3,2,1....

A visszaszámlálás most már tényleg megkezdődött, mivel,hogy hivatalosan is már csak 2 hetem van a szülésig. Hol gyorsan peregtek a napok, hol csiga lassúnak éreztem az idő múlását, de egy valamit soha nem igazán vettem számításba: mégpedig azt, hogy hamarosan még egy fővel többen leszünk. Ez valahogy a napokban kezd igazán tudatosulni bennem és most kezdem felismerni a helyzetet, hogy azért ez biztos nem lesz egy sétagalopp.

Nem ijedtem meg, sőt optimistán tekintek a jövőbe, de azért vannak kétségeim, hogy mi is lesz az elkövetkező hetekben. :) Persze megoldódik minden és nem én vagyok az egyetlen lény a föld kerekén, aki ilyennel kell, hogy megbirkózzon, na de azért mégiscsak egy kaotikus kép kezd kialakulni a fejemben. Mert hiába a papírforma, hogy egyik gyerek oviban, a másik bölcsiben, a harmadik itthon, azért van, hogy beüt a ménkű és feje tetejére állnak a dolgok.Ezt a hetet is szépen elterveztem, hajfestés, masszázs és egyéb szülés előtti kényeztető elfoglaltság volt tervbe véve erre a hétre, de a Bence influenzája minden programot sztornózott- helyette 0-24ben együtt voltunk és szórakoztattuk egymást. Persze, nagy öröm, ha az ember a gyerekével lehet, na de mégis....hát illik-e így keresztbe húzni egy anya terveit?!

Végül úgy döntöttem a munkát sem hagyom abba, egy kis agytréning nem fog ártani ebben a káoszban, ami kialakulni látszik az életemben. Valahogy meg kell maradnom a normális emberi világban, ha máshogy nem is megy, hát fél lábbal....
Örülök ennek a lehetőségnek és egyre többször eszembe jut, hogy újra elő kéne vennem az orosz tankönyveimet is, bár azért ennek sajnos most egyáltalán nincs aktualitása. Talán egy év múlva, de erről a tervemről, hogy egyszer majd folyékonyan fogok társalogni ezen a nyelven is- nem szeretnék lemondani.

Már nagyon várom a tavaszt. Elegem volt ebből a télből, mert se havat nem hozott, viszont betegséget annál többet. A terhességem utolsó két hónapját hol ilyen-hol olyan nyavalyával küzdve töltöttem. Folyton gyenge voltam, fárad és erőtlen. Most épp úgy köhögök, mintha megfulladni készülnék és nem tudom mikor gyógyulok már végre ki belőle. Szeretném érezni már a napsugarak melegét az arcomon, meglátni a tavalyi galamb párt, hogy újra itt fészkelnek a kertben és nagyokat sétálni a friss levegőn vagy csak beülni a hintaágyba egy pohár frissen facsart narancslével és papucsba bújtatni a lábam. Ha erre gondolok, hogy hamarosan ez is elérkezik, már jó is lesz a kedvem.

Úgyhogy én már duplán visszaszámolok. Várom a pocakosság végét és a tavaszt. Azt hiszem nem is olyan lassan mindkettő eljön végre...


Addig is néhány fotót küldök, mert olyan régen osztottam már meg képeket rólunk: