Nyaralnék.

Hol van az a régi nyár?-kérdezhetném, de egyáltalán azt sem tudom hova tűnt a nyár. Évek óta behülyít minket a várva várt meleg, majd hirtelen, mint a kámfor szertefoszlik. A szekrényekben sorakoznak a rövid nadrágok, a trikók, atléták és idén már a csajos miniruhák is a legkisebbnek. Ehelyett itt kuksolunk a szobában, kint esik az eső, a gyerekek fülgyulladás miatt antibiotikumot szopogatnak a fagylalt helyett és a medence is csak kerti díszként funkcionál manapság. Már nem lehet a nyári melegre sem alapozni, mert ez is megváltozott. Bolond világot élünk, téli meleg és nyári hideg van és a meteorológusok sem igen tudják mit tudnának mondani, azon kívül, hogy a hőmérséklet valahol 18 és 32 fok között várható.
Nyaralni szeretnék. Tudom,hogy vad ötlet így 3 gyerekkel ilyet óhajtani, de mégis csak ez jár a fejemben. Vágyom a nyüzsgést, a lángos illatát, a strand moraját és a naptej ragacsosságát a bőrömön. Minden vágyam, hogy a káros napsugarak perzseljék a testemet és a vízparton homokvárat építhessek a gyerekekkel. Olyat, ami körül vizes árok fut és tornyaiból a képzeletbeli figurák belátják a partot. Gondosan megépítenénk, aztán a Bence egy kaján mosoly kíséretében porig rombolná a remekművet, mi pedig kiabálnánk, hogy ezt nem szabad. A nagy veszekedésben biztosan megéheznénk és megvásárolnánk minden finomságot a büfében, amit csak megkívánnánk. Palacsintát, hot-dogot és hamburgert is. Aztán cserélgetnénk, mert mindig megkívánnánk a másikét. Valamiért az általában jobbnak tűnik. Limonádét innánk és ice teát, aztán ha teletömtük magunkat már szaladnánk is a vízbe, fittyet hányva rá, hogy evés után nem jó benne ugrálni. Kijönni nem lenne egyszerű, kékre dermedt szájú gyerekek bizonygatnák, hogy nem fáznak és még fürdenének 5 percet, amiből 10, majd 20 perc kerekedne. Aztán újra megéheznénk és minden kezdődne elölről, egészen estig, mikor is az esti fürdést elsumákolnák, arra hivatkozva,hogy ők már bizony kiáztak ma a strandon, én pedig megengedném nekik, hogy koszosan feküdjenek le aludni, hiszen nyaralunk. Ilyenkor teljesen más a világ. Nem néznénk tévét, csak bandukolnánk a turistáktól nyüzsgő sétányon és megvennénk minden kacatot az árusoktól, amikre nem is lenne szükségünk, főleg nem annyiért, amennyiért ők kínálják. 10 perc után lenne hűtőmágnesünk, lézerkardunk és vízipisztolyunk is. Három egyforma, hogy nem legyen veszekedés. Bár veszekedés így is lenne, mert az mindig van egy ekkora családban, de ez sem igen zavarna miket, mert épp nyaralnánk. Minden nap számolnánk,hogy hány éjszaka lenne még hátra a jóból és eleinte vidáman nyugtáznánk, hogy még a felénél sem járunk. Aztán egyszer túllépnénk rajta,majd arra eszmélnénk,hogy elment az idő. Élményekkel telve, lebarnulva, napszítta hajjal indulnánk haza és boldogan emlegetnénk ezt a hetet...

Csak egy perc kedvesség.

Lassan két hete egyik betegségből a másikba evickélünk. Hol én, hol a gyerekek. Hiába van nyár, nem nagyon sikerül meggyógyulni, ami pedig a legrosszabb,hogy a baba sem marad ki ebből a hercehurcából.
Nagyjából éjjel-nappal fent vagyok, mert valaki mindig sír, fáj valamije, lázas vagy csak nem tud aludni. Az egész kezd egy rémálomra hasonlítani. Amúgy meg kell valljam az anyák különös teremtmények, mert legkevésbé sem érzem magam fáradtnak és teli energiával ébredek már napok óta hajnali ötkor, mikor is újra kezdődik a szolgálat egy 2-3  órás éjszaka után.
Kicsit azért kellemesebben is el tudnám képzelni a nyári szünetet, de még mindig nem ez a legnagyobb gondom, ami éppen kiverte nálam a biztosítékot.

Ma reggel arra ébredtünk, hogy a napok óta nyűgös Dórikának egészen konkrétan folyik a füléből a sűrű, fehéres színű genny. Nyilván nagy gyulladásban volt az egész hallójárat, de hiába nézte néhány nappal ezelőtt a doktor néni, nem látott semmi szokatlant. Isteni szerencse, hogy már van egy időpontunk az Ádival a fül-orr gégészetre, így rá tud pillantani a szakember és végre talán megoldódik a Dóri-rejtély és újra nyugodtan telnek majd az éjszakáink.
Mivel három gyerek mellett nem könnyű észben tartani dolgokat, főleg olyanokat, amiket autóban ülve, vezetés közben próbálunk megjegyezni  és az sem könnyíti meg a dolgot, hogy hét nappal ezelőtti információról van szó. Így aztán élve az internet nyújtotta lehetőségekkel azon nyomban felmentem a világhálóra, hogy némi információt szerezzek a szakrendeléssel kapcsolatban.

A honlapon ez állt:

"Nem beutalóköteles szakrendelés.

Előjegyzési időpont, tájékoztatás kérése az alábbiakban feltüntetett telefonszámon és időpontban lehetséges.

Tel. sz. / 06.....
Hétfő-Péntek: rendelési időben

Rendelési idő:

Hétfő: 8.00-15.00
.......
"
8.24. Az agyammal felfogom az információt miszerint most van itt a telefonálás, a tájékozódás és időpontkérés ideje.
8.25. A telefon kicseng. Természetesen nem veszik fel. Hívom újra. Aztán megint. Felveszik.

"- Jó reggelt! Szeretném a segítségét kérni, mára van időpontunk, de nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem. Lenne szíves megnézni? -kérdezem kedvesen, gyanútlanul.

- Miért nem nézi meg a leleten? -jön a válasz

- Mert nincs leletünk, ugyanis...- próbálom mondani, hogy azért, mert most megyünk oda először, így honnan a nyavalyából lenne már leletünk???- de nem hagyja,h befejezzem a mondatot.

- Ez nagyon nem jó, hogy rendelés alatt telefonálgat.- böki oda igazi magyar mentalitással, majd végül "szíveskedik" megnézni nekem, hogy mikor kell mennünk."

Egy ilyen beszélgetés után érzem igazán fáradtnak. Ilyenkor mindig megkérdőjelezem,hogy van-e értelme még bárkivel kedvesnek lenni. Minek? Nem értem, hogy mennyibe telt volna, ha rápillant a naptárra és megnézi? Miért kell az ember napját már reggel tönkretenni azzal,hogy ilyen bunkó stílusban beszél, mikor abszolút nem indokolt?
Igen, valószínűleg én vagyok érzékenyebb. Nincs időm az idegrendszeremet rendesen megpihentetni. Nagyjából egész nap hatalmas megterhelésnek vagyok kitéve fizikailag és szellemileg egyaránt. De akkor is felfoghatatlan,hogy emberek,hogy tudnak így élni? Milyen lehet a napja, ha már korán reggel ilyen stílusban beszél?
Aztán panaszkodásképpen felhívom anyut. Nem veszi fel. Visszahív, majd érdeklődik, hogy miért kerestem. Elkezdem mesélni, miközben hallom, hogy párhuzamosan máshoz is beszél. Lehet,hogy fél füllel hallja, hogy mit mondok, de nem innentől kezdve már nem érdekel. Kinyomom- bár lehet,hogy észre sem veszi.

Nem tetszik ez a világ. Mindenki rohan. Nem figyelünk egymásra. Nem szánunk egymásra egy percet sem. Nem beszélgetünk, nem halljuk meg a másikat. Nem vesszük észre,ha megbántunk valakit, nem is törekszünk rá, hogy észrevegyük a másikat. Sem idegenek, sem hozzánk közel állók. Minden más előtérbe kerül, rengeteg 'fontos' dolgunk van. Lehet,hogyha dolgoznék én is ilyenné válnék? Lehet, hogy a gyerekekkel töltött rengeteg idő tanított meg arra, hogy mennyire fontos, hogy törődjünk egymással? Hogy figyeljünk  egymásra és kedvesek legyünk? Kedvesek. Nem nehéz. Amíg nem veszik el a kedvünket tőle. Nem kell pedig sok: csak egy perc kedvesség mindenkinek!

gumicukor város

De csuda dolgod van, ha itt van IM!- mondta nekem a minap valaki. A rengeteg segítséggel nem vitatkoznék, mert valóban ember legyen a talpán, aki ennyit tud sürögni-forogni, mint ő. Minden túlzás nélkül hatalmas segítség, ha itt van, mert non-stop képes gyerekre vigyázni, majd a fennmaradó időben fényesre varázsolja az egész házat. De a mondás, miszerint senki sem tökéletes - tökéletesen illik rá.
Nem találom a megfelelő szót, ha jellemezni akarnám, viszont mindkét dologgal jellemezni tudom, ami az őrületbe kerget.
Első, ami világ életemben kiverte nálam a biztosítékot, az a figyelmetlenség. Még a mai napig próbálom tanulmányozni, hogy mi lehet ennek ez oka, de képtelen kósza öt másodpercnél tovább fókuszálni egy-egy dologra. A szemüveg mögül rám meredő szempár hozzám szegez egy kérdést, majd ahogy válaszra nyitom a számat, már el is kalandozik. Eleinte emlékszem azt hittem, hogy annak ellenére, hogy közvetlenül nem figyel a válaszaimra, attól még hallja mit mondok - de ez az elméletem már többször megdőlt. Fogalma sincs róla, hogy hozzá beszélek. Nagy valószínűséggel arról sincs fogalma, hogy az előző pillanatban még ő kérdezett valamit tőlem. Ezt a tulajdonságot a mai napig nem tudom megszokni. Mert nem értem. Értelmes ember nem csinál ilyet, mert nem képes rá. Bármennyire is szeretném, nem tudok nem odafigyelni egy emberre, aki az általam felett kérdésre felel. Pedig megpróbáltam. Titkon számtalan kísérletet végeztem már IM-mel való kommunikációm során, de soha nem tudtam zöld ágra vergődni ezzel a figyelmetlenséggel kapcsolatban. Talán egyszerűen csak  arra vezethetem vissza, amit másodikként említenék meg az utálati rangsoromban. Ez pedig az ostobaság. Istenem, de ki tud ez hozni a sodromból. Tudom, hogy ezek a bizonyos személyek nem is tudják, hogy milyen idegesítőek néhány, értelemben felettük álló szemében. Éppen ezért nem is igen illik haragudni rájuk, de van,hogy nem tudjuk türtőztetni magunkat.
Én is most épp felajzott állapotban vagyok. Dühös vagyok, mert péntek óta együtt töltjük a napjainkat és az imént a 4. csomag gumicukrot kezdte el majszolni az Ádi. A negyediket, három nap alatt. És nekem megint a fiamnak kell kiselőadást tartanom, hogy nem lesz ez így jó, mert napok óta semmin nem él,, csak ezt a szemetet eszi. De hát mit enne, ha a mama 4 csomaggal érkezik 4 napra?! Próbálom mélyen a tudatába vésni, hogy ez nem játék, elmesélem neki, hogy milyen cukorbetegnek lenni és mérgemben megfogadom, hogy holnap minden édességet kidobok a kukába. Dühös vagyok, hogy a gyerekeim 4 napja ezt tömik, viszont gyümölcsöt vagy bármi normális étket alig fogyasztottak. És ez komoly dolog. Egy életünk van és ne a gumicukor szabja meg, hogy meddig fog tartani. IM nem érti. Szerinte azok az emberek akik nem 6 kanál cukorral  és tejszínhabbal isszák a kávét, azok fogyókúráznak. Ő egyszerűen látja a világot, ami finom azt együk, ami nem ízlik azt ne. Őt már nem lehet megváltoztani meg persze eszem ágában sincs, viszont vannak dolgok amiket neki is meg kell értenie, bármennyire nehéz is. Így a gyerekek étkezése, az,hogy nem jó dolog 24 órából 20at a tévé előtt ülni és, hogy nem minden Dr. Tóth körül forog, bármennyire is úgy tűnik.

Az elmúlt három nap sem telt el új ismeretek szerzése nélkül, így most egy kis csokorba gyűjtöttem a kedvenceimet:

- A kismalacok is túrják az ormányukkal a földet, hogy találjanak makkot. (A National Geographics egész biztos nem fog több éves szerződést aláíratni vele idén sem.)
- .......nekik is olyan gömb fürdőjük van...... (nálunk csak kör alakú medenceként ismert)
- Kira, kussolsz innen!
Kérsz még klumpit? (krumpli alias burgonya a keresett szó)

És a figyelmetlenség:

- És mit ettél Bencuskám?
- Dinnyét, sült krumplit és melegszendvicset-sorolom a kétévesem helyett, de már látom  rajta,hogy fogalma sincs mit mondok

------eltelik 5 perc-------

-Bencuskám gyere ebédelni, biztos éhes vagy már!
- Már evett az előbb- tudatom vele újra.
-Mit ettél? -kérdezi érdeklődve- majd újra elmondom, sőt még arról is beszélünk,h görög v. sárga dinnye volt-e

---------fél óra múlva-----

-Ancsikám a Bence evett ma dinnyét? Itt egy mag a kakijában....


Ez a segítség ára. bár meglepően jól viselem, azért időnként nálam is elszakad a cérna. Ilyenkor jobb híján magamban ordítok és várom,hogy valami csoda folytán változzon valami. Aztán jönne vidám pillanatok, mikor mindent elfelejtek és hálásan pislogok, hogy mekkora segítségemre van ő nekem. Mert másom nincs, mert az én anyukám még csak papíron nagymama. Mindig dolga van, ha éppen nincs, akkor csak úgy siet valahova, mert valami fontos, fontosabb mindig akad. Szaladnak az évek, nem tudom észreveszi-e. Mert én igen. Vannak pillanatok, amiket meg kell élni, mert elmúlnak hamar. Pillanatok alatt elillannak a gyerekévek és a gumicukor város....

Fárkááássss!-visított a kismalac

Lassan elérkezik az a pont, amiről beszéltek. Beszéltek idegenek, távoli és közeli ismerősök, hozzáértők és témában tudatlanok is, de mégsem mondtak olyan nagy zagyvaságot, mikor szóltak, hogy nem lesz ez egy leányálom. Akkor még váll rándítva, hetykén vetettem oda, hogy nem lesz ez olyan vészes. Pedig az. És egyre csak vészesebb.
Kislánykoromban mindig teljes izgalomban vártam azokat a napokat, mikor lovagolni vittek. Nem volt az sokszor, mondhatni leginkább csak ritkán. Akkor még nem élte reneszánszát a lovaglás úgy, mint most a gazdagok körében. Mi nem vettünk lovat és jószerivel csak leharcolt, kiöregedett jószágokon köröztünk a karámban, de én sosem láttam így. Én akkor mindig indián lány voltam, aki felül a lovára és nincs többé külvilág. Még most is pontosan emlékszem rá. A nyeregre, a ló nyakának érintésére és arra,hogy milyen magasan ültem. Hogy nem jutott eszembe egyszer sem, mekkorát lehet onnan zakózni.
Most is épp így jártam, csak épp a gyerekekkel.Felültem a magasba és nem is hittem, hogy lepottyanhatok. A kezdeti önbizalom és a rögtönzött B tervek sokszor cserben hagynak és hősiesen bevallom olykor tanácstalanul állok itthon, hogy akkor most hogyan is legyen. És itt most egyetlen dologra gondolok: a dackorszakra. Ez szépen felütötte a fejét nálunk, mint egy démon megszállta a Bencét és már épp csak keresztet nem vetek, olyannyira elvetemült lett a helyzet. Titokban azért bevallom szoktam kuncogni 1-2 eseten, de összességében eléggé kimerítő egy ilyen ügynek a részesévé válni.
A reggeleink már  menetrendszerűen úgy indulnak, hogy a Bence arra törekszik,hogy meztelenül tudjon elindulni a bölcsibe, én pedig ezt próbálom megakadályozni. Ennek eredményeként egy átlagos 10-20 perces ordítás után minimum 1, de van, hogy 3 gyerek is hüppög a kocsi hátsó ülésein, mire kigurulunk a kapun. Nem mondom, hogy a legjobb reggeli a léleknek nap,mint nap ilyen menüt kapni éhgyomorra. Vergődés, harapás, csípés - pipa...ráadásképpen mindezt pucéran. És ez még csak a reggel. A délután sokszor keményebb.
Fokozhatnám tovább a történéseket, de egyrészt már épp eléggé zakatol a fejem, hiszen a vasárnap talpamról ledöntő tüszős mandulagyulladás még mindig nem szűnt meg teljesen, másrészt IM is nálunk van ma és rettentő hasznos információkkal lát el a nagyvilágból.
Hogy vajon ő érti-e amit mond, azt nem tudom, viszont én időnként már nehezen tudok ezen a téren is helyt állni.

Ma például több érdekes kérdéssel találkoztam.

Elsőként a Ma is az ÉKSZÖVBE ment-e a Csabi? - kérdés ütötte fel a fejét nálunk. Még a délelőtti órákban szegeződött nekem ez a szerencsekerékben is méltán fődíj közeli fejtörő én pedig csak pislogtam bambán és próbáltam az agytekervényeim között kikeresni ezt a szót, hogy vajon hallottam-e már valahol. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy ez valami kommunista időszakból élénken az emlékezetébe vésődött munkahely lehet, de, hogy ne tűnjek olyan furcsának, mint amennyire éreztem magam, egy 'nemtudommal' meg is válaszoltam a 10 milliós kérdést. Tovább ezt az ügyet nem is igazán firtattam, sem agyilag, sem lelkileg nem tudok már nyitott lenni ilyen rejtelmes irányban.
Délután már témát váltottunk és Bencének lelkesen mondta, hogy nézze már meg, hogy fúj a szél, hogy fújnak a fák. Szegény kisded még most is azon mereng talán, hogy a fák tudnak-e fújni. Mert azt már tudja A három kismalac című meséből, hogy a farkasok tudnak. Kissé tájszólással, de ügyesen mondja, hogy 'Fárkásss' és már spurizik is be a kerti házikóba, mint egy valódi rózsaszín kismalacka. Mókás.
Szívesen írnék még koncertekről, kirándulásról és a közelgő szülinapokról, de valóban nagyon zakatol a fejem és nem igazán van kedvem a gép előtt ülni tovább. De legalább van egy következő fejezet...

hullámvasút

A napjaink többnyire mozgalmasan telnek. Van egy séma, ami nagyjából felépíti a huszonnégy óránkat, de ebben a keretben minden nap beékelődnek a nehézségek éppúgy, mint a vidám pillanatok. A sok-sok gondolat, ami a fejemben jár nem nagyon kap lehetőséget, hogy ide jusson a blogomba, mert folyamatos igénybevétel alatt állok a nap majd'24 órájában.  Csak úgy érzekeltetésképpen jelenleg úgy írtam le ezt a 4 sort este tízkor, hogy közben az Ádi egy frissen letépett köröm darabkájával karcolja a vállamat, miközben a fantom szó jelentésére kíváncsi és miközben issza a szavaimat, amiket félig odafigyelve ejtek ki a számon, nagyokat pukizgat az orrom alá, majd váratlanul megkérdezi akarok-e füttyöt hallani. És hogy milyen fütty legyen? Lassú, közepes, gyors vagy aranyos? Van pár válasz, ami átfut az agyamon, de az általa felsoroltak közül egy sincs benne. A legszebb közülük, talán az,hogy "Anyád!" -és akkor kvittek vagyunk, mert csak magamat szidalmazom.
Ma nincs jó napom, mert türelmetlen vagyok. Már délután megfigyeltem magamon, hogy sűrűn felemelem a hangom, pedig ma sem történik semmi másként, mint a megszokott. Megszokott nekünk, mert mi ebben élünk, de másoknak ez biztos nem piskóta.
A reggeli elindulás egyre nehezebb, nagyrészt a Bencének köszönhetően. Időnként elnézem, mikor jön a menetrendszerű hiszti roham, hogy vajon mit rontottam-el, de nem tudok igazán rájönni.  Míg az Ádi kicsi volt mindig ferde szemmel néztem az ilyen típusú gyerekeket az anyjukkal egyetemben és akaratlanul is elkönyveltem, hogy bizony ezek a szülők fele annyi figyelmet sem szentelnek a kisdedüknek, mint én. Tán titkon még vállba is veregettem magam, hogy micsoda jó anya vagyok, hogy a társadalmat egy ilyen okos, kulturált és végtelenül jól nevelt kisfiúval gyarapítom. Bezzeg a rossz anyák! Akik rá sem hederítenek a hisztis kölykükre vagy éppen kiabálnak velük....hát csókolom, most már én is oda tartozom! Sokszor kétségbeesetten próbálom bevetni minden ötletemet, hogy a bencét jobb belátásra bírjam 1-1 dolog kapcsán - természetesen eredménytelenül. Általában már elaltatni sem tudom, csak akkor hajlandó álomra hajtani a fejét, mikor engem már teljesen kiütött és elájulva hortyogok a kiságyában. na olyankor fogja magát és ő is hajlandóságot mutat az alvásra.
Általában a reggeleket még viszonylag jól viselem, bár ott is akad némi 'agykontroll'. Most például napok óta a 40es méretű vendég papucsban hajlandó csak bölcsibe indulni, hiába próbálom minden reggel elmagyarázni, hogy az nem az ő mérete. Így aztán a hupikék frottír tutyiban ül be az autóba és a bölcsi előtt tudom csak rávenni, hogy oda már a szandáljában vonuljon be. A reggeli mizéria mindig tartogat egy nagyobb összeveszést a ruha választás során is, hisz mindennapos harcot vívunk, hogy ne a 3 hónapja kinőtt autó pizsamában  keljünk útra a nagyvilágba.

Aztán jön a kedvenc részem: a beérkezés a bölcsibe. Imádom,ahogy Ádival vonulnak jó pár méterrel előttem és igyekeznek időben beérni. Ahogy szedi a kis lábait, hogy megérkezzünk még reggeli előtt-hát az olyan édes, hogy az egész indulás előtti idegösszeroppanást kiheverem ott helyben.
És ez még csak a reggel.
A neheze mindig délután jön.Akkor már mindenki nyűgösebb, ők is, én is. Már napok óta hiányzik a csend vagy,hogy ejtőzzek kicsit. Most elég sok a munka is,  így azt az időt amit pihenésre szoktam szánni, most fordítás készítésre fordítom. És bizony nagyon hiányzik egy kis kikapcsolás. Off üzemmód. Most gyorsan alszom is kicsit, mert kell az energia, hogy még a holnapot végigvigyem.
Szép álmokat, hamarosan jelentkezem! A.