Már napokkal ezelőtt elkezdtem megìrni ezt a néhány sort, de most nem a technika, hanem a rengeteg gyerekem szólt közbe. Szóval valahogy úgy nézett ki az egész, hogy a látszattal ellentétben egyáltalán nem mindig olyan rózsás az anyaság, sőt! És itt most nem a kihagyott kerti partikra, a meg nem ivott rosé fröccsökre vagy a barátnős felhőtlen estékre gondolok. Ezek mind olyan dolgok, amik persze hiányoznak hellyel-közzel, de én azt vallom, hogy három gyerek mellett sem kell feltétlenül lemondanunk ezen fajta szórakozásokról, csak jól kell elrendezni a dolgokat. Azonban amiről most akarok írni, az valami nagyobb, valami felettünk álló dolog, amibe legtöbbször nincs beleszólásunk.
Sokakat érint folyamatosan, sokakat részlegesen, sokakat ritkán, de valahogy mindenki találkozik vele. Ez pedig a betegség. A szerencséseknek nem kell egy csecsemővel végigcsinálni semmi komoly bajt, de van aki nem ússza ezt meg. Én mégis szerencsésnek mondom magam, mert bár az Ádival 3 hetes korában kórházba kerültünk - igen súlyos betegségekkel, mint vérmérgezés, vesemedence gyulladás, mindez megspékelve egy szemgyulladással. Hiába tettem volna bármit, sajnos nagy valószínűséggel a kórházban kapta el ezeket, mikor született. Én pedig, mint halálra rémült első gyermekes anyuka, a kezemben kókadozó, majd 40 fokos lázas csecsemővel szinte a legrosszabbra készültem. Aztán persze Ádika meggyógyult és nagy, erős és végtelenül okos kisfiú lett. Ezután jött a Bence, akinek az első hónapjai zökkenőmentesen teltek, leszámítva azt a szívzörejt, ami nem múlt el másfél éves koráig sem, így 39 hetes terhesen még a kardiológiára vittem kivizsgálásra. Tudat alatt persze tudtam, hogy semmi baja, de a kisördög nem alszik egy anyai elmében, így azért persze százféle variációt lejátszottam magamban tudat alatt. Bizonyára furcsa, hogy folyamatosan a betegségekről regélek, pedig esküszöm nem vagyok hipochonder, de valahogy mindig kísérten, ez a sok bacilus... :)
Na de a lényeg, amiről írni akartam az a kedd hajnal volt. Már hétfőn feltűnően jól viselkedett a Dóri, se nem nyöszörgött, se nem ordított és sokat aludt. Akkor azonban még nem fogtam gyanút. Hajnalban kezdett szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy valami nincs rendben, mikor éreztem, hogy a melleim olyan kemények, mint a kő. Aki már szoptatott, az tudja, hogy ez akkor lehetséges, ha nem szívják ki a mellből a tejet és jóval több óra telik el a szokásosnál az etetések között. Bementem az édesdeden alvó gyerekhez a szobájába és megsimogattam. Természetesen nagyon forró volt, úgyhogy ott nyomban hőmérőt dugtam a kis popójába - gyenge idegzetűektől elnézést, de így mérünk nekik lázat- majd kiderült, hogy a bébinek 38,5 fokos láza van.
Miután az Ádis ügy után nagyon is jól tudtam, hogy 3 hónapos kor alatt egy csecsemőnek csak komoly esetben van láza- nem mondom, hogy túlzottan megnyugodtam. Mit ad isten kisbabának való lázcsillapítóm sem volt itthon, mert ugyebár senki nem ment el felíratni és kiváltani. Fantasztik!! Reggel fél hétig ismét minden lehetséges betegséget beképzeltem a gyerekemnek és az előző nap még oly fontosnak tűnő hajfestés és a kissé szorító farmernadrág gondolata olyan mértékben elszálltak, mint a kámfor. Iziben hívogatni kezdtem a gyerekorvost, de természetesen ilyen korán ő sem vette fel, így smst írtam. Közben riasztottam anyut, hogy SOS szerezzen nekem valamelyik patikából lázcsillapító kúpot, mert itt őröl fel az ideg, hogy megint mi lehet az én gyerekemmel.megint 3 hetesen....megint mi vár ránk? Kórházi ágyon agyonszurkált gyerek, infúzió, csipogó gépek...a gondolattól sírva is fakadtam, főleg, hogy most 2 másik kölyköt is itthon kell hagynom napokra...megint.
A kúp fél 9re ért ide, és a gyerek még fél 10 után is ugyanolyan lázas volt. Közben elértem az orvost, aki mondta, hogy egy pesti kórházban van éppen, de csomagoljak össze, mert ez 100%, hogy befekvős projekt lesz és azért ugorjak be a helyi rendelőbe, ott vár egy másik doktornő minket és rápillant a babára, valamint ír kórházi beutalót.
Megint sírtam. Azért, hogy menni kell, azért, hogy beteg...meg egyáltalán azért, hogy miért kapom ezt másodszorra is a sorstól ,hogy halálra aggódjam magam egy csöppség miatt.
A rendelőbe érkezés előtt a Dóri bekakilt..és ez volt a szerencsénk. Sárga, nyúlós és irtózatosan büdös volt a széklete, ami egyáltalán nem jellemző egy anyatejes csecsemőnél. Ez volt a megmentőnk és az, hogy eszembe jutott, hogy az Ádi még a napokban hasmenéses volt, de nem olyan mértékben, hogy aggodalomra adjon okot, így eszembe sem jutott, hogy rászóljak, ha közel hajol a Dórihoz vagy esetleg megpuszilta. mert puszilgatja, folyton és szeretgeti, mintha valami féltett kis kincs lenne.
Így aztán a nagy szeretettel egy adag gyomorbajt is átadott a Dodónak, akivel épp az orvosi rendelőben voltunk. A tapasztalt, nyugdíjas korú doktornő azt mondta, hogy várjunk otthon és ha esetleg nem eszik rendesen vagy jobban felmegy a láza, akkor induljunk el, addig legyünk készenlétben otthon.
Mire hazaértünk, le is ment a láza, majd nagyot evett és elaludt. Ébredéskor 38.5 volt ismét és és lemondóan hívtam újra az orvost, hogy ismét lázas. Azt tanácsolta, hogy vigyem be, mert egy csecsemőkori láz nagyobb bajt is jelenthet, úgyhogy nyomjak be neki egy új kúpot és indulás. Hogy vajon mi vitt rá arra, hogy a kúp beadása előtt mégegyszer megmértem a lázát, magam sem tudom, de jó döntés volt, ugyanis a kijelző 36,9et mutatott.
Új telefon, új esély. Itthon maradtunk. Kétszer indultunk, kétszer fordultunk vissza és a kisasszony azóta szerencsére jól van. Ennél komolyabb baja ne legyen soha, de őszintén szólva nem voltam messze tőle, hogy halálra rémüljek ettől a vírusos hasmenéstől is.
De az ördög nem alszik, így másnapra a Bence hányt egyet hajnalban és nem tudott már visszaaludni, így úgy határoztam,hogy kaphat egy szabadnapot. Az első napom volt egyedül a két kicsivel, délután ötig. Hogy ne legyen sétagalopp, a Bencén is kijött a fosás és a láz, így az egész napom pelenkázásból, kézmosásból és kézfertőtlenítőzésből állt. Elvileg a baba már nem kapja vissza, de nem árt az óvatosság. A Bence nem volt ilyen szerencsés, hogy egy nap alatt meggyógyul, még ma is itthon volt és rengetegszer telerakta a pelusát, viszont láza legalább nem volt.
Az elképzeléseim, miszerint két kicsivel sem olyan borzalmas az élet, megdőlni látszanak. A borzalmasnál is borzalmasabb, főleg úgy, hogy a Bencét a 3 hetes harmadszor varrt sebemmel egész nap emelgetni kell és egy perc nyugalmat sem hagy, kivéve azt a két órát, mikor alszik napközben.
Gondolom nyilvánvaló, hogy a két gyerek váltja egymást, ha az egyik elalszik, akkor felkel a másik és így tovább. A kisbabát nem etethetem, mert katonatiszt módjára utasít, hogy tegyem el a melleimet és a kisdedet azonnal rakjam el valami félreeső helyre. 1-2 napig hősiesen kitartottam, de mára engem is elért a vész. Hasmenés, majd láz is...hallelujah...és ha ez még nem lenne elég, a hasi sebem sem mutat túl nagy lelkesedést az egész napos erőfitogtatáshoz, mert fáj is és kellemetlen érzés is, ha felemelem. Persze, mondhatja bárki, hogy ne vegyem fel, de sajnos ez teljességgel kivitelezhetetlen.
Most egyetlen mentsváram a hétvége, hogy addig a Csabi cipeli és hétfőre meggyógyulok, mert természetesen ha eddig azt hittem,hogy nem szervezkedett ellenem az egész világegyetem, akkor tévedtem. A Bence bölcsis csoportjában lett egy bárányhimlős gyerek, akivel együtt játszott egész ,múlt héten. A lappangási idő 2-3 hét, ami alatt természetesen már fertőz, így ha esetleg úgy döntök, hogy beviszem jövő héten a bölcsibe, akkor fennáll a fertőzés veszély, mert ki tudja hány társa kapta meg. Ha nem viszem be, akkor sincs rá garancia, hogy nem kapta el, de ez elvileg jövő héten vagy utána kiderül. A hab a tortán, hogy rajtam kívül senki nem kapta még el a családban, beleértve a Csabit is, aki kicsit aggódik, mert állítása szerint felnőtt férfiaknál problémát okoz a termékenyítőképességben.
Várjunk csak, akkor ez most a mi esetünkben akkora baj...vagy... ???? :DDDD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése