Engem is utolért a fiús anyák végzete, a pillanat, amikor az óvónéni beszélni akar a szülővel. Természetesen nem azért voltak kíváncsiak rám, mert meg akarták dicsérni az Ádit, hogy milyen ügyesen festi ki a kartonpapír autókat, hanem mert leütött egy gyereket. Igen. Lecsapta. Pont a szemén, amit aztán borogatni kellett.
Ennek az éremnek két oldala van.
Kezdem a "sötét" oldallal: nekem valamelyest szívmelengető, hogy a fiam kiáll magáért, hogy nem hagyja magát és nem azonnal sírva elrohan -mert sajnos ez nagyon jellemző rá és szeretném, ha nem venne mindent annyira a szívére.
Természetesen ezt az anyai 'örömöt' nem éreztettem vele, mert egyáltalán nem akartam, hogy szikráját is érezze annak, hogy ez helyes cselekedet volt.
A másik fele a dolognak, hogy ez igen kellemetlen tud lenni, mert teljesen átérzem a másik anyuka helyzetét, hogy mennyire fájó, ha megütik a gyerekünket. Én is voltam már a 'másik' anyuka és mérhetetlen dühöt éreztem, hogy az én gyerekemnek fájdalmat okoznak.
Úgyhogy elővettem az Ádit és kérdőre vontam. Mi történt pontosan?
Elmondása szerint 'felnőtt söprűvel' hasba verte a másik kisfiú. Kétszer. Erre ő behúzott neki, mert nagyon fel lett 'idegesedve'. Azt hitte, hogy a haját találja el, de hát 'úgy néz ki túl erős vagyok'- kijelentéssel kommentálta a bevitt találatot a fiam.
Itt egy kicsit nehezemre esett, hogy ne hahotázzak, de bírtam magammal, mert nem szerettem volna azt se sugallni, hogy ez szórakoztató számomra.
Majd a kérdésre, hogy mi történt ezután, a következő választ kaptam:
"Azt mondták, hogy szégyelljem magam és akkor én szégyelltem is magam, de csak átverésből, mert igazából nem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése