anya és apa

Ma éjjel azon gondolkoztam, hogy milyen nehéz is anya és apa helyett nőnek és férfinek lenni egy gyerekes családban.
A válasz: NAGYON.
Mikor az Ádit szültem, hosszú ideig megszűnt a külvilág. Ő volt nekem maga a világ. Nem érdekelt semmi más, csak hogy megéljek minden pillanatot ezzel a kisemberrel. Lássam ahogy alszik, ahogy eszik, ahogy lélegzik. Minden róla szólt. Nem tudom, hogy vajon ez milyen érzéseket ébresztett a Csabiban, mert nem is igen kérdeztem. Ő amúgy sem a szavak, a nagy beszélgetések embere. Ha fáj valami nem mondja, ha probléma van, majd megoldódik, ha veszekszünk, majd reggelre megbékélek...
Én más vagyok. Szeretem kibeszélni magaból a bajomat, soha nem fekszem le haraggal vagy sértődötten és törekszem mielőbb helyrehozni, amit tudok.
Ebből is látszik, hogy mennyire nem vagyunk egyformák.
A Bence születése után már esélyem sem volt ebbe a 'hibába', állapotba esni, de ez nagyrészt az Ádinak is köszönhető, valamint annak, hogy tudom, milyen érzéseket vált ki az anyaság. Most viszont osztani kellett az eufóriát, ami anya és újszülött gyermeke között alakul ki az első pillanattól. És ez fárasztó. Mikor az egyik gyerekkel épp nem foglalkozol, akkor már ott sorakozik a másik. És még az apukáról szót sem említettünk. Szinte lehetetlennek tűnik nyugodtan, kettesben eltölteni egy pár órát.
Egy szexuális együttlétet egy kisgyermekes családban  romantikusnak sem éppen titulálnám, mikor jobb oldalamon egy kakis pelenka, a balon pedig egy lebüfizett partedli terül el. Igen, kérem szépen, így van ez valahogy. De aztán a gyerekek is egyre nagyobbak lesznek és akkor már van esély egy kicsit 'normálisabb' életre.
És ilyenkor kell egy kis energiát belefektetni a dolgokba. Ahelyett, hogy anya és apa elvonulnak egy-egy külön szobába, fogják magukat és csináljanak valamit együtt. Menjenek ketten sétálni vagy fagyizni vagy mozizni vagy bárhová, ahova nem kell vinni a gyerekeket.
Először nehéz. Nehéz a gondolatainkat is elhozni otthonról, mert régebben gyakran előfordult, hogy elmentünk valahova, de minden percben otthon jártam. A testem a moziban ült, a lelkem a gyerekszobában maradt.
Most már nincs így. Megtanultam élvezni a külön töltött pillanatokat. Élvezem, hogy akkor nem anya vagyok, hanem csak egy nő. Élvezem, hogy kólát iszom és nem vízet, hogy példát mutassak a gyerekemnek. Ilyenkor már csak az emlékeztet rá, hogy ki is vagyok, mikor belenyúlok a táskámba és rúzs helyett micimackós fogzó rágókát kapok elő.
És még mindig tartom magam ahhoz a véleményemhez, hogy minél több dolgot csinálsz, annál többet tudsz még. Ha lusta napom van, sokszor jobban elfáradok a semmittevésben, mint mikor pörgök egész nap.
Már várom a tavaszt és a nyarat. Várom, hogy kimozduljunk, hol gyerekekkel, hol azok nélkül. Minden csak rajtuk múlik. ;)