ha együtt a nagy család ;)

Bolond idők járnak mifelénk mikor IM napokat tartunk,  főleg ha többet is egymás után.  Vannak bizonyos áthidalhatatlan generációs szakadékok, melyek felett kár is lenne átszökellnünk, úgysem tudnán mit kezdeni velük.
Ismerek olyanokat,  akiknek rossz,  alattomos anyós jutott, akad olyan is aki nemtörődöm fajtát fog ki magának és előfordul az is,  aki mindennel törődöm fajtát.  Nekem egy IM-em van.  Igazából szerintem ő egy külön kategória,  aki mindig mindenben csak segíteni akar. Nem tudom kinek volt már dolga ilyen típusú mamával, de azt hiszem nem könnyű velük megbírkózni. Az eleinte kedves gesztus sokszor inkább fárasztó, mint valóban segítség.
Először csak azt vettem észre,  hogy bármi a kezem ügyébe kerül,  soha nem jut onnan tovább,  anélkül,  hogy IM kezébe ne kerüljön.  Ha szelek egy kis kenyeret,  az nem jut el a vágódeszkára, hanem még röptèben IM elkapja, hogy ezzel is segítsen nekem. Ha beültetem a Bencét a gyerekülèsbe, akkor valahonnan a kezeim közül másik két kéz kerül elő rögvest segítve a biztonsági öv becsatolását, hogy nekem ennyivel is könnyebb legyen a dolgom. De nincs ez másként a csizma felhúzással, a pelus cserélèssel és a gyerek fürdetéssel sem.  Ezeken a napokon a szó szoros értelmében polip leszek és igaz, hogy csak négy kézzel,  de minden tevékenység így végződik el. Időnként elnyomok magamban egy keserű kacajt, mert nem hiszem el, hogy ilyen van.

Hiába kérem, hogy csak érezze jól magát nálunk,  mint vendég,  percenként a "Mit segíjjek???" Kérdes szegeződik hozzám és bármit is mondok már jön is a segítség.
Azon már csak ritkán akadok fenn,  hogy olyan beszédet hallok a nap 24 órájában,  mintha a 18.  Századi Kiskunsági gazdaságban tengetnèm a napjaimat, de felettébb érdekes nyelvtani kérdések is felvetődnek bennem egy-egy izgalmas kifejezés hallatán.
Például még soha egy 'törzset' sem hallottam úgy használni a szavakat,  hogy az első betűt lehagyják. Ez vajon kényelmi megoldás lehet?

IM szótár:

Acskó=Zacskó
Ózi=Nózi
Okni=Zokni

Segíjjek kiszedni a kuszkuszt a ózikádból? = Segítsek kifújni az orrod?
Elmék holnap,  nem akarok aggatni- Holnap elmegyek,  nem akarok zavarni.
Csirikém hol a hangyabob? - Bence, hol a spongyabob?

Ilyen és ehhez hasonló párbeszédek zajlanak mifelénk, megfűszerezve egy kis való világ beszámolóval, ami meglepő módon IM kedvenc aktuális műsora és lelkeden elemzi Ádinak is,  ki miért nem normális amott a villa-börtönben.


Vannak dolgok,  amiket jobb,  ha nem bolygatunk.  Mindig furcsa volt számomra,  hogy az emberek nem egyforma gondolkodásúak és,  hogy ami nekem természetes, azt hittem másnak is az.
Persze ez az elméletem már réges régen megdőlt és megtanulzam, hogyi a túléshez a legfontosabb fegyver.  Ez pedig a tolerancia.  Ennek a gyakorlásában még eléggé kezdő szinten állok, de igyekszem elhinni,  hogy jobb nekem ha megtanulok az egyik fulemen be,  a másikon ki elv szerint élni,  ha épp erre van szükség.
Márpedig vannak napok az életemben,  mikor semmi más nem számít. .... :D :D :D

hóra várva

A karácsony amilyen lassan jött, olyan gyorsan eltelt. A sok készülődés, ajándék beszerzés, csomagolás, sütés-főzés mind hozzájárult, hogy ismét egy jól sikerült ünnepet tudjunk magunk mögött.
Igaz az ajándék vásárlást talán idén is sikerült kissé eltúlozni, de a gyerekek most tényleg minden csomag bontogatása után lelkesen ujjongtak. Kaptak biciklit, kismotort, egy szuper konyhát felszereléssel, legot és még sorolhatnám.
A Bence napok óta szüntelenül csak főz. Egyik lábasból a másikba pakolja a játék ételeket és lelkesen kapcsolgatja a főzőlapokat a kiskonyhában.
Ádi leginkább a fifa 2015ös x box játéknak örült, ha nem lenne korlátok közé szorítva a játékidő a tévén, akkor valószínűleg 24 óta még nem állt volna fel a tévé elől.

A rengeteg finom étel és a sütemények természetesen idén sem hiányozhattak az ünnepi asztalról. Idén 3 féle süteményt sütöttem, ünnepi menüt viszont nem nagyon kellett idén sem felmutatnom, csak 24-én ebédre főztem egy levest valamint második fogásként egy kis sült húst körettel. A karácsony jórészt az ebéd meghívásokról és a mértéktelen zabálásról szól. Idén kissé nehezemre esett visszafognom magam, mert amúgy ez sosem jellemző rám, de most mégis megfogadtam az orvosom tanácsát és tényleg próbálom mértékkel fogyasztani a sok-sok finomságot.
Terhesen sokkal jobban ragadnak a kilók és ez az időszak amúgy sem alakbarát, akárhogy nézzük. Persze én is ettem bejglit és zserbót, csak a szokásos 8-10 szelet helyett mindössze 2-3 darabot fogyasztottam el.

A szülésig még majd' 2 hónapom van hátra. Hihetetlen, hogy így elrepült az idő és nemsokára majd megint azt veszem észre, hogy ott fekszem az asztalon és épp egy újabb bébi kerül elő belőlem. Őrület....
Az ultrahang szerint még mindig kislány van a pocakomban, az idő vasfoga sem tudta megkukacosítani. ;)
A szobája már majdnem teljesen elkészült, csajos tapétával és kristálygömbös függöny karnissal felszerelve. Hihetetlen mennyire cuki dolgokat kapni egy kiscsajnak, legyen szó akár ruháról vagy bármi egyéb kiegészítőről. Mondjuk a ma napig nem vettem még semmit, lassan viszont időszerű lesz beszerezni néhány dolgot, ami azért hiányzik.


Most, hogy a Csabi is itthon van, sokkal nyugodtabban telnek a napok. A Bence rendszerint rajta lóg, így általában kellőképpen ki is tudom pihenni magam és így volt időm ennyi mindent elintézni az ünnepek előtt is. IM idén karácsonykor nem volt velünk-pedig át szoktuk hívni, hogy ne egyedül búsuljon otthon- de most megbetegedett, így elmaradt az együtt töltött szenteste. Helyette 26-n mentünk hozzá ebédre, majd a Csabi meginvitálta hozzánk egy-két napra, ami valószínűleg lassan időszerű lesz és vendégségbe érkezik hozzánk.

A szilveszter idén- csak úgy, mint ez elmúlt években szokott- itthon fog telni,mindenféle felhajtás nélkül. Tavaly még az éjfélt sem sikerült megvárni, és most sem biztos, hogy eljutunk odáig. :DDD
Én, személy szerint nem nagyon szívlelem ezt az éjszakát. A kutyára a frász jön a rengeteg petárdázás és tűzijáték miatt és valahogy engem soha nem hozott igazán lázba. Persze, ha nem lenne gyerekem-vagy legalábbis nem ennyi....és megint épp nem lennék terhes sem-  azért  valószínűleg tudnék egy jót bulizni végre, de jelen állapotomban ennek még a gyanúja sem tud felmerülni, így nem is igazán foglalkoztat ez a nap.

Maga a bulizás az igen. Természetesen ha minden megpróbáltatáson túl leszek, és vége lesz a harmadik babázós időszaknak is, azért még vissza-vissza csöppennék időnként egy-egy éjszakára a bulikba. Már szinte el is felejtettem milyen érzés mikor magassarkúban tipegek, mikor elfogyasztok egy nagyobb mennyiségű alkoholt és mikor táncolok és néhány órára nem jutnak eszembe a gyerekek. Hááh, jó is az, de csak mértékkel,...mert érdekes módon a másnap reggelek éberen élnek emlékezetemben, amiket a korral egyre nehezebben viselek.

De ezen még kár is rágódni, egyelőre megint más kalandok várnak rám, Rövid távú terveim között pedig a nagy mennyiségű hó lezúdulásának megélése van, mivel tegnap útra keltem és bevásásroltam minden havas-muri kelléket, ami hiányzott a repertoárból. Ádinak vettem sífelszerelést, Bencének hótaposót, a Castornak pedig hámot, hogy tudja húzni a szánkót. Az utóbbi beszerzése volt a legnehezebb feladat, mert ez az állat olyan nagyra nőtt, hogy 5 hámból 4 nem is jött fel rá, az ötödik is csak határeset...kissé szoros, de idén jó lesz, bár még erősödni fog, hiszen még csak 2 éves- 4-5 éves korára éri el a végső méretét. Szóval teljes menetfelszerelés beszerezve, mér csak a hófelhők hiányoznak. De várjuk, nagyon!!!

valami véget ért

Pont éjfél van.  Most végeztem a Jézuskás teendőimmel, azaz a karácsonyfa feldíszítésével és az ajándékok becsomagolásával. Amíg én ezen ügyeket intéztem a Csabi a Bencének vásárolt kiskonyhát építette össze-ezzel is megnehezítve a csomagolást, mert így legalább kiálló csapot és gombokat is ügyesen el kellett rejtenem a holnapi kíváncsi tekintetek elől.
Már többször írtam,  hogx mennyire fontos nekem a karácsony, hogy minden tökéletes legyen és, hogy mindenki boldog legyen.  Akármilyen mézes-mázos is, ennek így kell lennie a köreimben. Legalább ezen az egy napon Legyen nyugalom és béke.
Persze a sors mindig ironikus és nem kivételez ünnepnapokon sem.
Ma sajnos meg kellett válnunk a már 12 éves Teddy kutyától, mert nagyon beteg volt és nem volt remény,  hogy meggyógyuljon. Végül is Teddy csak szegről-végről volt az én kutyám.  Valójában én akartam,  de mivel tini fejjel nem igazán gondoskodtam róla,  azaz snyu etette és sokat sétált vele,  így az évek alatt az ő kutyája lett. Mikor elköltöztem a Csabihoz, még csak két éves volt és valahogy onnantól lett anyukám kutyája.  Nem vittem magammal, valamiért éreztem,  hogy igazán nem hozzám tartozik.  Valójában nagyon jó döntés volt,  mert miután apu meghalt,  anyu végül nrki köszönhetően nem volt teljesen egyedül.
Teddy amúgy nagyon goromba kutya volt.  Már két hónapos korában terrorizálta a lakótelepi gyerekeket. Szó szerint utálta őket és előszeretettel harapdált minket is össze-vissza.  Azt biztosan állíthatom, hogyha pitbull lett volna,  már biztosan többünket eltett volna láb alól.  Olyan igazi bosszúálló fajta volt. Emlékszem egyszer véletlenül ráléptem a lábára vécére menet-amúgy a lábait mindig nagyon féltette és nem lehetett csak úgy megérinteni őket- szóval ráléptem majd addig ült a wc ajtaja előtt,  míg nem végeztem és ahogy kinyitottam, már harapott is a lábamba mérgében.
Aztán az évek alatt kissé megjavult és többé nem harapott meg.  Mindig nagyon boldog volt,  ha látott,  de igazán csak anyu számított neki.  Ezt pedig úgy fejezte ki,  hogy már csak őt harapdálta.
Ilyesmi kutya volt ez a Tedwárd. Akárhogy is, de elszomorít a halála,  pedig tudom,  hogy szép eb éveket élt meg.  Csak valahogy ő egy kapocs volt a fiatal éveimmel. Ő még emlékeztetett azokra az időkre, mikor otthon laktam, mikor iskolás voltam,  mikor még azt hittem, hogy az élet egy sétagalopp.....a felhőtlen éveimre. Most,  hogy ő is elment már egyre távolabbinak látom a múltam is. A kis lakótelepi lakás mára teljesen kiürült. Apukám is és a kutyám is elment, anyu és én pedig elköltöztünk.

Most már tényleg lezárult egy korszak.  Már nem kell hátra nézni.  Itt az új családom, tudom,  hogy milyen fontos az egészség és a szeretet.  Más nem számít.  Éppen ezért nem is búsulok a teddy miatt, hiszen most a gyerekeimmel szeretném boldogan megélni ezeket a perceket. Várom a reggelt, hogy felfedezzék a karácsonyfát és alatta az ajándékokat. Várom az estét,  hogy együtt játszhassunk az új dolgokkal és hogy csillagszórót gyújtsunk és elénekeljük a mennyből az angyalt.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek,  aki olvas.

péntek esti gondolat

Régen jutottam gépközelbe mostanában, így aztán ki is használom az alkalmat, hogy végre elaludtak a gyerekek, a Csabi pedig céges rendezvényen van éppen valahol a pesti éjszakában.
Elvileg már lefeküdtem aludni, de aztán megszólalt a telefon és valahogy kiment az álom a szememből.

A karácsonyi készülődés engem is magával sodort és bár megterveztem a hátralévő napokat, azért eléggé ki vannak számolva a percek, hogy mindennel kész legyek. Az ajándékokat már beszereztem, valószínűleg jóval többet is, mint az eredetileg terveztem. Nem számoltam össze a kiadásokat, de csak úgy, mint minden évben idén is bőven túlléptem az előre kigondolt keretet.

Szombaton a sütemények megsütés- 3 fajtát tevezek és a mézeskalácsok kidekorálása lesz a fő program, már amennyire a gyerekek engedik. Az Ádi már szívesen részt vesz a munkálatokban, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy a Bence inkább hátráltatni, mint segíteni fog nekünk.

Vasárnap takarítás, hétfőn pedig ultrahang vizsgálat van beiktatva, a kedd pedig az ajándékcsomagolással, éjszaka pedig a fa díszítéssel fog telni, aztán már itt is van a várva várt 24-e. Mindig is szerettem a karácsonyt-tudom, ezt már egy előző bejegyzésben is írtam- számomra ez tényleg a szeretet, a család ünnepe. Ilyenkor nincs helye bosszúságnak, bánatnak, veszekedésnek, csak a szépnek és a jónak. Épp ilyen mézes-mázosan, ahogy most leírtam.
Úgyis olyan fertő ez a világ, hogy sokszor okádni tudnék tőle, Jó ilyenkor egy kicsit megfeledkezni mindenről és tényleg csak magunkra koncentrálni.

Ahogy telnek az évek úgy tisztul a kép előttem az életről. Sajnos egyre több dolog van, ami kinyílik előttem, egyre inkább olyan dolgok, amkből nem kérnék, mégis jut belőlük bőven. Megtapasztaltam elveszteni olyan embert, akit nagyon szerettem, voltam egyedül, mint a kisujjam, akadtak anyagi gondjaink, volt úgy is, hogy minden kilátástalannak tűnt. Aztán persze voltak nagyon boldog pillanatok, új emberek az életemben, azaz a gyermekeim és sok változás, ami végbement a lelkemben.
Így év vége fele mindig kicsit nosztalgikusabb az ember. Nem szoktam kielemezni a mögöttem álló évet, nem teszek nagy fogadalmakat sem újévkor, de még kicsiket sem.

Ha valamivel mégis jellemeznem kéne, hogy mi változott bennem az elmúlt évben, akkor nem kell sokat gondolkodnom rajta. Az elvárásaim. Amit mindig elvártam, hogy annyit kapjak, amennyit én is adok, hogy ha felajánlanak vagy ígérnek valamit, akkor tartsák meg, épp úgy, ahogy én magam is megteszem másokkal szemben.
Aztán sokszor ért csalódás...és meglepő módon mindig nagyon a szívemre is vettem. Majd egyszer csak elmúlt. Már nincsenek elvárásaim magamon kívül senkivel szemben. Egy dolgot megtanultam idén, hogy a kis családom, a Csabival és  a gyerekekkel az, ami igazán az enyém. Hogy nekem kell megtanítani, formálni a fiaimat, hogy jó emberré váljanak és, hogy nem szabad felvennem más emberek nekem nem tetsző megnyilvánulásait. Nem másoknak élek, hanem magamnak.
Mire leírtam ezt a pár sort roppant mód meg is éheztem, de látom ám, hogy már fél 11 is elmúlt, úgyhogy jobban teszem, ha álomra hajtom a fejem, minthogy bűnbe essek és pillanatokon belül bekebelezzem azt az egy gundel palacsintát, ami délután óta hívogat.
A kilókkal elméletben így is elég nagy csatát vívok, mert bár véleményem szerint egyáltalán nem habzsolok és az esti milkát is felváltotta az alma és a narancs, mégiscsak jönnek rám ezek a fránya kilók. szeretnék csinos kismama maradni és nem szétfolyni az utolsó heteimben, mint a halászlé az ünnepi asztalon...
Ezzel a nagyszerű hasonlattal zárom a mai eszmefuttatást, jó éjszakát!

dolgos mindennapok

Azokat a hétvégéket már régen elfelejtettem mikor a paplan alatt bújtam szombat délelőtt, filmet néztem, teát kortyoltam és semmi dolgom nem volt az ég világon. Most már más világot élek - ami hozzáteszem sokkal jobb világ. Szeretem a gyerekek ébredő hangját, ahogy szólítgatnak minden reggel: -anya, anya...
A meztelen talpacskák csattogását, ahogy jönnek utánam a lakásban bármerre is járok. Igaz, hogy nincs egy magányos percem sem, arról nem is beszélve, hogy például mikor volt lehetőségem becsukni magam után a wc ajtót, de egészen megszoktam, hogy tárt ajtóknál és csacsogó gyerekek előtt végezzek mindent, amit csak szoktam, legyen szó zuhanyozásról, fogmosásról vagy körömvágásról...
Persze, engem is fárasztanak eléggé gyakran, ezért jó időnként egy kicsit megszabadulnom tőlük. Mint azt írtam nekem igazából nincs olyan segítségem, akit csak úgy felhívok és itt terem a nap bármely szakában, Így egy-egy moziba menést vagy bármi más gyerekmentes programot gondos szervezéssel kell előkészíteni, mert nem egyszerű leakasztani egy nagyit sem, hogy tartsa a frontot amíg távol vagyunk.
Viszont a mamákon kívül van két nagyon jó segítségem, ez pedig az óvoda és a bölcsi. Az, hogy az Ádi nagyon szívesen jár oviba és soha nem kell reggel noszogatni, az számomra nagyon nagy öröm. Jó látni,hogy megvan a kis közössége, a barátai, a szerelme(i) és a velük járó rengeteg élmény, amivel nap, mint nap gazdagodva jön haza.
A bölcsi kicsit más tészta. Mikor egy anya úgymond  "ok nélkül" bölcsődébe dugja a gyermekét, az furcsa pillantásokat szül. Persze, én azért dolgozom, meg hát terhes is vagyok, meg hát rengeteg kifogással élhetek. Bevallom eleinte egy nagyon apró lelkiismeret furdalásom volt azért, mikor az alig másfél éves kisfiamat bevittem a bölcsibe. De ez mára teljesen elszállt,
Alig egy hét alatt elértük azt, hogy reggel vidáman indulunk útnak, miután a két fiú megivott egy-egy bögre tejet, fogat mosott és felöltözött.
Elsőként mindig a Bencét visszük, mert ők reggeliznek előbb. Vele háromnegyed nyolcra be kell érni. Soha nem sír már, mikor elbúcsúzunk, ügyesen bebiceg a kis csoportjukba, majd a délelőtt folyamán jól eljátszik a gyerekekkel és a gondozó nénikkel. Egyiküket el is nevezte mamának, ezzel a húzással pedig szerintem gyorsan be is lopta magát a szívébe....Így lett egy újabb mamánk, akihez lehet járni. A bölcsis mama nagyon kedves, Bence is szívesen tölti vele a délelőttöket.
Ebéd után szoktam elhozni, akkor nagy vidáman rohan hozzám és integet a mamának, majd nagyon bólogat a kérdésre válaszként, hogy holnap jön-e újra.
Ott aludni nem szokott, mivel tényleg megtehetem, hogy elhozom minden nap és szüksége van az együtt töltött időre neki is és nekem is.
Az Ádit rendszerint délután hozzuk haza, vele viszont este tudok együtt lenni, mikor a Bence elaludt. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez a legoptimálisabb felosztás, hisz így minden gyerekemmel lesz olyan együtt töltött időm, mikor csak ketten leszünk.
A harmadik gyerkőcé lesz a délelőtt, de mivel ő sokat fog még aludni, így ebéd után bőven jut idő a Bencusra is kettesben. Az Ádi pedig az utolsó lefekvő, így vele még játszani és beszélgetni is jut idő minden este.

 Örülök, hogy a Bencét végül beírattam a bölcsődébe. Nem sír, jól érzi magát és nagyon rövid idő alatt megszokta, hogy milyen bekerülni egy közösségbe. Mondhatom, hogy minden nap egyre jobban érzi ott magát, előbb-utóbb talán kis barátai is lesznek. Persze ilyen korban még ritka, mert leginkább egyedül játszanak, de jövőre már bármi megtörténhet. ;)
Így délelőttönként teljes valómmal tudok a saját dolgaimra koncentrálni és elintézni azokat az ügyeket, amiket 2 gyerekkel nem a legegyszerűbb.

Szeretem a munkámat?!

A minap épp azon morfondíroztam, hogy vajon hány ember él a világon, aki szereti a munkáját. De úgy igazából és nem csak úgy mondja, hogy igen, én szeretem, mert azt olyan menő mondani.
Még harminc évesen sem jutottam el odáig, hogy meg tudjam határozni mi az, amit szívesen csinálnék.
Persze van egy pár divatos, de nem éppen a magyarországi piacot megcélzó állás, mint a lakberendező és a sminkes vagy stylist, amiket éppenséggel én is szívesen művelnék, de erre kis hazánk nincs igazán nagy kereslet, így az a néhány kiválasztott, akik ténylegesen ezzel foglalkoznak bizonyára igencsak felső körökben mozognak, ahová az átlag polgár bejutni bizony nem fog.
Aztán lenne itt még egy vágy, esetleg írhatnék egy könyvet. Egy jó fajtát. Elmennék a hegyekbe, egy kis faházba, begyújtanám a kandallót, kezembe venném a forró bögre teámat, leülnék a laptopom elé és mélyenszántó gondolatokkal árasztanám el a billentyűzetet. Ebben a szerepben is szívesen tetszelegnék, de magam sem tudom, hogy vajon ennek van-e több buktatója avagy a világhíres lakberendező álmomnak. Így, majd' három gyerek anyukájaként nem hiszem, hogy olyan állást kéne keresnem, ahol a nyugalom szigetére kell kilőnöm magam, hogy valami maradandót alkossak, mivel sokszor még ez az online napló is kifog rajtam, mert szó szerint harcolnom kell egy-egy magányos 10 percért, amikor ezt a pár sort kutyafuttában bepötyöghetem. Visszaolvasni sosincs időm, éppúgy, mint képet feltölteni sem igen, mert kíváncsi kis kezek és visító hangocskák kísérik utamat a nap 17 órájában, a többit pedig jószerivel alvással töltjük.
Aztán itt van a mostani munkám. Erről is ejtenem kell néhány szót, mert a maga módján ez is álom hivatásnak minősül. Ha az ésszerűség talaján akarunk maradni, akkor ez az álom állás. Mondhatnám, nagy szerencsém van, hogy ilyen munkát végezhetek, de abszolút nem hiszek a szerencsében. Abban hiszek, hogy mi vagyunk a sorsunk kovácsai, hogy minden lépés, amit nehezen teszünk meg, eredményt fog hozni egyszer és, hogy mi magunk vagyunk felelősek a jövőnkért és az életünkért. Nagyon sok link embert látok magam körül, akik inkább szeretnek sopánkodni, mint javítani az életükön. Pedig mindenkinek ott az esélye, a saját kezében.
Holnap Horvátországba megyek egy céghez. Beszélgetünk,ebédelünk egy jót, és kötünk pár üzletet. Éppoly egyszerűen fog menni, mint ahogy ide leírtam. A munkám nagyrészt külföldiekkel történő beszélgetésből és ebédelésből áll. Mindkettőben jó vagyok! ;)
Az élet mindig úgy hozta, hogy kapcsolatban álltam a világ különböző pontjairól érkező emberekkel. Eleinte a reptéren, majd Londonban, aztán újra itthon. Hol kevésbé, hol többet, de mindig jelen volt az életemben. Valószínűleg azért, mert mert az idegen országból érkezett emberekkel szívesen is beszélek. Tetszik a pozitív hozzáállás, ahogy megközelítünk egy 'új' népet, az, hogy egy óra alatt is fel lehet fedezni valamicskét a kultúrájukból és, hogy ezek a találkozók végtelenül pozitívan szoktak telni. Az ebéd pedig általában valami flancos helyen. Közben megbeszéljük ki mit szeretne a másiktól és legtöbbször az igények össze is érnek egymással.
Hát van ennél szebb munka? Én jelenleg nagyon elégedett vagyok vele. Hogy meddig tudom csinálni azt majd a jövő megmutatja.
Nem tudom, hogy három gyerek mellett lesz-e idő vagy energia még erre, de ez majd kiderül....nem is olyan soká...