Mindenki tudja, hogy az akiták bátrak. Nagyok, erősek és rettenthetetlenek. De nem a makiták...azok felettébb félős jószágok.
Hogy az én kutyám miképp lett makita? Az egész egy bugyuta párbeszéddel kezdődött. Már megszoktam, hogy az elmúlt évben minden alkalommal megállítanak a kutya miatt. Milyen gyönyörű, milyen különleges, milyen hatalmas! Volt aki lefotózta, volt aki meg akarta venni. A legviccesebb találkozás azonban nem is olyan régen történt, mikor egy férfi megkérdezte, hogy ez az állat malamut-e. Mire én feleltem, hogy 'nem...akita'. Azonnal jött a válasz, hogy tényleg, makita! Olyan jót röhögtem -persze szigorúan magamban- ezen, hogy a Castor úgy döntött fel is hagy az akita léttel és inkább a továbbiakban makita lesz belőle.
Az eddig peckes, határozott kutyám egy kis báránnyá változott. Minden zajtól megijed, szinte az egész lét egy rettegés számára.
Úgyhogy, ha eddig nem volt elég bajom, hát most fel lett adva a lecke.
Egyik sétánk alkalmával például annyira traumatikusan hatott rá egy fűnyíró ember, hogy a Bencét egy idegen ember kezébe kellett nyomnom az utca, hogy a hanyatt-homlok menekülő kutyám után tudjak sprintelni. Majd a halálra rettent állatot beengedtem a kocsi csomagtartójába és aztán visszafutottam a gyerekemért. De volt, hogy rágóval a számban indultam sétálni és elfeledkezve magamról fújtam egy lufit, ami aztán ki is durrant. Ez a 'hatalmas robaj' meg is pecsételte a további sétát és a csípőmig érő kutya tacskó méretűre zsugorodott össze és így kúszott hazáig. Miután a kutyaiskolaban is halálra rémült egy tapstól, tanácsot kértem.
Megkaptam, hogy zajfélős lett a kutyám és menjek vele hangos helyekre. Azóta tapsikolva sétálok és a pórázról sem tudom elengedni a kutyát. Remélem visszakapom az akitám, mert ez a makita nem tetszik nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése