Két aprócska copf van a feje tetején. Keresi a tekintetem, majd mikor összetalálkozik a pillantásunk felismer és már mosolyog is. Már most jellegzetes a mosolya, száz közül is bármikor felismerném. Mosolygok én is, mi mást is tehetnék, ha ilyen boldogságot sugároz a kis arca. Csak nézem a kislányomat, a harmadik gyermekemet és elkalandoznak a gondolataim. Azon kapom magam,hogy próbálom felidézni mikor történt meg ez a dolog, hogy családot váltottam. Észrevétlen volt, talán csak most kezdem felfogni, hogy minden megváltozott.
Még élénken él a képzeletemben, hogy milyen boldognak éreztem a gyerekkorom. Irtó büszke voltam mindig is a családomra. Az anyukám nemcsak a legszebb volt messze a vidéken, de olyan szerencsés voltam,hogy igazán szoros kapcsolatunk is volt. Nem kellett titkolnom semmit és ez hatalmas biztonságot adott. Az apukámat pedig mindig irigyelték tőlem, mert hatalmas mókamester volt. Persze a kulisszák mögött már sokszor kissé terhes volt ezt a rengeteg viccet és mókát elviselni, de mégiscsak így nőttem fel, hogy az én apukám maga volt a hurrikán. Volt,hogy annyira viccelődött egy kaktusszal, hogy beleállította az akkor még öri-barátnőmnek hitt kislány fejébe. Persze az élet elsodort minket egymástól, és jó 20 éve nem tartjuk a kapcsolatot ezzel a lánnyal, de erre a 'szúrós' történetre úgy emlékszem,mintha csak tegnap lett volna. Vannak nagyon is élénk emlékeim, amik olyan erősen az emlékezetembe égtek,hogy pontosan fel tudom idézni őket, ennyi év távlatában. Érdekes módon nem is túlontúl 'izgalmas' történések ezek, mégis valamiért maradandónak bizonyultak, mert beleégtek az agyam egy rejtett zugába, ahonnan, ha kedvem tartja elő is vehetem őket.
Van ott a 'kispolcon' a Csabiból is. Az egyik első randi, mikor hazahozott és a ház előtt ültünk a kocsiban. Most is látom magunkat kívülről, mintha vissza tudnék menni az időben és belesnék a Honda Jazz ablakán, hogy jobban szemügyre vegyem magunkat. Akkor még fogalmam sem volt róla,hogy hamarosan ő lesz a családom. Hogy átveszi az első, féltve őrzött családom helyét az életemben. Nem is tudom mikor történt, hogy már végérvényesen helyet cseréltek. Az anyukám, aki mindig az első volt nekem, aki mindent jelentett nekem; biztonságot, bizalmat, barátságot és őszinteséget is. Most mindez olyan távoli lett. Ha meg kell neveznem egy személyt, akiben a legjobban bízhatok, aki leginkább mellettem áll, az ma már a Csabi. És azt hiszem én is így vagyok már vele. Összekovácsolt minket az élet és felépítettünk magunknak egy olyan családot, amit akartunk, ahol mi gyúrtuk össze a hozzávalókat és mi alakítottuk ki a szabályokat és elvárásokat. Nem volt nehéz, hisz észre sem vettem, hogy mikor történt mindez. Leginkább csak az elmúlt időszakban kezdett feltűnni,mikor elkezdtem gondolkodni bizonyos dolgokon. Történt ugyanis,hogy hiányérzetem támadt. Észrevettem,hogy saját édesanyám el-elmaradozik az életemből. Nem drasztikusan,de egyre kevesebbet és kevesebbet látom. Mikor elkezdtem ezt az ügyet kipécézni magamnak, akkor vettem csak észre, micsoda változások zajlottak az életemben. Biztosan én is változtam, de ő is. Sok olyan dolog történt, ami előtt egy időben megtörve álltam, de ma már csak megrándítom a vállamat és elkönyvelek még egy dolgot a kontójára. Példaként itt is van a szombati családi összejövetel. Három eseményt vontunk össze,hogy egyszerre túl legyünk rajta. Indításképpen a "már megint van valami hétvégén", majd a "Balatonra akartunk menni, a nyaralóba, de sosem tudunk elmenni, mert mindig valakihez menni kell" mondatokat kaptam a nyakamba. Elnézést ugyan nem kértem,hogy a szülinapomat és az persze az Ádiét is meg merészeljük ünnepelni, viszont felajánlottam,hogy akkor ők ne jöjjenek, hanem menjenek a nyaralóba. Miután biztosított róla,hogy inkább bejönnek,de pontosan 6kor el is mennek, hogy leérjenek, akkor már elámultam. Hatkor már minek rohanni? Mióta lett ekkora nyűg egy családi összejövetel? Hiszen mindig boldogan mentünk..., úgy, ahogy én még a mai napig. Furcsa,hogy ami öröm volt, mára olyan neki,mint egy kötelezettség.
Még emlékszem, mikor tavaly nyugtatott, hogy minden rendben lesz és majd segít a babával, ha megszületik. Ne aggodalmaskodjak ezen. Persze alig jött segíteni...megértem én, a munka. Szemét egy dolog, de hát ezzel keressük a kenyeret. Viszont mi történhetett,hogy egy szombati összejövetel nyűggé vált? Hogy úgy érzem,hogy teljesen eltávolodtunk egymástól? Néha még észbe kap, érzem, de ez már nem az igazi. Ha segít is, mindig olyan kellemetlen energiát áraszt,hogy nem tudom élvezni. Úgy érzem rohannom kell elintézni a dolgom,mert nyűg vigyázni a gyerekekre. Mert dolga van. Valahol máshol. Mindig valamit csinálnia kell, mindig máshol, mindig másokkal. Valamiért mégsem haragszom rá.
Inkább csak sajnálom.
Szerintem ő egyszerűen elfelejtett szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése