Ma azt vettem észre, hogy kifejezettem jól érzem magam. Elszórtam a már meglévő gyermekeimet a jól bevált oktatási intézményekben, majd hazajöttem, elfogyasztottam egy szépen elkészített szendvicset, aztán vettem egy forró zuhanyt és elmentem egy kényeztető masszázsra, majd onnan autóba pattantam és a kórház felé vettem az irányt, hogy a hasamban lévő 38 hetes kisbabát megnézessem a szokásos heti ellenőrzésen.
A masszázs után, ahogy ültem a kocsiban és felhangosítottam a zenét, olyan jó érzés fogott el. 100 ágra sütött a nap, feltettem a napszemüvegemet és énekelgettem egészen a McDonaldsig, ahol meg is ajándékoztam magamat egy dupla csokis Mcfreezzel, amivel mellesleg azonnal leettem a méretesre növekedett hasamat, de ez cseppet sem zavart, olyannyira átjárt a tavasz-érzés. Jó kedvem volt, fiatalnak éreztem magam és kicsit sem háromgyerekes lestrapált anyának. Olyan jó volt kicsit kiszakadni a télből és vidáman sétálni a tavaszi napsütésben.
Szerencsére az orvosnál minden rendben volt, csütörtökön megyek újra vizsgálatra, aztán jövő kedden reggel jelentkezem a kis pakkommal a betegfelvételen, hogy igényt formáljak egy frissen vetett ágyra, 3-4 éjszakára, valamint egy elmaradhatatlan hasfelmetszésre és egy várakozásaim szerint szuper gyönyörű, makkegészséges kislányra. Igen, az a legfontosabb, hogy minden rendben legyen, a többi csak másodlagos vagy akár századlagos. Bármilyen elcsépelten hangzik, ha egészségünk van, akkor mindenünk megvan, ha az nincs, akkor semmink nincs. Az évek múlásával pedig ez egyre inkább előtérbe kerül és egyre inkább meg tudjuk becsülni a jót és nem elégedetlenkedünk folyton folyvást.
Persze az ördög nem alszik és ha épp minden rendben van körülöttünk, akkor hajlamosak vagyunk nemes egyszerűséggel embertársaink "fikázására", ahogy én is tettem ma magamban ismét a kórházban várakozás alatt. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy a gondolataim ne akadjanak ki a mai kismamákon. Saccperkábé 20 várandós nőszemély csoportosult a váróban, de abból 18 olyan állapotban volt, hogy a jóízlés határain réges rég túlmentek. Nem a túlsúlyra gondolok, mert arról sokszor nem tehet az ember lánya, én is volt, hogy az első terhességem alatt inkább hasonlítottam egy vízilóra, mint egy csinos kismamára...ezzel nincs mit tenni. De az igénytelenség, ami a ruházatukat, a hajukat és az őket kísérgető férjeiket jellemezte, hát azt nehéz szavakba önteni. El-elmerengtem azon, hogy egyes nőtársaim vajon honnan szerzik azokat a ruhaneműket, amiket a testükre húznak. A turkálók dübörgő világa, az egyre olcsóbb ls olcsóbb plázás ruhaboltok kínálatának ellenére olyan rongyokban járnak egyesek és olyan ízléstelenül vannak azok is összeválogatva, hogy szinte fájdalmas rájuk pillantani. A több szezont megélt, kibolyhosodott kötött harisnyán át, a kitérdesedett macinaci barna műbőr bakanccsal és a négy csíkos adidas póló bőrkabáttal...minden volt a palettán. Ámulásomat csak egy kismama és nagyobbacska fia kántálása zavarta meg, akik épp József Attila Altatóját igyekeztek a 8 éves forma kissrác fejébe beletömni, legkevésbé sem tekintettel léve a körülöttük ülő dinnye hasú kismamák lelki- és vérnyomás állapotára. Már a villamos is aluszik....aludj el szépen kis Balázs....hallgattam meg az ismerős sorokat úgy negyvenszer 10 perc alatt. Végül senki sem szült meg ott a váróbán, bár szerintem többen a közeli állapotba kerültek mire a fiúcska megtanulta a verset, de szerencsére happy enddel végződött a kaland, én bejutottam a vizsgálatra, beszéltem a szülésznőmmel, aki szerdára lezsírozta nekem a harmadik gyermekem megszületését és bejelentett az aneszteziológushoz is.
Míg az altatóorvosra vártam volt egy órám bóklászni, el is sétáltam a legközelebbi bevásárlóközpontba és kicsit nézelődtem a boltokban. Először azt terveztem, hogy vásárolok magamnak néhány új ruhát, majd úgy döntöttem, hogy inkább az Ádit lepem meg néhány ruhaneművel, mert ő majdnem annyira örül minden szerzeménynek, mint én. Így kapott cipőt, nadrágot, pulcsit és pólót, aminek végül tényleg nagyon meg is örült.
Az altatóorvosnál tett látogatásom röpke 5 percet vett igénybe. Egy nagyon kedves lány volt, felvette az adataimat és meginvitált egy gerinc érzéstelenítésre jövő szerdára. Időnként, mikor kimondom valahol, hogy ez már a harmadik alkalom, hogy kés alá fekszem gyermek szülés végett, úgy érzem magam, mintha egy ellő-gépezet lennék. Kicsit olyan érzés, mintha se én, se a másik fél nem hinné el, hogy ez hogyan lehetséges. Viszonylag kulturalt ember benyomását keltem első ránézésre, majd mikor elmondom mekkora pereputtyal rendelkezem, épp oly meglepetten nézek, mint akivel közlöma hírt. Hiába, ezt még szokni kell. :)
Most, hogy többé-kevésbé 2 órája írom ezt a bejegyzést-közben lejátszottam 12 parti uno-t az ban Ádival és a Csabival- már eléggé elvesztettem a fonalat. Valójában azt sem tudom biztosan, hogy a mondataim kerek egészek-e avagy félbe vannak hagyva itt-ott-amott.
Szép álmokat mindenkinek, nekem még hátra van a szokásos esti eszmecsere az ágyban az Ádival, fociról, csajokról, életről és evésről....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése