Lassan elérkezik az a pont, amiről beszéltek. Beszéltek idegenek, távoli és közeli ismerősök, hozzáértők és témában tudatlanok is, de mégsem mondtak olyan nagy zagyvaságot, mikor szóltak, hogy nem lesz ez egy leányálom. Akkor még váll rándítva, hetykén vetettem oda, hogy nem lesz ez olyan vészes. Pedig az. És egyre csak vészesebb.
Kislánykoromban mindig teljes izgalomban vártam azokat a napokat, mikor lovagolni vittek. Nem volt az sokszor, mondhatni leginkább csak ritkán. Akkor még nem élte reneszánszát a lovaglás úgy, mint most a gazdagok körében. Mi nem vettünk lovat és jószerivel csak leharcolt, kiöregedett jószágokon köröztünk a karámban, de én sosem láttam így. Én akkor mindig indián lány voltam, aki felül a lovára és nincs többé külvilág. Még most is pontosan emlékszem rá. A nyeregre, a ló nyakának érintésére és arra,hogy milyen magasan ültem. Hogy nem jutott eszembe egyszer sem, mekkorát lehet onnan zakózni.
Most is épp így jártam, csak épp a gyerekekkel.Felültem a magasba és nem is hittem, hogy lepottyanhatok. A kezdeti önbizalom és a rögtönzött B tervek sokszor cserben hagynak és hősiesen bevallom olykor tanácstalanul állok itthon, hogy akkor most hogyan is legyen. És itt most egyetlen dologra gondolok: a dackorszakra. Ez szépen felütötte a fejét nálunk, mint egy démon megszállta a Bencét és már épp csak keresztet nem vetek, olyannyira elvetemült lett a helyzet. Titokban azért bevallom szoktam kuncogni 1-2 eseten, de összességében eléggé kimerítő egy ilyen ügynek a részesévé válni.
A reggeleink már menetrendszerűen úgy indulnak, hogy a Bence arra törekszik,hogy meztelenül tudjon elindulni a bölcsibe, én pedig ezt próbálom megakadályozni. Ennek eredményeként egy átlagos 10-20 perces ordítás után minimum 1, de van, hogy 3 gyerek is hüppög a kocsi hátsó ülésein, mire kigurulunk a kapun. Nem mondom, hogy a legjobb reggeli a léleknek nap,mint nap ilyen menüt kapni éhgyomorra. Vergődés, harapás, csípés - pipa...ráadásképpen mindezt pucéran. És ez még csak a reggel. A délután sokszor keményebb.
Fokozhatnám tovább a történéseket, de egyrészt már épp eléggé zakatol a fejem, hiszen a vasárnap talpamról ledöntő tüszős mandulagyulladás még mindig nem szűnt meg teljesen, másrészt IM is nálunk van ma és rettentő hasznos információkkal lát el a nagyvilágból.
Hogy vajon ő érti-e amit mond, azt nem tudom, viszont én időnként már nehezen tudok ezen a téren is helyt állni.
Ma például több érdekes kérdéssel találkoztam.
Elsőként a Ma is az ÉKSZÖVBE ment-e a Csabi? - kérdés ütötte fel a fejét nálunk. Még a délelőtti órákban szegeződött nekem ez a szerencsekerékben is méltán fődíj közeli fejtörő én pedig csak pislogtam bambán és próbáltam az agytekervényeim között kikeresni ezt a szót, hogy vajon hallottam-e már valahol. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy ez valami kommunista időszakból élénken az emlékezetébe vésődött munkahely lehet, de, hogy ne tűnjek olyan furcsának, mint amennyire éreztem magam, egy 'nemtudommal' meg is válaszoltam a 10 milliós kérdést. Tovább ezt az ügyet nem is igazán firtattam, sem agyilag, sem lelkileg nem tudok már nyitott lenni ilyen rejtelmes irányban.
Délután már témát váltottunk és Bencének lelkesen mondta, hogy nézze már meg, hogy fúj a szél, hogy fújnak a fák. Szegény kisded még most is azon mereng talán, hogy a fák tudnak-e fújni. Mert azt már tudja A három kismalac című meséből, hogy a farkasok tudnak. Kissé tájszólással, de ügyesen mondja, hogy 'Fárkásss' és már spurizik is be a kerti házikóba, mint egy valódi rózsaszín kismalacka. Mókás.
Szívesen írnék még koncertekről, kirándulásról és a közelgő szülinapokról, de valóban nagyon zakatol a fejem és nem igazán van kedvem a gép előtt ülni tovább. De legalább van egy következő fejezet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése