morzsák a galamboknak

Megjöttek a galambok. Már hetek óta figyelem őket, hogy ismét megjelentek a kertben, úgy, mint minden évben ezidáig. Nem ám a pesti pöffeteg galambok, hanem igazi vadgalambok. Vékonyak, szürkék egy kis fekete rajzolattal a tollukon. Nem is verődnek ám bandába, mint a belvárosi közutálatnak örvendő rokoniak. Ők csak párban járnak, mint a szerelmesek. Minden évben idejönnek, fészket raknak az évek alatt egyre magasabbra növekedő tujánkba és felnevelik a kicsiket, majd eltűnnek télire, aztán mikor először lehet érezni a tavaszt már újra itt vannak. Emlékszem tavaly majd megőrültem, mert az egyik galamb elveszett. Tudtam én, hogy ők csak párban élnek, ha elhullik az egyik, a másik örökre magányos marad, így aztán majd tövig rágtam a körmeimet izgalmamban, hogy mi történhetett az elveszett madárral. Hiába szórtam ki reggel a teraszra a megmaradt zsemle morzsáit, már nem jöttek ketten csipegetni. Aztán végül  minden jóra fordult, mikor kiderült, hogy megvan a másik gerle is, csak éppen anyai teendőit látta el és a tojásokon gubbasztott naphosszat. De végül újra visszatért és azóta megint ketten ülnek a leoltott tetejű szomorúfűz tetején és ketten csipegetik a kiszórt morzsákat a teraszajtó elől.

Mindig csodálatosnak tartottam, hogy az állatvilág olyan magától értendően működik, mi emberek pedig olyan művi világban élünk már. Örökké a kezemben a telefon, amire percenként érkeznek az értesítések és az üzenetek, a laptopon még az ágyban is pötyögök, pedig nincs ez így jól. 

Most épp közeledik egy évforduló és épp visszaránt a múltba és épp azon kapom magam, hogy milyen gyorsan változik a világ és milyen gyorsan elröppennek évek. Mikor a nagymamám egyik nap azt mondta nekem,hogy mennyire gyorsan elszalad az élet és milyen gyorsan öreg lett és gyenge, akkor már értettem miről beszél. 

Idén én is a 15. érettségi találkozómra készülök. Aki akkor voltam, már rég a múlté, szinte semmi nem maradt belőlem. Átformálódtam külsőleg és belsőleg is, olyanná, amilyenné gondoltam, hogy lennem kéne. Ennyi ideje már, hogy kiléptem a gimnázium kapuján és szinte fel sem tűnt, hogy így elrepültek ezek az évek.  Lett diplomám, nyelvvizsgám, viszonylag jó állásom(nem is egy), lett párom, lettek gyermekeim, lett autóm, lett mindenem, ami egy kényelmes élethez kell. Szép házban lakom és szép dolgokat vehetek magamnak. Valahogy azonban sokszor nem találom a helyem. Nem akarom, hogy elrepüljenek az éveim, nem akarom öregen látni magam és elvesztegetni az időt. Annyi mindent szeretnék még csinálni, hogy azt sem tudnám mihez fogjak neki. Nem akarok elveszteni embereket az életemből, nem akarom, hogy meghaljanak és itt hagyjanak. Sokszor eszembe jut a halál. Talán túl sokszor is. Akármilyen lazán veszem a mindennapi akadályokat, akármennyire nem akarom, hogy befészkelje magát a mindennapjaimba, nem tudok elvonatkoztatni tőle. Olyan gyorsan elment mindkét nagypapája a gyermekeimnek, hogy szinte észre sem vettük, hogy mi folyik itt. Már csak arra eszmélünk, hogy évek teltek el és az élet mégis megy tovább. A csapból is a "rák" folyik és én féltem tőle azokat, akiket szeretek. Nem akarom, hogy több embert elvegyen tőlem.

Persze, ilyenkor mikor dolgoznak a hormonok, sokkal érzékenyebb az ember lánya és sok minden féltést és egyéb anyai ösztönöket vált ki. Van, hogy csak nézem a mellettem szuszogó kisbabát vagy éppen az Ádit vagy a Bencét és csak remélni tudom, hogy minden rendben lesz velük. Tudom, hülyeség ilyeneken mélázni, de mit lehet tenni, ha ilyen dolgok szállják meg az eszem...

Még a galambokat is féltem, hogy nehogy bajuk essen és egyedül maradjanak. Mondjuk én itt vagyok nekik, hogy kiszórjam a morzsát minden reggel....