hétfő esti szösszenet

Túl a hétvégén, végre nyugalomban, az ágyamban fekszem a frissen húzott ikeás ágyneműben, balra tőlem egy doboz vaníliás karikával, a jobbomon pedig egy időnként felsíró Dórikával élvezem a semmittevést és a semmitmondó műsorokat a tévében. Persze álszentség lenne kijelenteni, hogy nem nézem őket, viszont ma egyáltalán nem köt le a Novák Laci frigye és a Berényi Miki szerelmes pillantása sem, melyeket exneje Nóra felé vet, immáron több ezer rész óta(pontosan 7348 rész).

A mögöttem levő hétvége nemcsak, hogy zsúfolt volt, de egyben eléggé fárasztó is, mind testleg, mind szellemileg egyaránt. IM pénteken érkezett, menetrendszerűen, mint az ütött-kopott gyorsvonat a Nyugatiba. Sebtiben berobbant a lakásba, kipakolta a gyerekenek szánt édességet, aminek egy részét el is kezdték falni, majd a maradék csokikat a hűtőbe tette. Ez az őrületbe kerget, mert ha egy valamit nem szeretek, az a hűtőben tárolt csokoládé. Azt nem lehet élvezettel enni, mert megkeményedik vagy fene se tudja, a lényeg, hogy az nem oda való, de hiába próbálok érvelni, hogy a boltban sem a hűtőből veszi ki a Milkát, nyilván ez egyik fülén bemegy, majd elveszik valahol, és nagy valószínűséggel nem is jön ki a másikon sem.

Még aznap délután markomba vettem a két vásárlási utalványomat, amit még a Jézuska hozott nekem karácsonykor, mikor tudta, hogy a hasam miatt nem tudok, csak hónapok múlva újra ruházkodni. Most viszont itt volt az alkalom, gondoltam és egy gyors etetés után elhagytam a várost és a Campona felé vettem az irányt. Persze a nagy reményekkel való elindulás hamar szertefoszlott, mert egy pillanat nyugtom nem volt a nagy bevásárlás alatt. Hol azért hívtak, hogy vegyek hal tápot, majd az Ádinak sípcsontvédőt, majd pánikolva csörgettek újra, hogy rohanjak, mert mindjár éhen fog halni ez a csöpp gyerek, ha nem érek haza sebtiben. Így aztán a fél órája válogatott kincseket, néhány elmorzsolt könnycsepp kíséretében hátrahagytam a boltban és lóhalálában loholtam haza, hogy a szerintük éhező gyermeket ellássam. Persze tudtam én, hogy nem éhes, de hiába minden, hiszen általában más emberek mindig jobban tudják, hogy épp mi a teendő a saját gyerekeddel- de hát ezt így 3 gyerekes anyukaként már megszoktam és csak kuncogok rajtuk- kivéve persze, ha a vásárlásból rángatnak haza. Akkor nem kuncogok, akkor csak utálom őket. 

Lényeg a lényeg, hamar jött a szombat, mikor délelőtt egy baba áruházba vettem az irányt-immáron a kis Dórival, nehogy megint keresztülhúzzák a számításaimat és haza kelljen rohannom, mikor épp bele vagyok merülve valamibe. A legfontosabb, amit vettem egy pelenkára csiptethető légzésfigyelő volt, amire azért volt feltétlen szükségem, mert a legnagyobb félelmem, hogy nem vesz levegőt éjjel a baba. Persze van egy babaágyba rakott berendezésem, de mivel a Dórának esze ágában sincs a gondosan kifestett és berendezett szobájában tölteni az éjszakát, így valami tuti megoldás kellett. Az, hogy velem aludhat-e nem volt kérdés, mert mellettem úgy alszik, mint a tej. Átlagosan egész éjjel egyszer ébred, akkor sem sír, csak eszik és már húzza is tovább  a lóbőrt. nekem pedig az, hogy így kipihent vagyok, minden pénzt megér. Meg hát az sem utolsó szempont,hogy milyen édesen tudnak szuszogni az ember mellett....

Este osztálytalálkozóra mentem, ami sokkal jobban sikerült, mint az előző napi vásárlási kíséretem. Jól éreztem magam és egész sokáig, kb. fél 11ig maradtam és még utána sem nagyon volt teendő a kisasszonnyal. A hétvégi programokat ennél jobban nem részletezném, csak érintőlegesen. 

Vasárnap délelőtt Tesco, délben pedig a vendégek fogadása volt soron, a Csabi szülinapját ünnepeltük, este pedig egy barátnőm jött át a gyerekeivel babalátogatóba.

IM szokásához híven teljesen bepörgött a bulitól, már megfigyeltem, hogy ilyenkor, ha sokan vannak nálunk, akkor nagyon szeleburdivá válik és alig bír lenyugodni. Pakolta a tányérokat, terített, leszedte az asztalt, leveseket öntögetett nagyobb tálakból kisebbekbe és közben beszélt. Mindig tud valamit mondani, de arra nem tud figyelni, amit más mond. Persze ezért nem szabad haragudni rá, csak vannak emberek, akik ezt furcsállják. De szerint ő arra sem képes, hogy legalább arra figyeljen, amit saját maga mond, mert van egy pár sztorija, amit évek óta minden alkalommal elmesél és látom a szemén, hogy azt hiszi, én még ezt soha nem  hallottam. 

Maguk a történetek szórakoztatóak is lehetnének, ha nem hallanám őket havonta többször. A szóhasználata olyan egyedi, hogy nincs is hozzá fogható. De ezekről, mit acskó, okni, ózika, stb már többször írtam.

Most, hogy ismét szültem, újra előkerültek a sztorijai, amik cseppet sem nevezhető aktuálisnak, mert idestova 42 éve történtek vagy még annál is régebben. Mindig meghallgatom, hogy a hagyma szagától hányingere volt, leszállt a buszról és hányt. Igen szép, szaftos történet, se eleje, se vége, épp, mint a mostani egyik kedvencemnek, mikor megtudtam, hogy amikor ő szült 28 fiú volt és egy lány, majd pár nap múlva születtek a lányok is a kórházban, mert biztos valami napkelte volt épp akkor.

De épp ilyen lelkesen magyarázza a Bencének, hogy a kígyónak van fullánkja és engem is meggyőz, hogy azért sír a baba a hintáztatóban, mert túl egyenesen ül, majd mikor mondom, hogy abban aztán úgy össze van görnyedve, mint a fene, akkor bólogat, hogy igen, az egyenesen ülőknek van. (????)

Mindenhol ott van, főleg a kezei. Azokkal már régebben is gond volt, emlékszem az Ádi kiskorában még sokkal nehezebben viseltem ezeket, de azért most sem piskóta. Képzeljünk el egy olyan esetet, hogy 4 kezünk van és mind együtt dolgozik. Ha a hűtőben pakolok, akkor a hónom alól nyúl ő is, hogy segítsen és lehetőleg egyszerre matassunk ugyanazon tárgyakon. Ha kiveszem az ételhordót, akkor ő abban a minutumban ott terem és már pattintja is le az edény tetjét. Ha letépem az alufóliát ő már hajtaja is rá a tányér aljára, ha a babára húzom a sapkát, már köti is a madzagot. Pont, mintha sziámi ikrek lennénk és nem tudnánk megszabadulni egymás kezeitől.

Olyannyira ki is fárasztott ez a visszaemlékezés, hogy az imént csak azon kaptam magam, hogy itt bóbiskolok, laptoppal a kezemben és most bezzeg IM sincs itt, hogy befejezze helyettem a bejegyzést a fennmaradó kezeivel. Így aztán el is búcsúzom, ha lesz időm holnap újra jövök.

siesta time

Ooohhh yeah, itt a péntek délután, ami érdekes módon még ilyenkor is olyan jó érzés, mikor az ember nem dolgozik, csak úgy itthon lebzsel. Ilyenkor valahogy más érzete van a polgárnak, legyen bár dolgozó vagy éppen anya, de a lényeg, hogy közeleg a hétvége.

Így egy hónappal a szülés után után végre sikerült újra felvennem a ritmus önmagammal vagyis az elvárásaimmal. A tegnapi napom kifejezetten kellemesen telt és most újra energikusnak és feltöltöttnek érzem magam. 

A reggel a szokásos rutinnal indult, a Bence felkelt fél hétkor, a többiek pedig szépen sorban. Mindig a Dóri a második, majd az Ádi is ébredezik fél 8 körül és kezdődik a nap. Három gyerekes anyukaként is minden reggelemet egy forró zuhannyal, majd egy kis sminkeléssel indítom. Közben a Bence az egész fürdőszobát háborús övezetté változtatja, beleértve a fél sminkes felszerelésemet is- de én ezeken a dolgokon nem akadok fent. Ennyi gyerek mellett már megtanultam,hogy minden pótolható, még az is amire chanel van írva. ;)

Menetrendszerűen a zuhanyozás után szokott jönni az első összeveszésem a Bencével a nap folyamán. A reggel mindig kicsit hisztisebben indul, mint a nap többi része. Általában ő rosszalkodik, én kiabálok, majd ő jól nevelten bevonul a szobájába-persze mindeközben teli torokból üvölt- becsapja az ajtaját, majd tovább ordít immár hangtompított módon. Végül, ha már csak hüppög, akkor bemegyek utána és végül vidáman jövünk ki, mintha mi sem történt volna. Ez a mindennapi ébresztőnk, amolyan olaszosan. Érdekes módon a nap további részében szépen megvagyunk, se ő, se én nem hisztizünk többet. A dóri ellátása ezután következik, akivel még nincs sok gond, leszámítva, hogy 5 percenként felsír, ha valahol van és ilyenkor fel kell venni és máshova helyezni. Kissé nehézkes 5 perces időintervallumokra osztani a napi teendőket, mint például a mosogatógép bepakolását, mikor is a vizes-zsíros tányéroktól áztatott tenyeremmel fel kell vennem a kipottyant cumit, mert még így is kevesebb bacilus kerül rá, mintha a Bence érne oda előbb érte, akinek a keze a legelvetemültebb helyeken jár fél óra leforgása alatt is. Erről külön írhatnék egy oldalt, de most nem részletezem, mindenki fantáziájára bízom(a legvadabbra).

Az Ádi viszonylag kevés törődést igényel reggelente, maximum annyit, mint tini korunkban a tamagocsi, de még annál is kevesebbet, mert képes magát megitatni és megpisiltetni is.

A reggeli mizéria 1 óra alatt lemegy, mikor az Ádi oviba indul. 

Tegnap ey vad ötletem támadt és úgy határoztam, hogy elmegyek a két kis pulyával cipőt venni. Fittyet hányva a valóságra-hogy kér problémaforrást is viszek magammal, azaz a gyerekeimet- nekivágtam az útnak. Annak ellenére, hogy már kezdeti nehézségeim is támadtak az udvaron- ahogy felnyitottam a csomagtartót a babakocsi berakása céljából a Castor már be is huppant és őrült mód lihegve az izgalomtól, hogy megyünk valahova elfoglalta a helyet min d az 50 kilójával. Szinte szégyelltem magam, hogy szegényt ki kell onnan tessékelni, de azért őt is már nem tudtam bevállalni sajnos- szóval a nehéz kezdet után igen jó végkifejlet látszott kialakulni.

Mindenféle nehézség nélkül vettem cipőt, majd volt időm elmenni a kifőzdébe is és a cukrászdába is tortát venni estére, a Csabi születésnapjára. Az pedig már maga volt a csoda, hogy még egy barátnőmnél is meg tudtam állni trécselni egy keveset. Mire délben hazaértünk, teljesen fel voltam dobódva, már nagyon hiányzott a kimozdulás itthonról. Olyannyira vidám lett a napom, hogy délután újra felkerekedtem a két kisemberrel és az Ádiért is elmentünk az óvodába, ahol még egy jó órát el is voltunk a ragyogó napsütésben. Idén először melegem volt és semmi kedvem nem volt hazamenni. 

A mai napra egy kis játszóterezést terveztem, de ezt a szélvihar most megsztornózta, így maradt az itthonlét. Viszont ma először egyszerre alszik a két gyerek, így előreláthatólag két nyugodt óra vár rám. A napi munkámat így nyugalomban elvégeztem, elküldtem a fontos e-maileket és még a blogra is jutott időm. 

 

mindenre itt a mastercard

Lassan helyreáll a rend, mindenki meggyógyult és így már jóval könnyebben kezelhető napok állnak mögöttem, a mai pedig kivételesen könnyebb lesz, hiszen a Csabiék cége zárva van ezen a napon, mert az összes dolgozónak meglepetés színházi műsorral készültek- a Mamma Miát nézik meg az egyik fővárosi színházban délután. Most én ebből kimaradok, mert a kisbaba miatt még nem tudok ilyen hosszú programokon részt venni, de az Ádi és anyuék is kihasználják ezt az ajándék kultúrát, amit a mai napra előírtak a dolgozóknak és családtagjainak.
Persze egy cseppet sem bánkódok, mert én ezidő alatt hajfestésre megyek és nekem már ez is egy igen kellemes kikapcsolódás az elmúlt heteket tekintve.

Elmúlt hetek alatt pedig nem is csak a betegségre céloztam, hanem erre a bizonyos 6 hétre, ami egy kis bébi születése után vár ránk. Ilyenkor még biztosítani kell az ottnoni, nyugodt légkört. Nem ugrálhatunk ide-oda, nem tudunk elszaladni a Camponába venni egy új farmert és szinte egész nap csak szoptatunk...igen, ez a jellemző időtöltésünk nekünk nőknek ez idő alatt. És én ezt már nehezményezem, pedig még csak ma kezdem a negyedik hetet. Hiába az itthoni munka, a külföldiekkel való telefonálás, e-mailezés, a facebook, az instagram és az online nézhető filmek, én már unatkozom. Igen, annak ellenére unatkozom, hogy egész nap nem érek rá unatkozni a két kicsi mellett. Nem abban az értelemben unatkozom, hogy nincs mit csinálnom, hanem, hogy  hiányoznak az "egyéb" ingerek a mindennapjaimból. Hiányzik a sorbanállás a postán, a joghurtok böngészése a boltban, a kutyasétáltatás és úgy cakkumpakk az élet. Persze a Bencével és a Dórival való foglalatosság során gyakran csak arra eszmélek, hogy olyan gyorsan elröppen 10-12 óra, mintha 20 percről beszélnénk, de mégis, most már nagyon várom az egyéb kikapcsolódások lehetőségét.
Szerencsére ezekben nem is lesz hiány, mert szombaton a gimnáziumi öregdiák találkozóra megyek, vasárnap pedig a Csabi szülinapi buliját tartjuk, így az egész hétvége eseménydúsan fog telni- szerencsére.

Valójában most tűnik csak fel, hogy elröppent a március és már tényleg jön a melegedés, a tavasz, ami egyet jelent a jókedvvel, mert végre nem kell se fázni, se pedig bent gubbasztani a  4 fal között tovább.
Mondjuk a nyárral kapcsolatosan vannak némi fenntartásaim, ugyanis a bikiniszezon azért nem  a kedvencem így három gyerek után, de a barna bőr és a strandolás azért kárpótol majd. Így, hogy már pár éve elmúltam 30 éves, azért igencsak észreveszem a változást magamon -és ezt természetesen nem a legjobb értelemben kell venni. A szemem alatt megjelentek az apró szarkalábak, akik megakadályozzák, hogy úgy tudjak mosolyogni, mint egy húszéves. Ahogy az öröm jelei megjelennek az ajkaimon, a szemeim úgy változnak egyre ráncosabbá. Borzalmas. Régebben azt hittem, hogy az öregedés engem nem fog megviselni, de mostanság kezdem egyre inkább úgy érezni, hogy ez igen nagy kihívás lesz. Általában ilyenkor fejben már minden elképzelhető plasztikai beavatkozást elvégeztetek magamon, majd jön a döbbenetes felismerés, hogy miért is? Végülis a kutya sem látja, nem kell új férjet fognom, három gyerekem van és igen, elmúltam 30, mégpedig három éve. Úgyhogy ezzel a kettősséggel élem a napjaimat, hol én szeretnék Barbie baba lenni, hol megelégszem azzal, amit dobott a gép és nem agyalok a ráncokon vagy a nem túl feszes bőrömön. Inkább csak örülök, hogy idén is divat marad a magas derekú rövidnadrág és az egyrészes fürdőruha. :D :D

Persze a ruhavásárlás és az egyéb haszontalan holmik megvétele még így, itthon ülve sem esik nehezemre, Barátom, a laptopom segítségével hiper gyorsan tudok az interneten is vásárolni bármit, amit épp megkíván a szemem. Persze próbálok csak módjával költekezni, de azt hiszem, hogy az a tény, miszerint a postásunk tudja a mobilszámomat és hív, ha csomagom érkezett - hát nem biztos, hogy megnyugtató...
Apropó, pénzköltés. Az egy dolog, hogy a gyerekszülés mellett ez a másik hobbim, de most legalább céllal költekeztem, ugyanis a Csabi közelgő, azaz pontosan holnapi születésnapja alkalmából készültem egy jó kis ajándékkal. Ez még meglepetés lesz, hiszen csütörtökön van a napja és sikerült is úgy időzítenem, hogy akkor érjen ide a csomag,tehát minden stimmel, hogy időben legyen átadva a meglepetésem, ami egy ping pong asztal lesz és némi felszerelés hozzá. Mivel mindketten imádjuk ezt a sportot és mivel előreláthatóan nem is nagyon lesz mászkálós nyarunk ennyi rengeteg gyerekkel, legalább az udvarunkon is jól tudjuk érezni magunkat ezután.
Lassan igazi élménypark lesz a házunk: medence, ping-pong, állatsimogató, óvoda és játszóház egyben, valamint ha lassan nem hagyom abba a ruharendelést, akkor még pláza is. Minek is kéne eljárni itthonról??!!

végtelen bejegyzések

Már napokkal ezelőtt elkezdtem megìrni ezt a néhány sort,  de most nem a technika,  hanem a rengeteg gyerekem szólt közbe.  Szóval valahogy úgy nézett ki az egész,  hogy a látszattal ellentétben egyáltalán nem mindig olyan rózsás az anyaság,  sőt! És itt most nem a kihagyott kerti partikra, a meg nem ivott rosé fröccsökre vagy a barátnős felhőtlen estékre gondolok. Ezek mind olyan dolgok, amik persze hiányoznak hellyel-közzel, de én azt vallom, hogy három gyerek mellett sem kell feltétlenül lemondanunk ezen fajta szórakozásokról, csak jól kell elrendezni a dolgokat. Azonban amiről most akarok írni, az valami nagyobb, valami felettünk álló dolog, amibe legtöbbször nincs beleszólásunk.
Sokakat érint folyamatosan, sokakat részlegesen, sokakat ritkán, de valahogy mindenki találkozik vele. Ez pedig a betegség. A szerencséseknek nem kell egy csecsemővel végigcsinálni semmi komoly bajt, de van aki nem ússza ezt meg. Én mégis szerencsésnek mondom magam, mert bár az Ádival 3 hetes korában kórházba kerültünk - igen súlyos betegségekkel, mint vérmérgezés, vesemedence gyulladás, mindez megspékelve egy szemgyulladással. Hiába tettem volna bármit, sajnos nagy valószínűséggel a kórházban kapta el ezeket, mikor született. Én pedig, mint halálra rémült első gyermekes anyuka, a kezemben kókadozó, majd 40 fokos lázas csecsemővel szinte a legrosszabbra készültem. Aztán persze Ádika meggyógyult és nagy, erős és végtelenül okos kisfiú lett. Ezután jött a Bence, akinek az első hónapjai zökkenőmentesen teltek, leszámítva azt a szívzörejt, ami nem múlt el másfél éves koráig sem, így 39 hetes terhesen még a kardiológiára vittem kivizsgálásra. Tudat alatt persze tudtam, hogy semmi baja, de a kisördög nem alszik egy anyai elmében, így azért persze százféle variációt lejátszottam magamban tudat alatt. Bizonyára furcsa, hogy folyamatosan a betegségekről regélek, pedig esküszöm nem vagyok hipochonder, de valahogy mindig kísérten, ez a sok bacilus... :)
Na de a lényeg, amiről írni akartam az a kedd hajnal volt. Már hétfőn feltűnően jól viselkedett a Dóri, se nem nyöszörgött, se nem ordított és sokat aludt. Akkor azonban még nem fogtam gyanút. Hajnalban kezdett szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy valami nincs rendben, mikor éreztem, hogy a melleim olyan kemények, mint a kő. Aki már szoptatott, az tudja, hogy ez akkor lehetséges, ha nem szívják ki a mellből a tejet és jóval több óra telik el a szokásosnál az etetések között. Bementem az édesdeden alvó gyerekhez a szobájába és megsimogattam. Természetesen nagyon forró volt, úgyhogy ott nyomban hőmérőt dugtam a kis popójába - gyenge idegzetűektől elnézést, de így mérünk nekik lázat- majd kiderült, hogy a bébinek 38,5 fokos láza van.
Miután az Ádis ügy után nagyon is jól tudtam, hogy 3 hónapos kor alatt egy csecsemőnek csak komoly esetben van láza- nem mondom, hogy túlzottan megnyugodtam. Mit ad isten kisbabának való lázcsillapítóm sem volt itthon, mert ugyebár senki nem ment el felíratni és kiváltani. Fantasztik!! Reggel fél hétig ismét minden lehetséges betegséget beképzeltem a gyerekemnek és az előző nap még oly fontosnak tűnő hajfestés és a kissé szorító farmernadrág gondolata olyan mértékben elszálltak, mint a kámfor. Iziben hívogatni kezdtem a gyerekorvost, de természetesen ilyen korán ő sem vette fel, így smst írtam. Közben riasztottam anyut, hogy SOS szerezzen nekem valamelyik patikából lázcsillapító kúpot, mert itt őröl fel az ideg, hogy megint mi lehet az én gyerekemmel.megint 3 hetesen....megint mi vár ránk? Kórházi ágyon agyonszurkált gyerek, infúzió, csipogó gépek...a gondolattól sírva is fakadtam, főleg, hogy most 2 másik kölyköt is itthon kell hagynom napokra...megint.
A kúp fél 9re ért ide, és a gyerek még fél 10 után is ugyanolyan lázas volt. Közben elértem az orvost, aki  mondta, hogy egy pesti kórházban van éppen, de csomagoljak össze, mert ez 100%, hogy befekvős projekt lesz és azért ugorjak be a helyi rendelőbe, ott vár egy másik doktornő minket és rápillant a babára, valamint ír kórházi beutalót.
Megint sírtam. Azért, hogy menni kell, azért, hogy beteg...meg egyáltalán azért, hogy miért kapom ezt másodszorra is a sorstól ,hogy halálra aggódjam magam egy csöppség miatt.
A rendelőbe érkezés előtt a Dóri bekakilt..és ez volt a szerencsénk. Sárga, nyúlós és irtózatosan büdös volt a széklete, ami egyáltalán nem jellemző egy anyatejes csecsemőnél. Ez volt a megmentőnk és az, hogy eszembe jutott, hogy az Ádi még a napokban  hasmenéses volt, de nem olyan mértékben, hogy aggodalomra adjon okot, így eszembe sem jutott, hogy rászóljak, ha közel hajol a Dórihoz vagy esetleg megpuszilta. mert puszilgatja, folyton és szeretgeti, mintha valami féltett kis kincs lenne.
Így aztán a nagy szeretettel egy adag gyomorbajt is átadott a Dodónak, akivel épp az orvosi rendelőben voltunk. A tapasztalt, nyugdíjas korú doktornő azt mondta, hogy várjunk otthon és ha esetleg nem eszik rendesen vagy jobban felmegy a láza, akkor induljunk el, addig legyünk készenlétben otthon.
Mire hazaértünk, le is ment a láza, majd nagyot evett és elaludt. Ébredéskor 38.5 volt ismét és és lemondóan hívtam újra az orvost, hogy ismét lázas. Azt tanácsolta, hogy vigyem be, mert egy csecsemőkori láz nagyobb bajt is jelenthet, úgyhogy nyomjak be neki egy új kúpot és indulás. Hogy vajon mi vitt rá  arra, hogy a kúp beadása előtt mégegyszer megmértem a lázát, magam sem tudom, de jó döntés volt, ugyanis a kijelző 36,9et mutatott.
Új telefon, új esély. Itthon maradtunk. Kétszer indultunk, kétszer fordultunk vissza és a kisasszony azóta szerencsére jól van. Ennél komolyabb baja ne legyen soha, de őszintén szólva nem voltam messze tőle, hogy halálra rémüljek ettől a vírusos hasmenéstől is.
De az ördög nem alszik, így másnapra a Bence hányt egyet hajnalban és nem tudott már visszaaludni, így úgy határoztam,hogy kaphat egy szabadnapot. Az első napom volt egyedül a két kicsivel, délután ötig. Hogy ne legyen sétagalopp, a Bencén is kijött a fosás és a láz, így az egész napom pelenkázásból, kézmosásból és kézfertőtlenítőzésből állt. Elvileg a baba már nem kapja vissza, de nem árt az óvatosság. A Bence nem volt ilyen szerencsés, hogy egy nap alatt meggyógyul, még ma is itthon volt és rengetegszer telerakta a pelusát, viszont láza legalább nem volt.
Az elképzeléseim, miszerint két kicsivel sem olyan borzalmas az élet, megdőlni látszanak. A borzalmasnál is borzalmasabb, főleg úgy, hogy a Bencét a 3 hetes harmadszor varrt sebemmel egész nap emelgetni kell és egy perc nyugalmat sem hagy, kivéve azt a két órát, mikor alszik napközben.
Gondolom nyilvánvaló, hogy a két gyerek váltja egymást, ha az egyik elalszik, akkor felkel a másik és így tovább. A kisbabát nem etethetem, mert katonatiszt módjára utasít, hogy tegyem el a melleimet és a kisdedet azonnal rakjam el valami félreeső helyre. 1-2 napig hősiesen kitartottam, de mára engem is elért a vész. Hasmenés, majd láz is...hallelujah...és ha ez még nem lenne elég, a hasi sebem sem mutat túl nagy lelkesedést az egész napos erőfitogtatáshoz, mert fáj is és kellemetlen érzés is, ha felemelem. Persze, mondhatja bárki, hogy ne vegyem fel, de sajnos ez teljességgel kivitelezhetetlen.
Most egyetlen mentsváram a hétvége, hogy addig a Csabi cipeli és hétfőre meggyógyulok, mert természetesen ha eddig azt hittem,hogy nem szervezkedett ellenem az egész világegyetem, akkor tévedtem. A Bence bölcsis csoportjában lett egy bárányhimlős gyerek, akivel együtt játszott egész ,múlt héten. A lappangási idő 2-3 hét, ami alatt természetesen már fertőz, így ha esetleg úgy döntök, hogy beviszem jövő héten a bölcsibe, akkor fennáll a fertőzés veszély, mert ki tudja hány társa kapta meg. Ha nem viszem be, akkor sincs rá garancia, hogy nem kapta el, de ez elvileg jövő héten vagy utána kiderül. A hab a tortán, hogy rajtam kívül senki nem kapta még el a családban, beleértve a Csabit is, aki kicsit aggódik, mert állítása szerint felnőtt férfiaknál problémát okoz a termékenyítőképességben.
Várjunk csak, akkor ez most a mi esetünkben akkora baj...vagy... ???? :DDDD

morzsák a galamboknak

Megjöttek a galambok. Már hetek óta figyelem őket, hogy ismét megjelentek a kertben, úgy, mint minden évben ezidáig. Nem ám a pesti pöffeteg galambok, hanem igazi vadgalambok. Vékonyak, szürkék egy kis fekete rajzolattal a tollukon. Nem is verődnek ám bandába, mint a belvárosi közutálatnak örvendő rokoniak. Ők csak párban járnak, mint a szerelmesek. Minden évben idejönnek, fészket raknak az évek alatt egyre magasabbra növekedő tujánkba és felnevelik a kicsiket, majd eltűnnek télire, aztán mikor először lehet érezni a tavaszt már újra itt vannak. Emlékszem tavaly majd megőrültem, mert az egyik galamb elveszett. Tudtam én, hogy ők csak párban élnek, ha elhullik az egyik, a másik örökre magányos marad, így aztán majd tövig rágtam a körmeimet izgalmamban, hogy mi történhetett az elveszett madárral. Hiába szórtam ki reggel a teraszra a megmaradt zsemle morzsáit, már nem jöttek ketten csipegetni. Aztán végül  minden jóra fordult, mikor kiderült, hogy megvan a másik gerle is, csak éppen anyai teendőit látta el és a tojásokon gubbasztott naphosszat. De végül újra visszatért és azóta megint ketten ülnek a leoltott tetejű szomorúfűz tetején és ketten csipegetik a kiszórt morzsákat a teraszajtó elől.

Mindig csodálatosnak tartottam, hogy az állatvilág olyan magától értendően működik, mi emberek pedig olyan művi világban élünk már. Örökké a kezemben a telefon, amire percenként érkeznek az értesítések és az üzenetek, a laptopon még az ágyban is pötyögök, pedig nincs ez így jól. 

Most épp közeledik egy évforduló és épp visszaránt a múltba és épp azon kapom magam, hogy milyen gyorsan változik a világ és milyen gyorsan elröppennek évek. Mikor a nagymamám egyik nap azt mondta nekem,hogy mennyire gyorsan elszalad az élet és milyen gyorsan öreg lett és gyenge, akkor már értettem miről beszél. 

Idén én is a 15. érettségi találkozómra készülök. Aki akkor voltam, már rég a múlté, szinte semmi nem maradt belőlem. Átformálódtam külsőleg és belsőleg is, olyanná, amilyenné gondoltam, hogy lennem kéne. Ennyi ideje már, hogy kiléptem a gimnázium kapuján és szinte fel sem tűnt, hogy így elrepültek ezek az évek.  Lett diplomám, nyelvvizsgám, viszonylag jó állásom(nem is egy), lett párom, lettek gyermekeim, lett autóm, lett mindenem, ami egy kényelmes élethez kell. Szép házban lakom és szép dolgokat vehetek magamnak. Valahogy azonban sokszor nem találom a helyem. Nem akarom, hogy elrepüljenek az éveim, nem akarom öregen látni magam és elvesztegetni az időt. Annyi mindent szeretnék még csinálni, hogy azt sem tudnám mihez fogjak neki. Nem akarok elveszteni embereket az életemből, nem akarom, hogy meghaljanak és itt hagyjanak. Sokszor eszembe jut a halál. Talán túl sokszor is. Akármilyen lazán veszem a mindennapi akadályokat, akármennyire nem akarom, hogy befészkelje magát a mindennapjaimba, nem tudok elvonatkoztatni tőle. Olyan gyorsan elment mindkét nagypapája a gyermekeimnek, hogy szinte észre sem vettük, hogy mi folyik itt. Már csak arra eszmélünk, hogy évek teltek el és az élet mégis megy tovább. A csapból is a "rák" folyik és én féltem tőle azokat, akiket szeretek. Nem akarom, hogy több embert elvegyen tőlem.

Persze, ilyenkor mikor dolgoznak a hormonok, sokkal érzékenyebb az ember lánya és sok minden féltést és egyéb anyai ösztönöket vált ki. Van, hogy csak nézem a mellettem szuszogó kisbabát vagy éppen az Ádit vagy a Bencét és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. Tudom, hülyeség ilyeneken mélázni, de mit lehet tenni, ha ilyen dolgok szállják meg az eszem...

Még a galambokat is féltem, hogy nehogy bajuk essen és egyedül maradjanak. Mondjuk én itt vagyok nekik, hogy kiszórjam a morzsát minden reggel....

hol így, hol úgy

Már épp kezdtem megízlelni a tavasz ízét, az előző napok szikrázó napsütése olyan jó érzéssel töltött el, hogy most kissé bosszús is lettem, hogy tegnap óta csak fekete fellegek gyülekeznek az égen és ma még eső is szitált belőlük. Hirtelen fázni is kezdtem,pedig a lakásban 23 és fél fok van, mégis olyan hideg érzetem támadt. Már várom a meleget és egyáltalán nincs kedvem fázni és beöltözni sem. Míg terhesen az ember lányát gyakran veri a víz-nekem legalábbis folyton melegem volt- most ez egyáltalán nem jellemző. Sőt ilyenkor, ha én fázom, hajlamos vagyok azt hinni, hogy mindenki más is így van ezzel, így kora reggel,, mikor a gyerekek is útra keltek, beengedtem a Castort is magamhoz a házba, mert úgy sajnáltam, hogy ebben a csatakos időben kivert kutyaként támasztja a bejárati ajtót. Pedig nyilván neki legkevésbé sincs cudar idő, sőt megkockáztatom már kissé meleg is lehetett a mínuszokhoz alkalmazkodott szőrmebundában.

De ne rohanjunk ennyire előre, hiszen a reggeli készülődésről még szót sem ejtettem. A Csabi miden reggel fél 7után elindul a munkahelyére és csak este 5kor ér onnan haza. Persze ez idő alatt nekem sem kell megszakadnom a munkában, hiszen mint tudjuk a gyerekek mennek az oviba, bölcsibe. Reggel körülbelül 1 óránk van összeszedni magunkat, mert a Bence általában fél7kor ébred, anyu pedig fél 8ra jön értük, hiszen én még a kisbabát nem vihetem ki, így ő fuvarozza a gyerekeket reggel és délután is, mikor haza kell hozni őket.
Általában a reggeli 1 óra teljes mértékben ki van használva, pedig nem egy nagy durranás két gyereket felöltöztetni és megmosni, főleg, hogy abból az egyik már önálló. Az Ádival nincs is semmi probléma, minden reggel elmondom neki 5-6szor, hogy vegye fel a kikészített ruhákat és mire a harmadik spongyabob széria is lefut a nickelodeonon, addigra rendszerint sikerül is végeznie az öltözéssel, majd önállóan elmegy mosakodni és fogat mosni is. Egy gyerek pipa, a nagyobb feladat a Bencével van.
A mai reggel a következőképpen indult:
Épp a legkisebb Dórikát próbáltam megreggelizteni, mikor a Bence kurjongatása törte meg a csendet. Aaaaapaaaa!-kiabálta szegénykém, mert már nem is anyát kiabál, mióta én nem tudom be-és kiemelni a kiságyból a felvágott hasam miatt még legalább 6 hétig.
Dóri baba etetését felfüggesztettem, majd berobogtam a Bencushoz, kiszedtem a két mozgatható kiságyrácsot és szóltam neki, hogy másszon ki az ágyból. Hálája jeléül éktelen ordításba kezdett, amiért nem az apja jött érte és hiába próbáltam megmagyarázni neki, hogy apa dolgozni ment, ez legkevésbé sem érdekelte, csak vergődött az ágyban a plüss spongyabobbal, akivel az éjszakát töltötte.
Amíg épp a balhézós műsorát adta elő és semmivel nem sikerült jobb belátásra térítenem, gondoltam egyet és kimentem, hogy befejezzem a kisbaba etetését. A Bence sírása sikeresen felverte az Ádit is, aki holdkóros módjára, egyetlen hang nélkül átlavírozott a lakáson, befeküdt az emeletes ágy aljába, bekapcsolta a tévét és mesét nézni kezdett.
Eközben a Bence is megbékélt és kimászott az ágyából, majd egyenesen a kanapé felé vette az irányt, ahol a kisbabával a kezemben ültem. Mivel mondatokban még nem beszél, de leginkább szavakban sem, így javarészt mutogatással és egy-egy szó nyomatékos kimondásával-mint BABA és NEM- a tudtomra adta, hogy azonnal fejezzem be a baba etetését és nyomban helyezzem a kisdedet a kanapé karfájára. Nem ám, máshova, csak oda. Hiába próbáltam mondani, hogy onnan le fog gurulni, a kis hitler hajthatatlan volt.
Nagy nehezen kiegyeztünk abban, hogy a baba-hintába tegyem, de ott sem volt éppen biztonságban, mert a Bence előbb egy banánnal akarta megetetni, majd különböző játékokat szórt be hozzá, végül jól meglendítette a hintát, hogy a baba minél jobban érezze magát. Nem mondanám, hogy egy szívbajos típus vagyok, de ma reggel rájöttem, hogy jó lesz résen lenni, mert a középső fiam igen potenciális veszélyforrást jelent egy újszülöttre nézve.

Végül valami úton- módon ma is sikerült fél nyolcra elkészítenem a gyerekeket és útra készen várták a mamit, aki jött is értük. Mivel a mai éjszakánk igencsak nyugalmasan telt, a Dórika is simán aludt 5 órát egyhuzamban, így teljesen kipihenten ébredtem. Ma nincs szükség napközbeni szunyókálásra, így az Ádinak is megengedtem, hogy hazajöjjön ebéd után az oviból.
Délelőtt még hajat mostam, zuhanyoztam, megírtam a céges e-maileket, teázgattam és reggeliztem. A Dóri csak egyszer kelt délelőtt, így az egész nap nyugalmasan telik.

Még mindig tartom magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy azért nem olyan vészes három gyerekkel sem az élet, viszont vannak dolgok, amikre figyelnem kell. Azt hiszem a leginkább a Bencének van most szüksége rám és valahogy több időt kell neki szentelnem a napomból, amit azért is nehéz megoldani, mert a bölcsi miatt sokat van távol. Az Ádi már nagy fiú és neki mindig ott vannak az esték, mikor csak ketten vagyunk és ő nincs is elanyátlanodva annyira. Úgyhogy most ez a feladat vár rám, hogy kissé átszervezzem a délutáni teendőimet és a Bencussal töltsek naponta néhány közös órát, mikor senki nem zavar minket.

fotó napló- nehéz napok :D :D

Hiába,  kiborító, ha kisbaba érkezik az otthonunkba. Ez a fotó egyik éjjel készült,  mikor szoptatás után próbáltam visszafeküdni az ágyamba. Így találtam őket!  ;)

Az egyik legszebb dolog az  az életben, ha a kisbabád hozzád bújik és megnyugodva szuszog. A babaillatról nem is beszélve. ♡

Kira kutya is inkább elbújt, hogy ne is lássa az új gyereket a családban. 10éve ő volt az első gyerek...azóta sok minden megváltozott.

A rosszcsont. Bence, akinek másfél évesen ssját elképzelései vannak az élet nahy dolgairól, aki egész nap tekergeti a haját, ütlegel mindenkit, kiabál a mámával, a cumit emőnek hívja, a hintát bápp-nak és egész nsp mézet enne. Hát nem cuki?

A családunk. Szinte hihetetlen, hogy három gyerekes anyuka bagyok. Ha nem látnám a képen, el sem hinném. 10 éve ismerem a Csabit és még mindig furcsa elhinni, hogy ekkora családunk lett. 

Az új életünk

Lassan már másfél hete, hogy hazajöttünk  kórházból Dórikával és megkezdtük a nagycsaládos mindennapokat. A múlt hét teljes egészében IM társaságában telt, mivel a bence még betegeskedett és nem tudtam vinni a bölcsibe.  Természetesen a sok segítség mellett azért sokkal fárasztóbb is volt a hét, mert hát hiába, azért csak kerülgetni kell egymást, ha "vendég" is van a házban, főleg, ha ilyen huzamos ideig.
Ma reggel azonban beköszöntött a várva várt nyugalom, a gyerekeket reggel a mami elvitte oviba és bölcsibe, IM hazatért, a Csabi pedig dolgozni ment. Dodó és én maradtunk itthon, na meg persze a kutyák. Elmondani sem tudom milyen jóleső érzés itthon ülni a csöndben. tudom, hogy furcsán hangzik, de szinte már unalmas is. Amíg ilyen kis csöppség még a kisasszony nem igényel különösebb ellátást, így kényelmesen megreggeliztem, aztán kimostam 3 adag ruhát, majd egy bögre kávé és a két eb kíséretében megkávéztam a ragyogó napsütésben a teraszon, aztán dolgoztam egy kicsit, facebookoztam és az imént fejeztem be egy másfél órás filmet is a gépen, mi alatt meg is ebédeltem.
Eközben Dóri kétszer ébredt, pelust cseréltünk, megetettem és össze is bújtunk egy kicsit, mielőtt visszatettem az ágyába alukálni. Hogy vajon én vagyok ennyire szerencsés, hogy a gyerekeim nem igényelnek különösebb foglalkozást ebben a korban még vagy esetleg ezzel mindenki így van, azt nem tudom, de tényleg bármire jut időm, amire éppen szeretném.
Így igazán nem nehéz kiegyensúlyozottnak maradni, ez pedig a legjobb, amit átadhatunk a kicsinyeinknek is. Mivel még a szoptatási időszak elején vagyok, ezért nagyon fontos a rendes táplálkozás, így nem igazán vonok meg magamtól semmilyen finom falatot, kivéve persze azokat, amik a babánál hasfájást okoznak, mert egy-egy elcsábult ínyencséggel igen kellemetlen perceket okozhatunk mindkettőnknek- mint, ahogy történt ez szombaton is, mikor a családi mulatság hevében elcsábultam egy púpozott kanál párolt lila káposzta által. De hisz olyan jól passzolt a húshoz és a rántott zöldségekhez, hogy vétek lett volna kihagyni. Gondoltam ezt legalábbis a pillanat hevében, majd este tízkor a karomban üvöltő, lábát húzogató gyerek láttán, már egész más elképzeléseim voltak a szülés utáni gasztronómiai gyönyörökről.
Ezt leszámítva minden sínen van. Biztos az évek és a tapasztalat is hozzájárul a sikeres működéshez, de tényleg minden rendben van. Tejem van elég, semmi erőfeszítést nem igényel a gyermekem ellátása és minden nap egyre szebb, így együtt. Lassan belerázódunk az új dolgokba, mi épp úgy, mint a gyerekek. Már a Bence is megérti, hogy nem emelhetem fel, így nem is hisztizik miatta, az Ádi pedig szokás szerint még mindig az egyik legjobb természetű gyerek, akit valaha láttam. Imádja a kishúgát, puszilgatja, simogatja. Már-már cukorszirupszerűen telnek a mindennapjaink.
Most kivételesen az alakommal is elégedett vagyok, a mérleg mintha tudná, hogy közeledik a tavasz, egyre szebb számokkal kápráztatja el a tekintetemet. Nincs rajtam plusz kiló és a hasam is szépen húzódik vissza. Persze biztos nem lesz tökéletes az eredmény így három terhesség után, de eddig reményeimnél jobban haladok.

Hétvégén végre Dóri is kimehet az udvarra és szippanthat párat a jó levegőből, majd minden nap egyre hosszabb és hosszabb ideig tartózkodhat kint, aztán már vihetjük is mi csajok a két fiút minden reggel bölcsibe és oviba. Eddig még nem ért utol a káosz, a riogatók, akik folyton a megőrülésemet jósolják három gyerek mellett, egyelőre nem jól jósolták meg a dolgokat. Persze a nyári szünet lehet,hogy kicsit húzósabb lesz, de azért bizonyára azt is túl fogom élni.
Vasárnap a kisbabát itthon hagytuk IM-nek, mi pedig elmentünk néhány dolgot vásárolni együtt a fiúkkal. Az Ádi kapott football cipőt, mivel a régit már kinőtte, a dórinak oedig vettem néhány ruhát, mert eléggé fogyóeszköz, hiszen gyakran érik balesetek. Egy kifolyó kaki vagy visszabüfizett ebéd és simán egy nap alatt 4 garnitúra ruha is elhasználódik. Na de hát, ez a ruhaválaszték, ami a kislányoknál van...atyavilág! Mint fiús anyuka, mindig levettem a számomra tetszetős egy-két ruhadarabot az állványról és mentem is fizetni. Na de a lány-részlegen....itt aztán lehet válogatni. A kis tüllszoknyától a csipkés nyári ruháig mindenféle fazon és szín megtalálható. Valahogy sosem néztem igazán, hogy mekkora választék van csaj-fronton, de hát ez valami döbbenet. Azt hiszem jól fog jönni a megemelkedett családi pótlék... ;)

egy nő a szülés után

Hajnali három múlt,  épp túl vagyok egy etetésen és két kakis pelenkán. Most kezemben a kislánnyal és a mobilommal ülök a szinte teljesen sötét szobában és egyáltalán nem vagyok álmos.  Szerencsére jól bírom a három óránként való felkelést és úgy összességében a többi dolgot is,  ami ilyenkor az élet velejárója.
Sok szempontból szerencsésnek mondhatom magam,  de  hozzáteszem sok szempontból teszek is érte.
Viszont van valami ami nem tartozik a legkönnyebb dolognak a szülés utáni hetekben.  Mégpedig az,  hogy megmaradjunk nőnek.  Most épp azon kedvező csillag állás alatt tengetem heteimet, hogy semmi felesleg nincs rajtam, tényleg csoda,  hogy a régi farmert fel tudtam venni már tegnap és nem kellett rá hónapokat-ne adj isten éveket várnom rá,  mint például az Ádi esetében.
Viszont egy nő tudja,  hogy ezekben a hetekben ő anya,  nem pedig nő,  mert arra sajnos az elején vajmi idő van.
Aki ismer,  tudja,  hogy nem vagyok egy féltékeny típus,  sőt talán egy kis versenyhelyzet még lázba is hozna-de nem közvetlenül szülés után.
Tegnap este a Csabi az udvarról belépve épp egy viber üzenetet kapott a telefonjára,  este nyolc körül.  Mivel ő se nem nagy üzengető, de nem nagy csevegő,  megszólalt bennem a kisördög,  hogy mi lenne,  ha esetleg egy nővel írogatna.
Furcsa érzés kerített a hatalmába és bár gondolom,  hogy nem így van,  azért átgondoltam milyen nehéz időszak ez egy párkapcsolatban.
Egymásra szinte semmi idő nem jut és ilyenkor hajlamos eltávolodni az ember a másiktól.  A Csabi pedig amúgy sem az érzelmek embere,  soha nem volt arról híres,  hogy kimutassa azokat. Mindenesetre én nem hagynám el,  ha kiderülne, hogy esetleg megcsalt. Biztosan kellemetlenül érintene- mint ahogy ez a feltételezés is,  amit talán az a körülmények által elnyomott nő generált bennem ma este.
Ezért és az ehhez hasonló helyzetek miatt is jó érzés jól kinézni, adni magunkra,  ápoltnak lenni és megpróbálni nőnek maradni a nagy anyaság közepette is.
Sokan erről hajlamosak megfeledkezni.  Pedig még így három gyerek mellett is jut idő a hajmosásra és a sminkelésre is.  És bárki elhiheti,  hogy én sem vagyok szuperhős.   :)

végre itthon

A kisbabával töltött napok a kórházban nagyon jól teltek, bár bevallom őszintén, hogy az első pelenkázásnál kicsit megrökönyödtem,hogy ennek a gyereknek mi van a kukija helyén. Gonoltam, hogy furcsa lesz, de ez enyhe kifejezés arra, amit tapasztaltam. A frissen született babák úgynevezett magzatszurkot ürítenek, ami a spenót és a fekete massza keveréke, igaz, hogy nincs szaga, de egyáltalán nem gusztusos látvány, főleg egy kisbaba pelusában, a helyzetre való tekintettel pedig az összes létező lyukában is. Hirtelen azt sem tudtam, hogy töröljem ki ezt a ragacsos trutyit abból a kis punciból.
Szerencsémre a mellettem fekvő ágyon egy pont fordított helyzetben lévő anyuka feküdt, aki két lány után most kisfiút szült, így aztán jól be is mutattuk egymásnak a pelenkázási tudományunkat az ellenkező nemű kölykökön. Mellesleg szükség is volt rá, mert nagy meglepetésemre az égvilágon senki nem adott felvilágosítást sem a pelenkázásról, sem pedig a szoptatásról, ami rettentő furcsa, hiszen az ott dolgozó nővéreknek fogalmuk sincs, hogy ki hányadik gyermekét szülte éppen. A második nap végén ugyan az egyik csecsemős nővér kutyafuttában megkérdezte, hogy a köldökápolást mutatta-e már valaki, de ezen kívül rám sem bagóztak, ami azért is sajnálatos, mert egy újonnan anyukává váló nőnek elég sok segítségre lenne szüksége ezekben a napokban, amit például az Ádi születésekor ugyanitt meg is kaptam. Úgy néz ki változik a világ, már ez nem volt túl fontos senkinek...
Pedig még mindig tartom magam ahhoz a kijelentésemhez, hogy az egyik legjobb kórház, nagyon is jó orvosokkal. De valahogy a szülés utáni helyzet már nem a legrózsásabb.
A műtéttel teljes mértékben meg vagyok elégedve, hiába, tényleg nagyon jó szakember a dokim-és most még nyaralni sem ment. A hasam már most szépen visszahúzódott, nem is véreztem nagyon és a körülményekhez képest sok energiám van. Jól vagyok, na.
A kórházi napok gyorsan elteltek, aranyosak voltak a szobatársaim, jókat nevettünk, a baba sem sárgult be és időben el is engedtek haza. Szerdán volt a műtét, szombat reggel már csomagoltam.
Az, hogy kislányom lett valószínűleg lassan fog eljutni a tudatomig, tekintve, hogy még tegnap is Bencének szólítottam a kis rózsaszín ruhás jövevényt. Mindig babusgatom, hogy Bencus így.Bencus úgy, mikor is rájövök, hogy ő nagyon is Dóri, nem pedig az előbb emlegetett kis krapek.

Amíg mi csajos napokat töltöttünk a kórházban, addig itthon elszabadult a pokol. Csabin, IM-en, anyun és a gyerekeken is kitört a fosós.hányós, lázas vírus és mindenkit ledöntött a lábáról. Éppen ezért eléggé izgalmas volt a hazaérkezés is, mert senki kezébe nem is mertem átadni a kisbabát, nehogy mi is megkapjuk a kórt. Talán így hétfőn már lekopoghatom, megúsztuk a dolgot.
Az itthon töltött első nap eléggé furcsa volt, tekintve, hogy mindenhol volt egy gyerek. Talán egy pillanatra átfutott a pánik rajtam, olyan sokan lettünk. Az Ádi, a Bence és a Dóri...valamennyire mind igényt tartottak rám. Hiába végeztem eggyel, kettő mindig ott volt újra. Elég furcsa helyzetnek tűnt, még így is, hogy volt segítség.
Viszont ez a fajta zavarodottság nagyon hamar elmúlt és átvette a helyét egy jóleső nyugalom vagy boldogság vagy mindkettő. Azt hiszem most nyugodtam meg teljesen. Megvan a három gyermekem, mindegyik egészséges és újra együtt vagyunk. Most először éreztem, hogy a helyére kerültek a dolgok. Valahogy ez a kislány még hiányzott innen, de most végre ő is idekerült. Már most tudom, hogy nem fog többet hiányozni a terhesség, a szoptatás és a babázás. Most még kiélvezem minden pillanatát, de már nem fogok vágyakozni egy újabb ilyen "kalandra".

****************************************

Közben valahogy félbeszakadt a mondandóm és azóta eltelt egy nap. Az éjszakám nem telt túl rózsásan, mivel mégiscsak megfertőzött valaki a családból ezzel a borzalmas vírussal, ami őket is kiütötte. Szerencsére azonban megúsztam egy kis lázzal és reggelre újra erőre kaptam. Egy gyors zuhany és hajmosás csodákra képes. Persze, azért még kissé gyenge vagyok, végülis mégiscsak egy nagy hasi műtéten estem át, de szerencsére lekopogom a körülményekhez képest kicsattanó formában vagyok.
Ez a hét még a nagymamák közreműködésével fog telni, ami nagy segítség, mert sok dologtól el vagyok még tiltva. Erőlködés, Bence emelése, takarítás, stb. De bevallom őszintén, már várom a jövő hetet is, hogy végre nyugalom szálljon a házra és ne sürögjön forogjon itt folyamatosan valaki.
IM amúgy is egy merő energiabomba, főleg mikor az ember lánya kettévágva tölti a napjait, sokszor igen kemény tud lenni.
Hihetetlen, hogy egy délután alatt képes az egész lakást kitakarítani, közben játszik a gyerekekkel és ha úgy adódik még főz is valamit. És közben megállás nélkül csacsog. Mindenről, legfőképpen olyan dolgokról, amiket fél füllel hall valahol és közben még hozzágondol valamit majd tudomásunkra hozza.
Mint például, hogy a Dr. Tóth című műsorban mondták, hogy az influenzára a legjobb a húsleves, meg, hogy attól betegszünk meg, ha megfogjuk a kilincset és ehhez hasonló bölcseletekkel lát el a nap egészében.
Egyszóval nem unatkozunk. Bár valószínűleg az elkövetkezendő években nem is igazán lesz rá lehetőségünk.

Mindenki rémisztget és jajgat, hogy 3 gyerekkel végünk lesz. Érdekes, én nem így látom. Szerintem hamar beáll itt a rend, minden csak szervezés és hozzáállás kérdése. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek a helyzet, bár tényleg az első pillanatokban annak tűnt. De én tudom, hogy minden menni fog, mint a karikacsapás. Nyáron már mindannyian pancsolhatunk a medencében, hiszen addigra a Dóri is fél éves nagylány lesz.  Az első idők, míg ilyen kis pöszögő, magatehetetlen baba, nagyon hamar elrepülnek, utána pedig már ő is a fiúkhoz csapódhat.