kórházi napló

Kedden reggel érkeztem a vadiúj zöld gurulós bőröndömmel.  A Csabi csak kidobott a SOTE bejáratánál és robogott is tovább,  mert egy tárgyalásra sietett. Nem bántam,  hogy egyedül kellett intéznem a dolgokat,  az ember lánya a harmadik szülésnèl már nincs elanyátlanodva, így én is útra keltem az intézmény falai között,  hogy elébe álljak a rám váró megpróbáltatásoknak.
Először a betegfelvételi irodába mentem,  majd a terhes ambulanciára, ahol elvégeztek egy ctg vizsgálatot, majd kaptam egy szobát (röpke 3 óra leforgása alatt) és elfoglaltam a nekem szánt ágyikót. A szoba négy ágyas volt,  mind foglalt, az enyém is csak reggel szabadult fel,  mikor egy kismama fájásai beindultak hajnalban.  Az új szobatarsaim már eléggé össze voltak szokva, tekintve,  hogy legalább három hete ott laktak mindannyian és ráadásul mindenki ikreket várt közülük.  Hamar cseverészni kezdtünk, mindenki története napvilágot látott és a végén már jókat derültünk, hogy én akkor egy 1 éjszakás kaland lettem nekik,  mivel rám hajnalban már új utak vártak.

Amegpróbáltatások ffél ötkor kezdődtek, de valószínűleg azért belül kissé izgulhattam, mert már négykor ébresztett a biológiai órám. Első utam a fürdőbe vezetett és feldobtam egy enyhe sminket. Ennek leginkább lelki okai voltak,  hiszen így egészséges tükörkép néz vissza rám. Ha sápadtan, fekete karikás szemmel indultam volna neki ennek a nehéz napnak,  valószínűleg jártányi erőm sem lett volna.  Ezzel ellentétben így vidáman jelentkeztem ötkor a nővérszobán egy utolsó ctg-re. A magzat mozgással minden rendben volt,  készen állt a műtétre.  Hatkor már a szülésznő várt tárt karokkal,  hogy néhány liter langyos vizet beleeresszen a végbelembe.
Azt ezt követő harminc percet nem részleteznem, de a wc-n kókadozva töltöttem.  Valami miatt borzalmas rosszullét jött rám,  fehér lettem,  mint a fal és rettenetesen gyenge,  a hasam görcsölt és közben csak ürült a sok víz a testemből végeláthatatlanul. Voltak pillanatok,  amikor azt gondoltam, hogy ott helyben meg fogok szülni a fekália közepén,  egyedül. ...de végül valahogy kikecmeregtem és elnyúltam az ágyon.  Persze sok időm nem volt rá,  hogy összeszedjem magam, mert hamarosan meg is jött a három zacskó infúzió és a hozzá tartozó felszerelés,  ami az én kezfjembe került.
Innen pedig indultam a szülőszobára, hogy meglássam Dórikàt, aki idáig a hasamban növekedett.

Ahogy a műtőbe értem már minden olyan filmszerű volt.  Valószínűleg a tudatom tiltakozott a valóság ellen és nem akarta tudomásul venni,  hogy ide hoztam a testem. A gerinc érzéstelenítő beadása koránt sem ment úgy,  mint a karikacsapás, pedig a Bencével a hasamban egy perc alatt beadta egy ügyes kezű aneszteziolóus. Most ez jó negyed órát vett igénybe,  miközben egy ideget is eltsláltak, aminek hatására olyan érzésem volt,  mintha villám csapott volna belém.  Végül csak sikerült beszúrni és már fektettek is a műtőasztalra, hogy várják az érzéstelenítő hatását.  Az persze csak nem jött.  Eltelt 1 perc, majd kettő,  majd végül tíz.  Közben megjött az orvosom is, aki csodák csodájára a harmadik szülésemre csak jelen volt,  ha már eddig mindig nysrslgatott valahol,  mikor szükség lett volna rá.
Az érzéstelenítő nagyon lassan hazott, legalább 14 percet kellett várni rá,  ami a műtős csapat szavaiból kivéve rettenetesen sok idő volt.  Közben bejött az anyukám is, aki hősiesen végigülte a fejemnél az eddigi összes gyerek kivételét.
Végül csak sikerült elkezdeni a műtétet és hamarosan napvilágot látott Dóra,  aki nagyon lila volt és nagyon hajas.  Őt elvitték , engem pedig elkezdtek rendbe tenni.  Ezidáig egy ilyen összevarrás úgy harminc percet vett igénybe,   most csak nem akarták befejezni. Őszintén szólva egyre kellemetlenebb és kellemetlenebb érzések törtek rám és úgy éreztem,  hogy nem tudok egy perccel sem tovább ott feküdni. Szorított a mellkasom és úgy éreztem,  ha azonnal nem szabadulok, akkor végem.
Legalább egy órán át matattak még bennem,  aztán egyszer csak vége lett és én is megmaradtam. :)
Kicsit megkaptam a kisbabát,  majd felvittek az intenzív osztályrs. Mire odaértünk már semmi bajom nem volt.  Az egész kórteremben én voltam egyedül. Csend és nyugalom szigete volt a hely. Hogy vajon miért sikerült véletlenül felhívnom onnan az egyik külföldi üzleti partnert, azt magam sem tudom,  de ha már így alakult,  kedélyesen elbeszélgettünk, majd rendelést is adott le, amit továbbítottsm is e-mailen, mintha nem épp tíz perccel ezelőtt toltak volna ki a műtőből.

A nap további része már az elvárásaim szerint alakult.  Jól éreztem magam,  nem viselt meg a műtét és estére már le is kerültem a csecsemő osztályra, ahol végre összersktak a babával.

Folyt.köv......

a reggel

Tegnap reggel nyolcra megérkeztem a kórházba, hogy bevonuljak gyereket szülni.  Még most is hihetetlen leírni, hogy megint ezért jöttem,  pedig ideje lesz megszokni ezt a tényt,  hiszen röpke 20 perc múlva már itt is lesz a szülésznő,  hogy előkészítsen a műtétre.
Ja, igen,  ma fél ötkor keltem, már túl vagyok egy ctg vizsgálaton, de mivel a szobatarsaim még javában alszanak, nekem pedig van 20 szabad percem, gondoltam hasznosan töltöm.

A tegnapi nap sokkal,  de sokkal mozgalmasabban telt, mint gondoltam.  Először azt hittem, hogy milyen unalmas lesz itt eltölteni egy egész napot,  de végül csak arra eszméltem, hogy este kilenc van.
Atelefonom mmegállás nélkül csengett,  hol a rokonok,  barátok,  hol pedig a céges külföldi partnerek akartak felvilágosítást kapni tőlem különféle dolgokról.  Annyi megoldatlan munka feladat gyűlt össze,  hogy egy hónap lrforgáss alatt sem kell ennyit intézkedni,  mint tegnap egyetlen nap alatt.
Szerencsére a napokban kaptam egy vadi új céges telefont, így az e-mailek kezelése nem okozott különösebb gondot, viszont szt vettem észre, hogy még délután fél ötkor is hadonászva magyarázom angolul a lehetőségeket,  mintha nem éppen majd 40 hetes terhesen feküdnék a szülészeti osztályon. Azt nem tudom miért ígértem meg, hogy ma délelőtt küldök egy angol nyelvű ismertetőt egy bizonyos termékről,  mikor röpke két óra múlva már kettévágott testtel fogok heverni egy fém asztalon és nemhogy angolul e-mailezni, de valószínűleg magyarul megszólalni sem fogok éppen tudni.

Természetesen a műtétre már felkészültem, kifestettem a szemem, megfésülködtem és eltüntettem a szemem alatti fekete karikákat is már hajnali fél ötkor.  Teljes pucc parádéban várom a beöntèst és a többi megpróbáltatást.

Lassan fel is öltöm a már előkészített kórházi csoda-hálóinget, ami fehér,  lógós és konkrétan mindenem kilóg belőle a melleimtől a hasamig és még azon is túl.

Aki most olvas, szorítson nekem kilenc óra körül.  Akkor kerülök sorra.
Mindenkinek Legyen szép napja, de ma legfőképpen nekem!

Jövök a hírekkel hamarosan.

ez a nap is eljött

A bevonulásom elttői utolsó este van. Ölemben a laptop és 2 nutellás palacsinta. Próbálom rendezni a gondolataimat, szinte esélytelenül, hogy vajon mit hagyhattam ki a bőröndből, mit felejthettem el megvenni a gyerekeimnek, hogy távollétem alatt sem legyen semmiből hiány, ésatöbbi...azt hiszem napestig gondolkodhatnék, pont mintha a világ végére készülnék. IM délután megérkezett és ezzel együttesen az amúgy is kusza gondolataim teljesen összegabalyodtak már az első 5 percben rám zúdított energia bomba hatására.
Mikor a házba lépett épp néhány e-mail elküldésén dolgoztam, aminek felét angol nyelven kellett bepötyögnöm, de ahogy az alig 160 cmes mama berobbant, már záporoztak is a kérdések felém, hogy mit hogyan kell csinálni a gyerekekkel és a kutyákkal, amíg nem leszek itthon. Persze ezekre a kérdésekre a válaszok soha nem fognak megérkezni, mert mire épp kinyitnám a számat, hogy egy rövid, tömör információt szolgáltassak, már a milánói makaróni, a palacsinta és a többi gondosan bepakolt finomság történetét hallgatom. A reakcióidőm nem éppen lassú, de még így is kihívást jelent felvennem a ritmust a majd 70 éves mamával.  Mire elkaptam a fonalat kaja fronton, már újra témát váltott és épp azt ecsetelt, hogy szerinte most a legkisebb hasam az összes gyerek közül. Ami nem igazán igényel kivételes ecsetelést, tekintve, hogy az Ádival 24,a Bencével 15, míg most mindössze 8 kilót szedtem fel.
Ez a pár perces eszmecsere olyannyira el is fárasztott, hogy az esti készülődésemet el is halasztottam reggeli zuhanyozásra és hajmosásra és a maradék holmim átnézésére. Most egy nagy alvásra van szükségem és egy kis nyugalom is jól fog jönni holnap a kórházban. Megvettem az aktuális pletykalapokat, sőt még egy rejtvény újságot is becsúsztattam a táskámba, hogy teljes legyen az élvezet magányos óráim eltöltését illetően.
Furcsa lesz 4-5 napot távol tölteni a fiaimtól, de biztosan minden rendben lesz. Az Ádi már fel tud hívni telefonon, a Bence pedig olyan kis vagány, biztosan fel fogja találni magát nélkülem is. Ma mindenesetre annyira fel volt dobódva, hogy itt van IM, hogy konkrétan semmi jelét nem mutatta, hogy szüksége lenne rám. IM-et akarta fürdésnél, öltözésnél, de még lefekvésnél is. Biztosan jól ellesznek ezalatt a néhány nap alatt. Valójában nekem sem igazán lesz időm a hiányukon gondolkodni, hiszen el kell kezdenem felfogni, hogy még egy kisbabával bővül a család. Szinte még mindig hihetetlen és felfoghatatlan az egész.
Talán az Ádi az, aki leginkább meg fogja szenvedni a hiányomat. Ő a legérzékenyebb és ő az, aki leginkább szoros kapcsolatban áll velem. Sokszor aggódik, hogy mi lesz és mivel együtt alszunk, ezért az éjszakák biztosan kissé szomorkásabban telnek majd nélkülem, de ha minden jól megy hétvégére már újra otthon leszek.
Mivel korán kell kelnem, úgy terveztem, hogy ma 9kor szigorúan ágyban leszek és ehhez tartani is szeretném magam. Holnap viszont a kórházból jelentkezem!

Hogy mire rá nem érek?!

Ma azt vettem észre, hogy kifejezettem jól érzem magam. Elszórtam a már meglévő gyermekeimet a jól bevált oktatási intézményekben, majd hazajöttem, elfogyasztottam egy szépen elkészített szendvicset, aztán vettem egy forró zuhanyt és elmentem egy kényeztető masszázsra, majd onnan autóba pattantam és a kórház felé vettem az irányt, hogy a hasamban lévő 38 hetes kisbabát megnézessem a szokásos heti ellenőrzésen.

A masszázs után, ahogy ültem a kocsiban és felhangosítottam a zenét, olyan jó érzés fogott el. 100 ágra sütött a nap, feltettem a napszemüvegemet és énekelgettem egészen a McDonaldsig, ahol meg is ajándékoztam magamat egy dupla csokis Mcfreezzel, amivel mellesleg azonnal leettem a méretesre növekedett hasamat, de ez cseppet sem zavart, olyannyira átjárt a tavasz-érzés. Jó kedvem volt, fiatalnak éreztem magam és kicsit sem háromgyerekes lestrapált anyának. Olyan jó volt kicsit kiszakadni a télből és vidáman sétálni a tavaszi napsütésben.
Szerencsére az orvosnál minden rendben volt, csütörtökön megyek újra vizsgálatra, aztán jövő kedden reggel jelentkezem a kis pakkommal a betegfelvételen, hogy igényt formáljak egy frissen vetett ágyra, 3-4 éjszakára, valamint egy elmaradhatatlan hasfelmetszésre és egy várakozásaim szerint szuper gyönyörű, makkegészséges kislányra. Igen, az a legfontosabb, hogy minden rendben legyen, a többi csak másodlagos vagy akár századlagos. Bármilyen elcsépelten hangzik, ha egészségünk van, akkor mindenünk megvan, ha az nincs, akkor semmink nincs. Az évek múlásával pedig ez egyre inkább előtérbe kerül és egyre inkább meg tudjuk becsülni a jót és nem elégedetlenkedünk folyton folyvást.

Persze az ördög nem alszik és ha épp minden rendben van körülöttünk, akkor hajlamosak vagyunk nemes egyszerűséggel embertársaink "fikázására", ahogy én is tettem ma magamban ismét a kórházban várakozás alatt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy a gondolataim ne akadjanak ki a mai kismamákon. Saccperkábé 20 várandós nőszemély csoportosult a váróban, de abból 18 olyan állapotban volt, hogy a jóízlés határain réges rég túlmentek. Nem a túlsúlyra gondolok, mert arról sokszor nem tehet az ember lánya, én is volt, hogy az első terhességem alatt inkább hasonlítottam egy vízilóra, mint egy csinos kismamára...ezzel nincs mit tenni.  De az igénytelenség, ami a ruházatukat, a hajukat és az őket kísérgető férjeiket jellemezte, hát azt nehéz szavakba önteni. El-elmerengtem azon, hogy egyes nőtársaim vajon honnan szerzik azokat a ruhaneműket, amiket a testükre húznak. A turkálók dübörgő világa, az egyre olcsóbb ls olcsóbb plázás ruhaboltok kínálatának ellenére olyan rongyokban járnak egyesek és olyan ízléstelenül vannak azok is összeválogatva, hogy szinte fájdalmas rájuk pillantani. A több szezont megélt, kibolyhosodott kötött harisnyán át, a kitérdesedett macinaci barna műbőr bakanccsal és a négy csíkos adidas póló bőrkabáttal...minden volt a palettán. Ámulásomat csak egy kismama és nagyobbacska fia kántálása zavarta meg, akik épp József Attila Altatóját igyekeztek a 8 éves forma kissrác fejébe beletömni, legkevésbé sem tekintettel léve a körülöttük ülő dinnye hasú kismamák lelki- és vérnyomás állapotára. Már a villamos is aluszik....aludj el szépen kis Balázs....hallgattam meg az ismerős sorokat úgy negyvenszer 10 perc alatt. Végül senki sem szült meg ott a váróbán, bár szerintem többen a közeli állapotba kerültek mire a fiúcska megtanulta a verset, de szerencsére happy enddel végződött a kaland, én bejutottam a vizsgálatra, beszéltem a szülésznőmmel, aki szerdára lezsírozta nekem a harmadik gyermekem megszületését és bejelentett az aneszteziológushoz is.
Míg az altatóorvosra vártam volt egy órám bóklászni, el is sétáltam a legközelebbi bevásárlóközpontba és kicsit nézelődtem a boltokban. Először azt terveztem, hogy vásárolok magamnak néhány új ruhát, majd úgy döntöttem, hogy inkább az Ádit lepem meg néhány ruhaneművel, mert ő majdnem annyira örül minden szerzeménynek, mint én. Így kapott cipőt, nadrágot, pulcsit és pólót, aminek végül tényleg nagyon meg is örült.
Az altatóorvosnál tett látogatásom röpke 5 percet vett igénybe. Egy nagyon kedves lány volt, felvette az adataimat és meginvitált egy gerinc érzéstelenítésre jövő szerdára. Időnként, mikor kimondom valahol, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy kés alá fekszem gyermek szülés végett, úgy érzem magam, mintha egy ellő-gépezet lennék. Kicsit olyan érzés, mintha se én, se a másik fél nem hinné el, hogy ez hogyan lehetséges. Viszonylag kulturalt ember benyomását keltem első ránézésre, majd mikor elmondom mekkora pereputtyal rendelkezem, épp oly meglepetten nézek, mint akivel közlöma hírt. Hiába, ezt még szokni kell. :)

Most, hogy többé-kevésbé 2 órája írom ezt a bejegyzést-közben lejátszottam 12 parti uno-t az ban Ádival és a Csabival- már eléggé elvesztettem a fonalat. Valójában azt sem tudom biztosan, hogy a mondataim kerek egészek-e avagy félbe vannak hagyva itt-ott-amott.
Szép álmokat mindenkinek, nekem még hátra van a szokásos esti eszmecsere az ágyban az Ádival, fociról, csajokról, életről és evésről....

3,2,1....

A visszaszámlálás most már tényleg megkezdődött, mivel,hogy hivatalosan is már csak 2 hetem van a szülésig. Hol gyorsan peregtek a napok, hol csiga lassúnak éreztem az idő múlását, de egy valamit soha nem igazán vettem számításba: mégpedig azt, hogy hamarosan még egy fővel többen leszünk. Ez valahogy a napokban kezd igazán tudatosulni bennem és most kezdem felismerni a helyzetet, hogy azért ez biztos nem lesz egy sétagalopp.

Nem ijedtem meg, sőt optimistán tekintek a jövőbe, de azért vannak kétségeim, hogy mi is lesz az elkövetkező hetekben. :) Persze megoldódik minden és nem én vagyok az egyetlen lény a föld kerekén, aki ilyennel kell, hogy megbirkózzon, na de azért mégiscsak egy kaotikus kép kezd kialakulni a fejemben. Mert hiába a papírforma, hogy egyik gyerek oviban, a másik bölcsiben, a harmadik itthon, azért van, hogy beüt a ménkű és feje tetejére állnak a dolgok.Ezt a hetet is szépen elterveztem, hajfestés, masszázs és egyéb szülés előtti kényeztető elfoglaltság volt tervbe véve erre a hétre, de a Bence influenzája minden programot sztornózott- helyette 0-24ben együtt voltunk és szórakoztattuk egymást. Persze, nagy öröm, ha az ember a gyerekével lehet, na de mégis....hát illik-e így keresztbe húzni egy anya terveit?!

Végül úgy döntöttem a munkát sem hagyom abba, egy kis agytréning nem fog ártani ebben a káoszban, ami kialakulni látszik az életemben. Valahogy meg kell maradnom a normális emberi világban, ha máshogy nem is megy, hát fél lábbal....
Örülök ennek a lehetőségnek és egyre többször eszembe jut, hogy újra elő kéne vennem az orosz tankönyveimet is, bár azért ennek sajnos most egyáltalán nincs aktualitása. Talán egy év múlva, de erről a tervemről, hogy egyszer majd folyékonyan fogok társalogni ezen a nyelven is- nem szeretnék lemondani.

Már nagyon várom a tavaszt. Elegem volt ebből a télből, mert se havat nem hozott, viszont betegséget annál többet. A terhességem utolsó két hónapját hol ilyen-hol olyan nyavalyával küzdve töltöttem. Folyton gyenge voltam, fárad és erőtlen. Most épp úgy köhögök, mintha megfulladni készülnék és nem tudom mikor gyógyulok már végre ki belőle. Szeretném érezni már a napsugarak melegét az arcomon, meglátni a tavalyi galamb párt, hogy újra itt fészkelnek a kertben és nagyokat sétálni a friss levegőn vagy csak beülni a hintaágyba egy pohár frissen facsart narancslével és papucsba bújtatni a lábam. Ha erre gondolok, hogy hamarosan ez is elérkezik, már jó is lesz a kedvem.

Úgyhogy én már duplán visszaszámolok. Várom a pocakosság végét és a tavaszt. Azt hiszem nem is olyan lassan mindkettő eljön végre...


Addig is néhány fotót küldök, mert olyan régen osztottam már meg képeket rólunk:

tanulmány

Mivel váratlanul rám köszöntött a 36. terhességi hét, így aztán megkezdődött a szokásos szülés előtti mizéria, azaz a heti rendszerességű kórház látogatás, ami több órát vesz igénybe, mint amennyit jókedvűen el tudna viselni az ember lánya.
Mivel a kedvenc nőgyógyászom- aki mellesleg sosem volt jelen egyetlen szülésemnél sem, pedig volt rá több alkalma is- a Baross utcai belvárosi klinikán dolgozik, így nem kérdés, hogy oda is helyeztem a székhelyemet ellés idejére. Szerencsére nagyon jó szakemberről beszélünk, aki bár tényleg egyszer sem volt képes megszülteni, de azért az odáig vezető úton nagy szakértelemmel segédkezett minden alkalommal. Valójában nem is neheztelek rá emiatt, tulajdonképpen mindig jó kezekben voltam és amúgy sem vagyok az a pánikolós fajta, tehát lényeg, hogy valaki emelje ki belőlem sértetlenül a porontyot és én se vesszek oda a műtőasztalon- a többi pedig le van tojva.
Na de megint sikerült elkanyarodnom attól, amit épp közölni akartam. Ettől a héttől kezdve kötelezően meg kell jelenni az úgynevezett CTG vizsgálaton, ami a magzat mozgását és szívhangját hivatott ellenőrizni, mégpedig oly módon, hogy le kell ülnünk egy székben, egy kis műszert a hasunkhoz nyomni és minimum 20 percig ott is tartani, miközben a gépből kijön egy kis papír, ami mutatja a gyerek által generált görbét. Ciki vagy sem, így a 3. gyereknél sem igazán tudom, hogy milyen értéknek is kell rajta lenni, csak annyit tudtam megjegyezni ebből az egészből, hogy a gyereket ne hagyjuk a hasunkban szunyókálni, mert az az eredmény nem megfelelő. Hát én mondom, mint gyakorlott anya, hogy egy hason belüli kölök ébren tartása bizony kemény feladat.
Végül csak sikerült addig-addig rázogatni a pocakomat, hogy a kisasszony mocorogni kezdett odabent és végül a szigorú nővérke szeme is felragyogott a kiugró eredmény láttán. Ezután míg az orvosomra vártam, a percek és az órák(igen, bizony órák) csak úgy peregtek. Hiába a 2 hetilap, amit vásároltam a büfében, az sem tartott ki elég ideig. Viszont volt időm megfigyelni a körülöttem várakozó nőket és kísérőiket.
Emlékszem az első terhességemnél engem is kísérgetett az anyukám. Hol a vérvételen támogatott, hogy ne ájuljak el, hol a vizsgáló előtt gubbasztott órákat, mire sorra kerültünk. Hiába, az első az első, akkor minden izgalmas, minden új. Sok nő a férjével jön, mint a fél combomra bepöffeszkedő anyatigris- aki mellesleg nem egy tigris szépségét, hanem a súlyát örökölte- de bepöffeszkedett közém és egy másik kismama közé a padra, ahova láthatóan csekély esélye volt beférni. Kicsit rám is ült, amit nem vett észre, nekem pedig kedvem sem volt szólni miatta, inkább csak próbáltam nem figyelni a szájából kiszűrődő mondatokra, amik folyton folyvást 'Tibikének' szóltak, aki mellesleg a férje volt.
"Tibike, állj ide elém!, Tibike, add ide a vizet! Tibike, nézd mekkora hasa van annak a nőnek! Tibike nekem van a legkisebb hasam! Tibike, ha bejöhetsz, akkor bejössz velem!..."
Tibike egy nagyra nőtt kisbaba volt, olyan gyámoltalanul állt úrnője előtt és hajtotta végre az utasításokat. Érdekes módon minden mondat Tibike bevezetéssel kezdődött. Párszor megfordult a fejemben, hogy Tibike jobban járna, ha lepofozná ezt a szörnyet, aki épp gyereket készül szülni neki, de Tibike még ahhoz is ostoba volt, hogy felfogja milyen idióta helyzetben van.

Valahogy arrébb sodródtam egy paddal és épp kezdtem jól érezni magam. A 4 férőhelyből 2 volt csak foglalt, mellettem egy kifejezetten szép, jól szituált roma nő ült, a legcsinosabb kismama a váróban. Mondjuk ez nem nagy kihívás, mert a felhozatal olyan szinten szívszaggató volt, hogy ha divatblogger lennék, ma egész könyvet írhatnék az ott megjelent ízléstelen, elhanyagolt nőkről, akik kinyűlt hamisítvány adidas melegítőben, műbőr csizmában feszítettek szintén gusztustalan férjeik oldalán. Komolyan mondom rossz volt ránézni a felsorakozott kismamák háromnegyedére. Hogy az igénytelenség nem ismer határokat, az egyszer biztos. A ruházatukon kívül egy néhánynak a szaga sem volt éppen rózsaillatú, pont mint a lánynak, aki lehuppant a 4. helyre a padon, pont velem szembe. Szerencsére sosem volt túl jó a szaglásom, de ez a buké, ami belőle áradt, az én orromba is befurakodott. Olyan szúrós szaga volt, hogy azt sem tudtam hova legyek gyötrelmemben.

Több, mint 3 órát töltöttem ma a terhesrendelésen. Ebbe mindössze egy 20 perces CTG és egy 10 perces ultrahang fért bele. Nem mondom, hogy ez volt életem legszebb napja, de sok érdekeset láttam, az egyszer biztos.
Jövő héten folyt. köv.... yeeaahhh