettőben jó vagyok! ;)
Az élet mindig úgy hozta, hogy kapcsolatban álltam a világ különböző pontjairól érkező emberekkel. Eleinte a reptéren, majd Londonban, aztán újra itthon. Hol kevésbé, hol többet, de mindig jelen volt az életemben. Valószínűleg azért, mert mert az idegen országból érkezett emberekkel szívesen is beszélek. Tetszik a pozitív hozzáállás, ahogy megközelítünk egy 'új' népet, az, hogy egy óra alatt is fel lehet fedezni valamicskét a kultúrájukból és, hogy ezek a találkozók végtelenül pozitívan szoktak telni. Az ebéd pedig általában valami flancos helyen. Közben megbeszéljük ki mit szeretne a másiktól és legtöbbször az igények össze is érnek egymással.
Hát van ennél szebb munka? Én jelenleg nagyon elégedett vagyok vele. Hogy meddig tudom csinálni azt majd a jövő megmutatja.
Nem tudom, hogy három gyerek mellett lesz-e idő vagy energia még erre, de ez majd kiderül....nem is olyan soká...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése