tanulmány

Mivel váratlanul rám köszöntött a 36. terhességi hét, így aztán megkezdődött a szokásos szülés előtti mizéria, azaz a heti rendszerességű kórház látogatás, ami több órát vesz igénybe, mint amennyit jókedvűen el tudna viselni az ember lánya.
Mivel a kedvenc nőgyógyászom- aki mellesleg sosem volt jelen egyetlen szülésemnél sem, pedig volt rá több alkalma is- a Baross utcai belvárosi klinikán dolgozik, így nem kérdés, hogy oda is helyeztem a székhelyemet ellés idejére. Szerencsére nagyon jó szakemberről beszélünk, aki bár tényleg egyszer sem volt képes megszülteni, de azért az odáig vezető úton nagy szakértelemmel segédkezett minden alkalommal. Valójában nem is neheztelek rá emiatt, tulajdonképpen mindig jó kezekben voltam és amúgy sem vagyok az a pánikolós fajta, tehát lényeg, hogy valaki emelje ki belőlem sértetlenül a porontyot és én se vesszek oda a műtőasztalon- a többi pedig le van tojva.
Na de megint sikerült elkanyarodnom attól, amit épp közölni akartam. Ettől a héttől kezdve kötelezően meg kell jelenni az úgynevezett CTG vizsgálaton, ami a magzat mozgását és szívhangját hivatott ellenőrizni, mégpedig oly módon, hogy le kell ülnünk egy székben, egy kis műszert a hasunkhoz nyomni és minimum 20 percig ott is tartani, miközben a gépből kijön egy kis papír, ami mutatja a gyerek által generált görbét. Ciki vagy sem, így a 3. gyereknél sem igazán tudom, hogy milyen értéknek is kell rajta lenni, csak annyit tudtam megjegyezni ebből az egészből, hogy a gyereket ne hagyjuk a hasunkban szunyókálni, mert az az eredmény nem megfelelő. Hát én mondom, mint gyakorlott anya, hogy egy hason belüli kölök ébren tartása bizony kemény feladat.
Végül csak sikerült addig-addig rázogatni a pocakomat, hogy a kisasszony mocorogni kezdett odabent és végül a szigorú nővérke szeme is felragyogott a kiugró eredmény láttán. Ezután míg az orvosomra vártam, a percek és az órák(igen, bizony órák) csak úgy peregtek. Hiába a 2 hetilap, amit vásároltam a büfében, az sem tartott ki elég ideig. Viszont volt időm megfigyelni a körülöttem várakozó nőket és kísérőiket.
Emlékszem az első terhességemnél engem is kísérgetett az anyukám. Hol a vérvételen támogatott, hogy ne ájuljak el, hol a vizsgáló előtt gubbasztott órákat, mire sorra kerültünk. Hiába, az első az első, akkor minden izgalmas, minden új. Sok nő a férjével jön, mint a fél combomra bepöffeszkedő anyatigris- aki mellesleg nem egy tigris szépségét, hanem a súlyát örökölte- de bepöffeszkedett közém és egy másik kismama közé a padra, ahova láthatóan csekély esélye volt beférni. Kicsit rám is ült, amit nem vett észre, nekem pedig kedvem sem volt szólni miatta, inkább csak próbáltam nem figyelni a szájából kiszűrődő mondatokra, amik folyton folyvást 'Tibikének' szóltak, aki mellesleg a férje volt.
"Tibike, állj ide elém!, Tibike, add ide a vizet! Tibike, nézd mekkora hasa van annak a nőnek! Tibike nekem van a legkisebb hasam! Tibike, ha bejöhetsz, akkor bejössz velem!..."
Tibike egy nagyra nőtt kisbaba volt, olyan gyámoltalanul állt úrnője előtt és hajtotta végre az utasításokat. Érdekes módon minden mondat Tibike bevezetéssel kezdődött. Párszor megfordult a fejemben, hogy Tibike jobban járna, ha lepofozná ezt a szörnyet, aki épp gyereket készül szülni neki, de Tibike még ahhoz is ostoba volt, hogy felfogja milyen idióta helyzetben van.

Valahogy arrébb sodródtam egy paddal és épp kezdtem jól érezni magam. A 4 férőhelyből 2 volt csak foglalt, mellettem egy kifejezetten szép, jól szituált roma nő ült, a legcsinosabb kismama a váróban. Mondjuk ez nem nagy kihívás, mert a felhozatal olyan szinten szívszaggató volt, hogy ha divatblogger lennék, ma egész könyvet írhatnék az ott megjelent ízléstelen, elhanyagolt nőkről, akik kinyűlt hamisítvány adidas melegítőben, műbőr csizmában feszítettek szintén gusztustalan férjeik oldalán. Komolyan mondom rossz volt ránézni a felsorakozott kismamák háromnegyedére. Hogy az igénytelenség nem ismer határokat, az egyszer biztos. A ruházatukon kívül egy néhánynak a szaga sem volt éppen rózsaillatú, pont mint a lánynak, aki lehuppant a 4. helyre a padon, pont velem szembe. Szerencsére sosem volt túl jó a szaglásom, de ez a buké, ami belőle áradt, az én orromba is befurakodott. Olyan szúrós szaga volt, hogy azt sem tudtam hova legyek gyötrelmemben.

Több, mint 3 órát töltöttem ma a terhesrendelésen. Ebbe mindössze egy 20 perces CTG és egy 10 perces ultrahang fért bele. Nem mondom, hogy ez volt életem legszebb napja, de sok érdekeset láttam, az egyszer biztos.
Jövő héten folyt. köv.... yeeaahhh