Leginkább magamat sem értve, meglepő naivitással egy jó éjszaka reményében álomba is szenderültem. Semmi panasz, már annak is örültem, hogy egyszerre alszanak- tulajdonképpen észre sem vettem, hogy egy zsebkendőnyi helyen kell töltenem az éjszakát.
Csakhamar, úgy éjfél előtt a Bence mocorogni kezdett, úgyhogy elejét véve a sírásnak, gyorsan megetettem, majd simogattam kicsit az arcát és egy hang nélkül vissza is aludt. Nagyon boldog voltam, mert nem is mertem remélni, hogy ilyen simán megy majd a dolog.
Aztán jött a fekete leves. Hajnal kettő. Üvöltés. Mintha legalábbis egy malac indulna utolsó útjára, úgy visított ez a kis szamuráj. Hirtelen ki is pattant a szemem és minden kézzel fogható dolgot kipróbáltam, hogy sikerüljön elhallgattatni a kis bestiát. Cumi, simi, popó rázás, puszi, hümmögés, dörmögés és egy miatyánk. Semmi. Minden eddigi trükk hiábavaló volt. Persze az éktelen ordításra az Ádi is felébredt és annyit mondott, hogy : "nem akarok inkább már veletek lenni".... ez alapesetben tök vicces lett volna, de ott az elmebaj küszöbén nem tudtam egy jót derülni rajta. Felkaptam a kis csomagot, aki szüntelen visított, majd, mint overdose leügettem három hosszt az előszobában, hátha így megnyugszik a kezemben.
Nem jártam sikerrel.
Ekkor végső elkeseredettségemben minden dühömet kiadva kiáltottam egyet -amolyan mintaanyásan-, hogy 'aludj már b-meg!!!'
És láss csodát, a Bence fogta magát és elaludt. Lehet, hogy nem kerül a nevem Freud mellé a pszichológiai sikerek tárházában, de úgy tűnik megvan a varázsszó.
A kis ordító gépezet elhallgatott és olyan szépen durmolt tovább az ágyában, hogy öröm volt nézni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése