őrület

Nincs is jobb, mint fogmosás után, este fél tízkor csokoládét majszolni az ágyban. Ma elég nehéz napom volt, úgyhogy legkevésbé sem érdekel, hogy kilukad-e valamelyik fogam, egyetlen célom, hogy minél nagyobb mennyiségben árasszam el a szervezetem ezzel a bűnös étekkel. 

Már hétfőn éreztem, hogy ez a hét kihívásokkal teli lesz, még nekem is, pedig minden hájjal megkent nőszemély vagyok, akin csak nagy ritkán fognak ki a dolgok. Jelenleg a legnagyobb fejtörést a gyerekeim okozzák, mert mostanság folyamatosan arra eszmélek, hogy táncolnak az idegeimen. Bevallom már többször eljátszottam a gondolattal, hogy feltépek egy cigarettás dobozt, kiveszek egy szálat és beleszívok. Hagyom,hogy a nikotin pontosan 7 másodperc alatt felérjen az agyamba -ezt még évekkel ezelőtt olvastam, hogy ennyi idő kell neki- és nagy szívásokkal elfogyasztom a vékony, füstös rudat. Majd, miután ezt lejátszom a fejemben, el is borzaszt a gondolat, hogy büdös, dohányos legyen a leheletem, a bőröm és a hajam és úgy egyáltalán rájövök, hogy a dohányzás a számomra értékkel bíró társadalmi elvárásokba már nem fér bele, egyszóval ciki. Még akkor is, ha úgy imádtam szívni és akkor is, ha esetleg egy vad éjszakán, alkoholtól ittasan elszívok majd egy szálat. 

Na, megint szépen elkalandoztam és egyáltalán nem arról írok, amiről akartam, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg, mert az Ádi folyamatosan löki nekem a sódert és már egy perce azt figyelem, hogy mikor vesz levegőt. Félek megfullad. Belefullad a beszédbe, annyira fel van pörögve. Ezzel egyenes arányosságban engem pedig egyre vadabb csokievésbe lovall, hogy valamivel lenyugtassam magam és ne ripakodjak rá, hogy legalább így éjfél felé közeledve legyen már szíves befogni a lepcses száját.

A mai bejegyzés arról szól, amit a jól nevelt anyák nem írnak le. AZokról a gondolatokról, amiket sokan még maguk előtt is szégyellnek, mert ilyet aztán nem is illik gondolni, főleg nem leírni, sőt lehet, hogy már elolvasni is bűn...na de ne legyünk álszentek. Mindannyian ismerjük azt az érzést, mikor a türelmünk a végéhez közelít, mikor a világon a legjobban szerettet lény, azaz a gyerekünk az őrületbe kerget minket és leginkább arra vágyunk, hogy valami varázsszőnyeg felkapjon minket és repítsen el olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Ma bőven volt részen ezekben a felkavaró érzésekben, amiket az én kis rém-csapatom tud okozni.

Többé- kevésbé minden nap tudnék találni néhány pillanatot, mikor elszakadni készül a cérna, de az esetek többségében jól viselem a dolgot.

A mai nap már eleve keménynek ígérkezett, mert háromnegyed egyre jelenésem volt a két kisebb gyerekkel az orvosnál, hogy megkapják az időszerű kötelező oltásaikat. A Bencét délben felvettem a bölcsiben, majd kutyafuttában a kocsiban megebédeltem, közben megszoptattam a Dórit, majd az anyósülésen tisztába tettem, aztán besétáltunk az Ádiért az oviba. Az, hogy vajon hányan csodálták meg a melleimet a város egyik legforgalmasabb utcájában- itt található a bölcsi, ovi, iskola és a polgármesteri hivatal is- abszolút nem érdekelt, hiszen a Bence már öt perc együttlét után megkezdte a kiszipolyozásomat. Megkaparintva a kocsikulcsot ki és bekapcsolta a gombot, ami a központi zárat irányítja. Tehát röviden és tömören, míg én félmeztelen felsőtesttel tápláltam a Dórikát -közben magamat is egy kis kifőzdés ennivalóval-addig a Bence másodpercenként megnyomta a kulcsot, mire az autó mind a 4 index lámpája felvillan és hangos, kattanó zajjal ki-majd bepattan a zár a helyére. Ezzel szerencsére az utcán járó -kelő összes ember figyelme ránk szegeződött és aki esetleg magától nem vette volna észre, hogy monokinizve ülök a kormány mögött, bal mellemen egy rózsaszín sapkás gyerekkel, jobb kezemben pedig egy villával, amiről épp a szaftos husi darabok potyogtak az ölembe; na most akkor azok is jól szemügyre vehették ezt a siralmas helyzetet. Apró boldogságom félmeztelenül mindössze egy jó kis zene volt, ami a rádióból szólt, de nyilván Bence megérezte az örömömet és gyorsan le is kapcsolta a rádiót. Én pedig vissza. ő megint le. Én vissza, majd ő le. Végül feladtam. A következő pár percet átugranám, mert sok lényeges mozzanat nem volt. Ádit összeszedtük, majd valami hatalmas ötlettől vezérelve gyalog indultunk az ovitól az orvosig. Valójában nem beszélünk nagy távolságról, de visszafelé egy maratonnak tűnt.

A doktor néni hamar behívott minket és mivel az Ádin kívül segítségem nem volt, így hamar az összes egészségügyi alkalmazott minket pesztrál. Egy védőnő fogta a Dórit, egy másik előkészítette az injekciókat, a doktor néni pedig döfte a visító kölykeim húsos combjaiba a tűt. Volt ám felfordulás. A Dóri mindkét lábába kapott szurit, a Bence csak egybe. A nagy megpróbáltatás után- ami az ott dolgozókat legalább annyira kimerített, mint engem elindultunk a kocsihoz. Na itt tetéződtek a bajok. A Bence nemhogy a kismotorra nem volt hajlandó felülni, de leginkább csak visítani és balhézni akart. Mikor egy igen forgalmas útszakaszhoz értünk, teli torokból ordítani kezdett és levágta magát a földre. Mellettünk épp egy busz pöfögött el teli emberekkel, akik bizonyára elborzadva nézhettek, hogy vajon mit csinálok ezekkel a rém-gyerekekkel, akik éppen egy gagyi kinder tojás játékon kezdtek veszekedni. A Bence taknya már a szájába folyt, de legkevésbé sem érdekelte - valójában engem sem, Egyetlen cél lebegett az orrom előtt, hogy eljussak a kocsimig. A Bence ismételt vergődése már kezdte felvinni a pumpát, éreztem, ahogy szétterjed a testemben az ideg...ott és akkor jó lett volna, ha lett volna egy titkos gyerek sokkolóm és kicsit megrázattam volna- persze nem,hogy fájjon, csak, hogy meglepődjön. Na kövezzetek meg, tényleg ez futott át az agyamon. Megrázni, megütni nem akartam. Egy pohár hideg víz is megtette volna, de az sem volt a farzsebemben, így halkan, de mérgesen próbáltam a fülébe juttatni az álláspontomat ezzel a hisztivel kapcsolatban. A legkevésbé sem hatotta meg. Ilyenkor általában magára szoktam hagyni, de az út olyan forgalmas, hogy féltem valami baja esik, ha kikóvályog az úttestre. Így aztán egyetlen megoldásként a hónom alá csapta. Bal oldalon a Bence, jobb oldalon a kismotor...közben a kis hisztis egy pillanatra sem állt le. Sőt. Nyilván már a fél utca minket bámult, mikor az egyik buszvezető hangos dudálásba kezdett és vadul integetett a Bencusnak, aki ettől azon nyomban jobb kedvre derült. Ezer köszönet a sofőrnek, hogy megmentett egy akut idegösszeroppanástól. 

A napi kikészülés még nem ért véget, mert alvás után a Bencével az állatorvoshoz vettük az irányt. Kira kutya egyik nap  leugrott a kanapéról és meghúzta a lábát, de nem javult, így el kellett vinni megnézetni, nincs-e komoly baj vele. Csabira még mindig nem hagyhatom mindhárom gyereket egyszerre és mivel a Dórika még nagyon pici, őt nem akartam állatorvoshoz vinni, nehogy összeszedjen valamit. Így maradt a Bence. Már odaérkezéskor kezdett az idegeimen táncolni, mert a koszos- állatszőrös és ki tudja milyen- padlón megérkezés után elhajította a ruháit, sapkát és mellényt is. Mellesleg kész szerencse, hogy nem meztelenre vetkőzött, mert az igazat megvallva az sem lepne meg nagyon.

Kira kutyát megröntgenezték, megvizsgálták, közben a Bencét is fel kellett emelnem, mert a földön állni nem volt jó neki. Így, mint egy rakás szerencsétlenség, jobb kezemben a gyerek, balban a kutya- álltam és vártam a dignózis. Keresztszalag szakadás. Hallelujah...már csak ez hiányzott. A víz patakokban folyt rólam, ahogy a hónom alatt a kutyával és  a gyerekkel, a neon kistáskámból keresem a pénzt a vizsgálatra. 

Ahogy hazaértünk a kisbaba ordított, elvettem, megnyugtattam, majd fürdés, evés és alvás. A baba hamar, a Bence fél 9 után tért nyugovóra, bár azt hittem sosem jön el ez a pillanat. Mikor végre a kicsit lefeküdtek megjelent Ádi, aki non-stop szórakoztatást igényel vagy rosszabb esetben ő akar minket szórakoztatni. 

Nem könnyű ennyi gyerekkel. Sokszor a hátam közepére sem kívánom őket. Kivagyok az ordítástól és a folyamatos csacsogástól. Sokszor borzalmasak. Viszont tényleg nagyon szeretem őket és nem cserélném el az életem egy olyanra, amiben nincsenek benne. Még akkor sem, ha közben megőrjítenek. Mert azért vannak szép pillanatok, mint például a mostani, mikor végre mindegyik alszik. Olyan csodás ez a csend, hogy mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet gyönyörűségemben. Sajnos viszont sokáig én sem élvezhetem ezeket a perceket, mert nemcsak ébrenlétben, de alvásban is fel kell vennem velük a ritmust, ugyanis, ha egyik felkel, akkor megint nincs megállás.

Úgyhogy mindenkinek jó éjszakát!

A hold fényénél

Manapság már nem mennek olyan egyszerűen a dolgok, mint ahogy eltervezem. Megint többször összeállt pár jó gondolat a fejemben, majd vasárnap délután neki is álltam bepötyögni egy bejegyzést, de szokás szerint félbe kellett szakítanom, majd el is szállt az ihlet és hiába a leírt 4-5 mondat, már nem tudtam újra felvenni a fonalat, így töröltem a megkezdett beszámolót.
Most, hogy már kellőképpen elérkezett az este, a kicsik és az igazak álmát alusszák- kivéve persze az Ádit, aki 6 éves létére még ilyenkor, este tízkor is itt kuruttyol mellettem.
Kezdem először is azzal, hogy nagyon is büszke vagyok magamra, mert úgy néz ki sikerült a Dodót is az ágyába szoktatnom, legalábbis az elmúlt napok alapján kijelenthetem, hogy hajnalig igen jól elvan ott egymagában, és édesdeden szuszog a kislányos babaszobában. Szinte hihetetlen, hogy már 2 hónap eltelt azóta, hogy megszületett. Mire eszmélek már ő is itt fog szaladgálni körbe-körbe a lakásban a fiúk legnagyobb örömére. Nem is hittem volna, hogy Dórika ilyen népszerűségnek fog örvendeni már az első heteiben is, de a fiúk szinte versengenek, hogy ki tudja többször puszilgatni. Nem féltem még a Bencétől sem, bár sokszor nem árt résen lenni, mert előbb utóbb minden mókát kipróbál rajta. Eleinte csak óvatosan közelített, lágy, kissé nyálas puszikat nyomott a kobkjára naponta 2-3szor. Ahogy telnek a hetek a rajongás is fokozatosan erősödik. Egyre többször és egyre erősebben puszilgatja a kisasszonyt és ma már meg is akarta itatni egy műanyag pohárból, mikor épp nem figyeltem oda. Dórira komoly veszélyek leselkednek, pont mint a dzsungeben...erre emlékeztet a lakás kinézete és a leselkedő veszély is...a gyerekek pedig időnként Chitára (Csitára vagy, hogy is írják) és valószínűleg én vagyok Tarzan, aki üvöltve ugrál össze-vissza és közben veri a mellkasát. Roppant találékony hasonlat, mert elég sokat üvöltözök. Erre azért van szükség, mert ki kell adnom a felgyülemlett feszültséget és utána újra kedves anyukává változok. AZt az elvet vallom, hogy ami kikivánkozik, azt nem tartsuk bent. Ha szomorú vagyok sírok, ha mérges, kiabálok, ha vidám, akkor nevetek. Nem kell túllihegni, csak szabad utat engedni a szükségleteinknek. Nem vagyok stresszes, ha mégres vagyok, hamar elszáll a bajom és ez így jó is.
Meg hát vannak téboly szituációk, mikor nincs más megoldás: ordítani kell. Ma például a Csabi céges úton volt Romániában és csak fél 9kor ért haza, így minden teendő rám maradt a gyerekekkel. Játék, vacsora, fürdés, altatás. Mindezt tetézte, hogy az Ádi meglátott egy jó nagyra nőtt darázst bent a nappaliban és hangos visítás közepette bemenekült a szobájába. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de azért mégsem tűnhettem a gyerekek előtt ilyen beszarinak, pedig legkevésbé sem akartam megküzdeni ezzel a rettegett, fullánkos állattal. Ciki vagy nem, félek tőle. A cserebogár után a darázs a legnagyobb ellenségem.
Ez a félelmem pompásan át is ragadt az Ádira, így ha tehetjük ketten menekülünk szerteszét bármilyen rovartámadás esetén. A Bence viszont egyáltalán nem érti a pánikot, sőt belőle a csodálaton kívül mást nem váltott ki a csíkos testű zümmögő állatka. Olyannyira tetszett neki, hogy meg is próbálta simogatni vagy egész egyszerűen csak kézbe venni. Én, mint hős anyuka remegő kézzel és pánikszerű sikollyal fűszerezve legyintettem meg a joy magazin hónapokkal ezelőtti számával, hogy elküldjem a másvilágra. Persze nem jártam sikerrel. A Bence ordított, hogy elrontottam a bogarasdi játékát, én pedig a félelemtől megbénulva eszméltem,hogy a darázs elmenekült és leesett a földre, a kanapé alá. Tudom-tudom, szerintem is tréfásan hangzik, hogy ennyire pánik állapotba kerülek 1-2 apró rovartól, de erről nem tehetek, valóban ennyire drasztikus a helyzet, mint ahogy leírom. Végül a darázs visszareppent az ablakhoz, a Bence ordított, mert ő akart a zümmöggő állatkával játszani, én pedig még sokkhatás alatt álltam. Végül egy jól irányzott mozdulattal egy koszos kerti papucs talpával az örök vadászmezőkre küldtem...,már amennyiben a darazsak is odajutnak.
Miután hősiesen megmentettem a családot egy esetleges darázs támadástól, leültünk vacsorázni. Az Ádi szendvicset evett, én levest, a Bence pedig mindent. Neki mindig minden kell. Először megette a maradék kakaős tekercsemet, majd egy fél téliszalámis szendvicset, majd egy kis levest, végül babapiskóta, túró rudi és egy kis keksz is lecsúszott.
Az esti fürdés és a gyerekek öltöztetése nem is volt annyira vészes, mint gondoltam. Hamar égyba kerültek, én pedig ide tudtam ülni végre a gép elé.
Most viszont, hogy mindjárt fél 11, ideje lesz álomra hajtani a fejem, mert általában ilyenkor már javában húzom a lóbőrt. Kilenc óra körül mindig lefekszem, hogy reggel kipihenten tudjak ébredni. Ez a hét amúgy is zsúfolt, minden napunk be van táblázva. erről majd bővebben, ha lesz időm újra.

Jó éjszakát!

röpke gondolatok

Most csak kutyafuttában jövök, bár mindig lenne mit mesélni. Kész szerencse, hogy nem papírra kell vetnem a gondolataimat, hanem ide, a laptopra, különben lehet, hogy a világ összes papírja sem lenne elég, mire minden élményt összeírnék.
A napok megállás nélkül pörögnek, van mikor könnyebb, van mikor nehezebb. Azért 3 gyerekkel már tényleg semmi nem sétagalopp, de hősiesen kitartok és nagyrészt vidámak is vagyunk. Persze nem mindig könnyű. Nehezen viselem, hogy be vagyok zárva - bár ez a bezártság csak átvitt értelmű. Természetesen jöhetek-mehetek kedvemre, de sokszor teljesen felesleges bárhova felkerekednem, hiszen ennyi gyerektől gyakorlatilag moccanni sem tudok. Erre a játszóház, majd az azt követő kerti parti és jó példa volt. Mikor szinkronban üvölt a két kisebb gyereked, hogy vedd fel, akkor nem sok értelme van a társasági életbe való beilleszkedésbe, hiszen leginkább egy kukkot sem tudsz szólni, nemhogy még arra figyelj, hogy mások mit mondanak.
Úgy néz ki most nem ezeknek a dolgoknak van itt az ideje. A kikapcsolódás egyelőre 1-1 lopott órát jelent, mikor masszázsra megyek vagy nagy ritkán elugrok valami ruhaboltba, hogy egy kis örömet szerezzek magamnak haszontalan holmik megvásárlásával. Hogy vajon mi késztet rá, hogy még egy alkalmi miniruhát vagy egy újabb magassarkút vegyek, azt nem igazán tudnám megmondani, tekintve, hogy a játszódéri style egyiket sem követeli meg, sőt leginkább ellenszenvet vált ki az elanyukásodott asszonynépből. Bár bevallom őszintén, hogy a játszótér kultúrát már hosszú évek óta nem volt időm gyakorolni- mert a Bencével nem jártam, csak sok évvel ezelőtt az Ádival- de komolyan mondom újra kipróbálom és felderítem milyen állapotok uralkodnak mostanában arrafelé. Változott-e valamit az anyuka trend, csinosabbak, szórakoztatóbbak lettek-e vagy még mindig a bolyhos melegítő-kakis pelenkás sztori kombináció van túlsúlyban.
A nehézégek ellenére hősiesen próbálok helytállni a tripla anyasággal. A gyerekek cuccolása - öltözés, beülés a kocsiba, kiszórás az intézményekben- nagyon gördülékenyen megy már. Mint egy roma nő, úgy szelem a reggeli forgatagot a temérdek pulyámmal, mindenki sorakozik, szedi a lábait és beszalad a "helyére".
A bajok általában délután és este vannak itthon. A legkeményebb az az időszak, mikor egyedül vagyok mindegyikkel. Akkor aztán van ramazuri. Csak a tegnap délutánból kiragadnék egy részletet, hogy éreztessem milyen állapotok uralkodnak:
Próbáltam leülni egy tányér levest elfogyasztani, mikor a Bence már ott is termett és magának követelte az élelmemet. Kissé morogva, de átengedtem neki. Ahogy elkezdett enni az egész ruhája pillanatok alatt tiszta leves lett-ez mondjuk az én hibám, mert előkét kellett volna rátennem - már ha találnék egyet itthon, mert manapság minden eltűnik, mintha a föld nyelné el. Míg kanalazta a levest, a Dóri éktelen sírásba kezdett a kis hintában, persze hiába is kerestem a cumiját, mert a háromból egyet sem leltem meg. Eközben az Ádi kakilt és kiáltozott, hogy töröljem ki a fenekét, majd abba a pillanatban már tenyerelt is le a padlóra, a popóját égbe meresztve, hogy könnyebb dolgom legyen. Persze előtt adta inni a Bencének, aki majdnem szomjan halt leves evés közben, majd mire végeztem a seggtörléssel és a baba is megnyugodott, a Bence beleöntötte a vizet a levesembe. Így egy kihűlt és felvizezett tányér leves elfogyasztása várt rám. Tudom sokan kiöntötték volna- de én már annak is örültem,h ez megmaradt- így jóízűen megettem.
Közben a Bence főzött valamit a játékkonyhában, majd egy elegáns mozdulattal a földre dobott egy kis fazekat, amiből omlós kekszek és egy csörömpölő fedő esett a padlóra. A nagy hangzavarban újra felriadt a Dóri, akinek még mindig nem volt cumija. A keksz milliónyi morzsára hullott szét, beterítve a fél nappalit. Én üvöltöttem, a Bence ordított, a kisbaba még jobban, az Ádi meg bambán nézte tovább a tévét.
Ezek a pillanatok kissé megterhelik az ember idegrendszerét, de végül mindenki megnyugodott és a Bence is előbukkant az egyik szobából a Dóri cumijával a szájában.
Ez csak egy röpke betekintés, hogy zajlanak a dolgok. Oké, nem mindig ennyire nagy a káosz, de valahogy ez egy jellemző kép az életünkből. Persze nem vagyok elkeseredve, mert vannak nagyon szép pillanatok is, amik mindenért kárpótolnak.
Ma például focimeccsre megyek a fiúkkal, kicsit kimozdulunk, a Dórikát pedig itthon hagyjuk a mamával. Szerencsére azért, ha állandó segítségem nincs is, azért 1-1 órára heti egyszer-kétszer el tudok szabadulni és már az is valami.
Megyek is, mert mindjárt kezdődik a meccs!

Csak az igazat!

Számomra ez a blog egy napló. Nem írok benne valótlanságokat, sem kitalációkat, minden egyes szavam, történetem úgy van és úgy gondolom, ahogy azt itt megosztom. Valójában ezeket a bejegyzéseket magamnak szánom, hogy majd az évek múlásával jókat kacagjak, hogy könnyen visszaemlékezzek ezekre a rohanó napokra. Az, hogy TI olvastok, velem vagytok a boldog vagy épp mélabúsabb percekben időnként örömmel, máskor szorongással tölt el. Egyrészt örülök, hogy sokan élvezitek az írásaimat és fel tudom időnként dobni a napjaitokat a bolondos dolgainkkal, máskor viszont azon mélázok, hogy vajon hány vadidegen ember csámcsog az életem sokszor legféltettebb titkain úgy,hogy nem is tudok róla.
Sokáig nem is merengek ezen, csak írom tovább az életem, ahogy épp egyre bonyodalmasabb és bonyodalmasabb lesz.

Mikor azt írtam, hogy valójában nem nagyon érzem a változást három gyerekes anyukaként sem, akkor teljes mértékben így is gondoltam. A napok gördülékenyen teltek és leszámítva 1-2 gyengébb idegzetű percet, viszonylag jól vettem az akadályokat. Valószínűleg ezen buzdultam fel olyannyira, hogy elhatároztam meglepem a gyermekeimet egy játszóházas délutánnal. Mondanom sem kell az ötletem hatalmas sikert aratott és ma délután nekivágtam minden utódommal az ÚjBuda Centerben található Elevenpark nyújtotta szórakozás maximális kihasználásához,
Az odaút abszolút terveim szerint alakult, a Dóri elringatózott az autóban, a fiúk szépen elücsörögtek a hátsó sorban, én pedig letekert ablaknál vidáman dúdoltam a rádióban játszott, ismert számokat. Bementünk, a baba továbbra is az igazak álmát aludta, így egy gyors büfé túra után  - ami természetesen kihagyhatatlan- célba vettük a trambulinokat. Én sem akartam kimaradni a közös mókából, így a gyerekekkel egyetemben pattogtam föl-le a gumiasztalon, kissé megilletődve a melleim vad mozgásától, amiket szinte lehetetlen volt kordában tartani a szerelő emberek legnagyobb örömére-már ahogy a szemük állásából ki lehetett venni. Az első fél óra vidáman telt, majd jött egy barátnőm  a kislányával és csatlakoztak hozzánk. Épp csak elterültünk a szülőknek kihelyezett babzsákon, mikor a Bence fejébe vette, hogy én bizony vele kell, hogy foglalkozzak, nem holmi női ügyeket kell megvitatnom a barátnőmmel a legnagyobb kényelemben a játszóház egy nyugalmas szegletében. Bár jószerivel rajtunk kívül amúgy sem volt senki más, csak egy-két szülő és néhány gyermek tartózkodott rajtunk kívül a hatalmas területen.
Miközben a Bence épp krokodil könnyeket hullajtott a térdem fölött a szürke farmeremre, addig a baba is felkelt és már kezdett nekiállni a bömbölésnek, mikor is megelőzve a bajt, ott helyben megszoptattam a gyér vendéglétszámra tekintettel. Ezután orrán-száján jött vissza a tej, amit próbáltam letörölgetni, de a Bence ennek ellenére sem bírt magával.
Ennyire részletesen kár is beszámolni a dolgokról, elég annyi, hogy borzalmas volt. Ordító Dórika, rángató és bömbölő Bence. Kezdett eluralkodni a káosz.
Tényleg kész szerencse, hogy alig volt ott rajtunk kívül valaki, így nem okoztunk annyira nagy feltűnést. Gondoltam a Dóri még kicsi is, evett is,majd elhallgat, viszont a Bence éktelen ordítása és ráncigálása elég nagy feltűnést kelt, így őt választottam és vad csúszdázásba kezdtünk a kicsit sem légkondicionált helyiségben. Általában elég jól bírom a meleget, de azért valljuk be én sem vagyok teve - még ha van is kép púpom... ;) Úgy 10 perc után ömlött rólunk a víz és persze a Dodó sírása sem csillapodott.
Úgy fél óra ott tartózkodás után már kissé viharverten néztem ki, a hajam ugyan be volt copfozva, de mindenfelé kósza tincsek lógtak, a bal vállamon a póló lebüfizett, majd rászáradt tej-mintás volt, a gatyámon pedig a Bence könnyes-nyála hagyott 3 nagy pacát. Mi tagadás, úgy néztem ki, mint ami valójában vagyok: egy megtébolyult, 3 gyerekes anya.
Hogy vajon miképpen bírtuk ki a játszóházat negyed nyolcig, azt magam sem tudom. Végül a gyerekek felváltva sírtak- így kicsit könnyebb dolgom volt. Az már csak hab volt a tortán, hogy az Ádi indulás előtt még bepisilt, mert annyira belemerült a játékba. Mikor a kocsiba pakoltam be őket, akkor éreztem egy erősebb késztetést, hogy elsírjam magam a nap lelki megterhelésétől, de végül inkább eltereltem a gondolataimat. Hazafelé még rávettek, hogy ejtsünk útba egy McDonaldsot, így végül este fél kilenckor estünk be az ajtón.
A nap konzekvenciája: a következő ilyen típusú program szervezése az elkövetkezendő 5 évben még várhat. Vagy legalábbis ez nem egyemberes feladat. És igen, rá kell jönnöm, hogy az élet nehéz három gyerekkel. De kitartás!! Ez a nap is eltelt. :)

pihenőnap

Ez a nap sem indult másképp, mint a többi. Fél hétkor menetrendszerű ébredés, majd szép sorban előkerültek a gyerekek az ágyukból. Dóri, Bence, végül az Ádi. 

Ezután a szokásos öltöztetés, pelenkázás, fogmosás, majd elindulás. Ma a Bencével gyűlt meg reggel a bajom, mert éppen a fejébe vette, hogy tábort üt a nasis szekrény közepén és nem kíván részt venni a csoportos elvándorlásban otthonról. Hiába kértem szépen, hiába vetettem be az otthonhagyós trükköt, legkevésbé sem vette zokon, hogy egyedül kell maradnia a végre előkerült pombar mackó chipsek, csoki bevonatos mézes puszedlik és egyéb ínycsiklandó dolgok társaságában. Bármennyire ötletes is vagyok és bármilyen gyakran változtatom a nassolnivalók búvóhelyét a lakásban, előbb-utóbb mindig rábukkannak a tartózkodási helyükre. Pechemre ez ma reggelre esett.

Végül, valami csoda és egy kis erőszak folytán- persze nem kell semmi véresre gondolni, egyszerűen csak felemeltem és beraktam az autóba akarata ellenére- csak útra tudtunk kelni teljes létszámban. A bölcsődébe vezető út rendkívül érdekes, mert motorok, autók és galambok is vannak az úton, bár én legszívesebben ilyenkor zenét hallgatok, úgyhogy a nagy éneklés közepette csak ritkán hallom meg egy-egy felkiáltásukat, hogy épp mit fedeztek fel útközben.

Parkolás, majd minden gyerek kivezénylése a járműből- ez a következő lépés, ami elvileg nem szokott nagy nehézséget okozni. Ma nem voltam túl szerencsés és meglehetősen szedni is kellett a lábainkat, hogy a 8 órai reggelizésre odaérjünk, mikor is felbukkant a semmiből egy kukásautó. Hogy ez miért olyan felemelő látvány egy gyereknek, azt sosem tudtam, de ez bizony tény, hogy minden aprónép teljes extázisba kerül, ha megpillantja a büdös, koszos, hangos járművet, amiről minduntalan ugrálnak le-föl a bácsik, hogy a szemetet minden kukából kiürítsék. 

Ismét pech. Pont most, pont a legnagyobb rohanásban. Bence csillogó szemmel, izgatott topogással kiabálta, hogy bü-bü, ami nála szemetet jelent (a büdös szóból). Mondanom sem kell, hogy a nasis szekrény elhagyása ehhez képest piskóta volt, mert nem elég, hogy húznom kellett magam után, de éktelen ordításba is kezdett. Végül azonban csak sikerült bevinnem, majd az Ádit is és kettesben maradtunk a Dórával. Mivel ő éppen elszundított a hátsó ülésen, így gondoltam, hogy egy kora reggeli kocsimosás jót tenne nekem is és a járgánynak is, mert elég viharvert állapotban volt már, a belsejéről nem is beszélve. Amíg kívülről lemosta a mosó szerkezet, addig elfogyasztottam a pékségben vásárolt reggelimet, majd kitörölgettem és kiporszívóztam, hogy belülről is rá lehessen ismerni, hogy egy autóról van szó. Első ránézésre egy raktárnak tűnt, mindenféle játékok, vizes palackok és ruhadarabok hevertek az anyósülésen. A hátsó sorról már én sem szívesen beszélek. Megrágcsált és eldobott kekszek, cukorkák, lerágott nyalókapálcikák és rengeteg morzsa mindenhol. Magam is meglepődtem, hogy mennyi élelmiszer halmozódott ott fel az elmúlt takarítás óta és ha ezt előbb tudtam volna, nem kellett volna zsemlemorzsáért rohangálnom boltról boltra, hogy meg tudjak főzni egy adag szilvalekváros derelyét.

Végül ragyogó kocsival és még mindig alvó gyerekkel hazaértem. Leültem a gép elé, megírtam a munkáimat, majd gondoltam egy nagyot és befeküdtem az ágyba, az akkor már elégedetlenkedő Dórikával. Ma úgy döntöttem lustálkodós napot tartok. Nem tervezek semmit, se takarítást, se pakolást, se mosás, csak pihenést egészen délután 3ig, mikor újra útra kelek és begyűjtöm a reggel széthordott srácaimat és visszacsöppenek a mókuskerékbe.

Nagycsaládos élet

Este fél 10. A lakásra csend és nyugalom borult, már csak a Kira kutya bozontos körvonala bukkan fel a laptop fényében időnként, reménykedve ide-idepislog, hátha indulunk már vacsorázni. Én már kutyafuttában benyomtam egy fél adag krumplis tésztát, amit három félig megrágott, kissé kiszáradt csemege uborkával kísértem le, majd jól meghúztam az ice teat és ezzel le is tudtam az estebédet, majd azért még végszóra egy félig elfogyasztott kinder nyulat küldtem a bélbolyhaim közé, csak hogy egy kis bűnözés is történjen már, már ami a táplálkozásomat illeti.

Bevallom őszintén, sokszor eltervezem például,hogy iszom egy pohár vizet, de közben elröpül 2-3 óra és csak azután jut eszembe, hogy azóta sem jutott rá idő, hogy kiszolgáljam magam és legurítsak egy kis szomjoltót.  Egy háromgyerekes anya élete nem fenékig tejfel, de ezt sokszor észre sem veszem, mert olyannyira be vannak táblázva a perceim, hogy gondolkodni már igen ritkán van időm a dolgokon. Mindig csak este eszmélek, hogy mennyire el vagyok fáradva és tegnap bármennyire is küzdöttem,hogy meg bírjam nézni egy film végé, csak azon kaptam magam, hogy minduntalan elbóbiskolok, mint mikor buszon utazik az ember és a nagy szundikálás közepette leesik a feje. A nagy film nézés erőltetése dupla kudarcba fulladt, hisz nemcsak, hogy a történet fonalát veszítettem el, de reggelre még a nyakamat is sikerült úgy elaludnom, hogy jobbra és hátra egyáltalán nem tudtam nézni, ez pedig jelentős hátrányt eredményezett a reggeli forgalomban és a gyerekeim szemmel tartásában is.

A Bence szokásához híven minden lélegzetvétel alkalmával kiejtette a száján az anya szót. Ép elméjű  ember ezt bizonyára 5 perc elteltével nehezen tolerálja-ezért is rémiszt meg a gondolat, hogy engem már szinte hidegen hagy. Valószínűleg akkora sokk alatt van a józan eszem, hogy észre sem veszem mekkora fejetlenség uralkodik körülöttem. Már az is elég gyanús, hogy szent meggyőződéssel állítom, három gyerekkel sem olyan vészes az élet. Pedig dehogynem!

Vannak ugyan szép pillanatok, mint például az esti nyugi, mikor mindenki alszik és egyetlen csicsergő hang sem zubog a fülembe. Ilyenkor legalább kicsit magamba szállok, átgondolom, hogy miket kell a héten csinálni, mikor és hol. Most már a telefonomban is vezetem a naptárat és felírom a tennivalókat, mert ennyi dolog egyszerűen nem fér egy fejbe, amit észben kell tartani.

Munka fronton is eléggé jól mennek a dolgok. Múlt héten egy ügyféllel volt találkozóm, akivel kedélyesen elcsevegtünk mindenféle alapanyagról, majd a gyerekeinkről, majd a barátságról. Az úriember valószínűleg szoros barátságot kívánt kialakítani velem, mert a találkozó után két napig még bombázott az smseivel, majd egy igen kedvező ajánlatot küldött - szeretek meglepetést okozni- kísérő szöveggel és kacsintó szmájlival a végén. Annak ellenére, hogy így hat héttel a szülés után és három gyerekkel a nyakamon legkevésbé egy külföldi üzletember próbálkozására vártam, azért valljuk be, minden nőnek jól esik, ha imponálni akarnak neki.

Most, hogy jön a tavasz, rengeteg bókot kapok, megdicsérnek férfiak és nők egyaránt, elhangzik a "nem is hiszem,hogy 3 gyereked van' mondat úton-útfélen. Igen, szerencsés alkat vagyok, a kilóim is megmaradtak eredeti állapotukban, nincs rajtam egy deka felesleg sem, A hasam ugyan még nem húzódott teljesen vissza, de egy harisnyanadrággal  azt is kellőképpen lehet palástolni és olyan az ember lánya, mint új korában. Persze ennyi gyerek után szaladgálni nem gyerekjáték és még a Dóri nem is szalad, csak fekszik, mint egy zsák krumpli, időnként pedig éktelen ordításba kezd, mintegy jelezvén, hogy itt bizony mégsem krumpliról van szó.

A Bence egy igazi kis terrorista vezér,ő még nehezen viseli,ha nem körülötte forog a világ. Az Ádi pedig még mindig a minta gyerek, nem is tudom el fog-e ő valaha kanászodni...bár remélem,hogy nem. Neki nagyon szép a lelke, érzékeny, törékeny kisfiú. Viszont emiatt biztos sok nehézség fogja érni, míg a Bencét nem kell majd félteni. Ő kiáll magáért, kiharcolja, amit akar, tűzön vízen át, akkor is, ha mindenkit őrületbe kerget vele.

A Dóri pedig egyre csak nő, minden nappal érdeklődőbb lesz a világ iránt. Már sokszor nézelődik, mosolyog és egyre jobban felfogja a körülötte lévő világot.

Néha könnyű, néha nehéz velük, de összességében nagyon jó, ha saját családunk van, főleg, ha ekkora. Csak kell egy kis kikapcsolódás, hogy utána újra el bírjuk kezdeni a holnapot...

Nekem erre itt vannak a barátnők, de ide sorolnám a munkát is, ami nemcsak az agyamat tornáztatja, de rengeteg új lehetőséget is rejt. De erről majd bővebben legközelebb! :)

levél apámnak

Apukám!

Mindig azt hitted, hogy vicc az élet. Az örökös hülyéskedés, az ment neked. Ma lennél 61 éves. Furcsa is ebbe belegondolni, mert az öregség nem is lenne való neked. Inkább mindig szeleburdi voltál és ez most furcsán mutatna egy öregedő embernek. Az utolsó éved már nem volt tréfa, meg is ijesztettél azzal, hogy úgy lefogytál és szép csendben itt is hagytál minket. Nem voltak nevetések, sem tréfák, sem csínytevések. Csak csöndben, se szó se beszéd inkább abbahagytad az életed.
Én sem nagyon tudok már nevetni, pedig sok okom lenne rá, de inkább csak mosolyogni szoktam. A nevetés a tiéd volt és el is vitted magaddal arra a helyre, ahova mentél.
Én meg itt maradtam és megváltozott minden. Szültem neked is unokákat, akik már hiába várnak arra, hogy horgászni vidd őket vagy biliárdozni a kocsmába, amit csak Gubinak hívtál. Persze már a Gubi sem lenne ugyanaz a hely. Biztos meg is lepődnél, hogy már cigarettázni sem lehet odabent, sőt még arrébb is kell lépni legalább ötöt az ajtó mellől, hogy rágyújthassál egy szálra. Ez neked nagyon nem tetszene.
Meg is lepődnél, hogy mennyi minden más lett. Mikor meghaltál mindig azon gondolkodtam, hogy mikről maradsz le. Mostanra már sok mindenről. Lettek új utak, körforgalmak, fagyizók és megszüntek régi helyek. Aggódnék is miattad, hogy eltévednél az új M0áson, pedig mindig tudtad merre kell kanyarodni a kocsival. Még engem is elnavigáltál látatlanban, mikor nem volt gps és okostelefon és épp a reptérről próbáltam hazajutni, de le volt zárva az út, amit ismertem. Hogy honnan tudtad mindig, merre kell kanyarodni, azt most sem tudom.
Meg hát lettek a gyerekek. Nem is egy, hanem három. Erre már kacagnál, azt tudom. Fel is dobnád őket a fejed fölé és ők versengenének, hogy ki legyen a következő. Vagy lehet,hogy kecske lennél. Ha most nem lennék szomorú miattad, biztosan nevetnék, hogy milyen jó volt, mikor mindig kecske voltál én pedig a kis tigris, aki előled menekült és te kergettél engem a nappalin át.
Nem tudom milyen lennél 61 évesen. Biztos már kellően őszülne a hajad és a bajuszod is, de nem bánnád, vidáman nyalnád le róla a sör habját nyáron, ahogy mindig is csináltad. És a pocakod nagy lenne. Nem olyan beesett, mint az utolsó időkben, hanem nagy, kerek, azzal a jellegzetes anyajeggyel a köldököd mellett. A gyerekek nyomogatnák a mellbimbóidat, ami dudálna, mint mikor én nyomkodtam kiskoromban. Sokat jönnél hozzánk és sok helyre mennénk együtt. De jó lenne nekünk!
De jó lenne a gyerekeknek!
Haragszom is kicsit, amiért nem vagy itt, pedig most kellőképpen szükség lenne rád. Hogy fognak így horgászni tanulni a fiúk és bográcsolni a Dóri? Most minden ránk marad és nem is tudom neked megmutatni, hogy miből maradsz ki. Tényleg olyan vagy, mint egy áprilisi tréfa. Itt a tavasz, a születésnapod és ennyi év után is még hiányzol nagyon.

Kislányod, A.

pelenka vs púder

Korán reggel kipattantam az ágyból, hogy a kakasokkal együtt keljek, mert háromgyerekes anyuka lévén eleget kellett tennem nyuszis kötelezettségeimnek. Fél hétkor a Castorral a sarkamban már javában rendezgettem a húsvéti kosárkákat a kertben, természetesen mindet névvel felcímkézve- hogy az Ádi könnyen különbséget tudjon tenni a neki és testvéreinek szánt ajándékok között. Idén is, mint minden más alkalommal próbáltam nagyobb hangsúlyt fektetni az "egyéb" meglepetéskre a temérdek édesség helyett, aminek a vége az lett, hogy ajándékok és TEMÉRDEK édesség is lett vásárolva. 

Pironkodva bevallom, nem vagyok egy trendi, paleo-anyuka, aki folyamatosan puffasztott rizsekkel és bio krumplival tömi a gyerekeit. Mi gumicukrot és csokoládét eszünk, azt a fajtát, ami tönkreteszi a fogunkat, a bőrünket és amitől dagadtak is leszünk. Mi ugyan nem tapasztaljuk ezeket a szörnyű tüneteket, így nálunk ezen termékek további tesztelésen esnek át a jövőben is.

Az év többi szakaszában próbálkozom, hogy a fiaim normális táplálékot is vigyenek be a szervezetükbe, ami azért több-kevesebb sikerrel meg is valósul, így igazán nem olyan vészes, hogy 1-1 húsvét vagy télapó becsúszik.

Reggel naiv módon tálaltam fel a tegnap elkészített sonkát, tojásokat, salátákat és zöldségeket, mert csak a Csabi és én lakmároztunk belőle, a gyerekek sajnos túl korán kiszúrták a terasz ajtón keresztül a fűben elrejtett nyalánkságokat, így hét lóval sem tudtuk volna visszatartani őket, úgy meg voltak vadulva már hajnalok hajnalán. Miután kaptak kabátot és cipőt, uzsgyi,  szaladtak is a kertbe,de úgy, hogy a kikopott fű helyén "nőtt" homok csak úgy porzott utánuk.

Öt perc múlva már vígan tömték a rengeteg finomságot és bontogatták az ajándékokat, amiket a nyúl hozott nekik.

Reggeli után megpróbáltuk összeszedni a csapatot, mert IM várt minket ebédre. Ilyenkor őt meg is locsolják a fiúk, mert hétfőn már nem fér bele, hogy még olyan messzire is elmenjenek locsolkodni, annyi kókadozó kislány vár rájuk itt a közelben is. A hétfő délután pedig már a hosszú évek óta szokásos közös családi egybegyűlés során a dédiéknél mindenki összejön és egy össznépi locsolkodás keretében, keresztbe-kasul spriccelünk és tojást cserélünk a kis kosárkáinkból úgy mind a huszonvalahányan,majd eszünk egy kis sonkát tojással és tormával és jókat beszélgetünk a körbeült kerek ebédlőasztal körül. A mi családunk nagyon szeret ám így csinálni, mert rendszerint ezt minden ünnepkor meg is ismételjük. Karácsonykor ugyan nagyobb csinadrattával adjuk elő, de újévkor csak annyi különbséggel végezzük, hogy sokan másnaposok és sonka helyett virsli kerül a tálba.

Az IMnél elfogyasztott ebéd nagyon jól sikerült, Dórika illemtudóan kint aludt a kertben, hogy ne zavarja meg az ünnepi falatozást. Persze idővel aztán ő is ébredezni kezdett, amin mondjuk nem is igen lepődök meg, mert akkorákat durrogtatott a pelusába, hogy időnként azt hittem felrobban szegényke álmában. Mire magához tért a nagy délelőtti szunyókálásból már kellőképpen tele is lett a pelenkája, amit gondosan el is kezdtem volna kicserélni, ha nem realizálom a helyzetet, miszerint nem hoztam egyetlen pelust sem magammal, viszont volt nálam 3 váltás kisruha, szájfény, parfüm és 2 okostelefon is. Ott álltam egy "kibontott" gyerekkel 30 percnyi autóútra az otthonunktól, Húsvét vasárnap...esélyem a nullával volt egyenlő, hogy pelenkához jussak a mai nap folyamán. Isteni szerencse, hogy végül találtam a táskámban egyet a Bence pelenkái közül, amit valahogy ráraktam a Dórira, de leginkább úgy állt rajta, mintha én a Padödös Falusi Mariann  bugyijába próbáltam volna belebújni. Hogy kifolyt-e belőle azóta a  cucc, azt nem tudom, de jó ideje ismét édesdeden alszik, pedig már haza is értünk az ünnepi ebédről.

Úgy néz ki tényleg nem könnyű megszokni, hogy három gyereknek háromféle felszerelés kell, különben összedől a világ. Szerencsére legalább magamat nem felejtem el ellátni, mert bár a majd' hathetes gyerekemet nem tudom bepelenkázni, én legalább ki vagyok sminkelve. De hát nem fontosabb a púder, mint a pelenka??? Úgy hallottam, ha boldog az anyuka, akkor boldog a baba is...akkor pedig nagy baj nem lehet... :)

nekem könnyű

Nem vagyunk egy tipikus sokat veszekedő pár, bár valószínűleg azért, mert nem is igen van időnk rá. Alapjaiban véve igen jó a kapcsolatunk, mert általában találkozik a véleményünk és viszonylag kevés alkalommal alakul ki konfliktus közöttünk.
Ez a kis összegzést, természetesen a Csabi és jómagam viszonyára értem, bár maga a bejegyzést jelen esetben nem ezt fogja taglalni, bár erről is tudnék írni egy kisebb regényt. De jelenleg csak azért említem mindezt, mert bár tényleg elég ritkák a szóváltások nálunk, azért ma mégis megesett a dolog, pedig a nap vidáman, sőt egy kis kedveskedéssel is indult, mikor a Csabi a boltból hazajövet meglepett egy csokor virággal is, csak úgy, ahogy azt a nők szeretik -mindenféle alkalomtól mentesen.
Reggeli után, kinézve az ablakon a ragyogó napsütés láttán kedvem támadt levegőzni egyet. Túl nagyot nem is mertem "kívánni", így arra az elhatározásra jutottam, hogy elsétálok a Bencével és a Castorral a lakótelepre citromért, mert az valahogy lemaradt a reggeli bevásárló listáról.
Szívem szerint egyedül mentem volna, illetve kettesben a kutyával, de ekkora luxust már gondolati szinten sem tudtam megengedni magamnak, mert az szinte elképzelhetetlen, hogy a Csabit egyedül hagyjam a három gyerekkel.
Éppen öltöztem felfelé, mikor elkezdte mondani a mondókáját, hogy: "Jó, de siess, ne órákra...siess, nehogy felkeljen a baba, siess, mert még el kell vinnem a fűnyírót a szerelőhöz...siess...siess,siess....
Ez az a szó, amitől a hátamon feláll a szőr. Hát mi az, hogy siessek? Másfél kilométer oda és ugyanennyi vissza az út a lakótelepről. tolni fogok egy babakocsit és vinni fogok egy 50 kilós kutyát, közben pedig elvárják tőlem, hogy siessek. Hogy ne élvezzem ki ezt a kis kiruccanást, hanem űzött vad módjára loholjak és ziláltan, izzadtan, idegesen érjek haza.
-Tudod, mit? Nem megyek! - vetettem oda kissé sértetten és ezzel kezdődött minden.
Pár másodperc alatt kellőképpen felpörgettem a gondolataimat és egyre csak mondtam és mondtam, hogy milyen igazságtalan ez, hogy az ember 6 hete nem mehet sehova, anélkül, hogy folyton baszogatná valaki, hogy siessen.
Arról nem is beszélek, hogy több napos szervezést igényelt a húsvéti bevásárlás, mert a Csabi nem vállalta be, hogy este három gyerekkel marad, míg elmegyek a boltba, így anyut kellett megkérnem, akinek péntek délután volt másfél órányi ideje, hogy vigyázzon a csemetékre, de utána időre sietett az oviba vissza, így a hét végén, potom 45 percem maradt a vásárlásra az Auchanban(levonva az utazást és a sorbanállást). Nem tudom,hogy ez elegendő.e bárkinek, de nekem meglehetősen kevés volt, hogy megvegyek többnapi élelmet, elfogyott tisztítószereket, nyuszi által hozott játékokat minden gyereknek és tojásokat - amik mellesleg már el is voltak fogyva ekkorra. Ott is a sorok között egyfolytában az időt kellett lesnem, mert sietni kellett, épp, mint mikor a Camponába elmerészkedtem, hogy levásároljam az utalványaimat. Elegem van a sietésből, mert az egész kicsit örömöt is tönkreteszi, amit az adott tevékenység okozhat.
Így a mai sietős utasításnál elszakadt a cérna, majd  szó, szót követett, aminek a vége az volt, hogy nekem könnyű, mert én annyit alszok, meg pihenek, amennyit akarok, neki pedig dolgozni kell és este 9 előtt nem kerülhet ágyba.

Nekem könnyű:
Igen, nekem tényleg könnyű, mert úgy állok a dolgokhoz. Mert minden reggel erőt veszek magamon, hogy emberi formát varázsoljak magamra, mert nem nyafogok és mert nem veszem túl komolyan az életet, mert azt akarom, hogy örömöm legyen ezekben a nehéz években, de:

ha más szemüvegen át nézzük, akkor nem tudom miről beszélünk:

- 3-4 óránként mindig szoptatnom kell: ha esik, ha fúj, ha nappal van, ha éjszaka, ha épp aludnék, ha épp sietni kéne az oviiba, ha épp pisilni mennék vagy szomjas vagyok és még sorolhatnám
- dolgozom, angolul írok leveleket, miközben jó esetben 1, egyéb esetben 2-3 gyerek ordít a fülembe, rángat, a laptopomat követeli, majd telefonálás esetén bezárkózom a szobába, miközben bömbölve dörömbölnek az ajtón és utánam akarnak jönni, de én csak rendíthetetlenül darálom az angolt a külföldi partnernek, mintha épp egy nyugodt irodában ülnék, nem pedig a "diliházban"
- ahhoz,hogy úgy zuhanyozzak, hogy minden gyerek alszik, oltári szerencse kell - így a tisztaságom ára egy szanaszét dobált szoba(mert a Bence 2 perc alatt eszmélet kuplerájt csinál az egész lakásban), néhány kiöntött keksz, csizmába rejtett cumi és egyéb kincsek és még sorolhatnám
- szaros pelenkákból sosincs hiány, két kezemen sem tudom megszámolni, hogy hányszor kell fenekeket törölnöm minden nap és büfiket törölgetnem a vállamról
- az, hogy szabadidőm lenne, a leginkább irreális elképzelés. Általában minden gyerek igényli a vele való egész napos foglalkozást, de ha épp az egyik valami miatt nem-mondjuk, mert alszik- akkor is sorakozik ott még kettő
- 3 hetes nagyhasi műtét után már egész nap cipelnem kellett a 12 kilós Bencét, aki épp betegen, hasmanésesen volt velem itthon és mikor ebben az időszakban már anyukák egész nap szoptatnak meg alszanak,  én folyamatosan két gyerekkel a kezemben róttam a lakás szegleteit, közben takarítottam, pakoltam és mindenre volt időm, csak pihenni nem
- ez az egész felsorolás egy sohat nem véget érő panaszáradt is lehetne, de én nem akarok ilyeneket írni, mert összességében tényleg szeretem az életemet, még így is,hogy sokszor eléggé kimerítő, idegörlő és fárasztó.

Talán egy dolog van, ami a leginkább hiányzik és amit minden anyukának muszáj lenne becsempésznie a mindennapokba: a kiszakadást a gyerek mellől. Legyen az egy séta egyedül, egy kis vásárlás vagy egy barátnős beszélgetés. Talán ez, ami a leginkább hiányzik nekem is. És azt hiszem ez az, amit soha nem fog olyan ember megérteni, aki nem élte át. Épp ezért is volt ez vitaalap ma nálunk is. Szép dolog az anyaság, de az, hogy ép elméjű ember heteken, hónapokon, ne adj' isten éveken keresztül csak a gyerekével, illetve a gyerekeivel érintkezik, az kiborító. Kell egy kis magány, egy kis kikapcsolódás, egy kis "én-idő". Nekem nincs szükségem nélkülük töltött napokra, mindössze egy-egy lopott óra feltölt energiával és újra jól tudom érezni magam a bőrömben, újra észre tudom venni azokat a pillanatokat, amikért érdemes élni, mint a tegnapi, mikor a kanapén ülve néztem a két fiamat, ahogy beszélgetnek egymással- a Bence részéről több kevesebb sikerrel- és ez valahogy olyan meghitt hangulatot árasztott, hogy ott éreztem igazán, hogy megérte a sok áldozatot, idő, odaadást mindaz, amit a mindennapokban teszek értük.

Így hát nekem könnyű. És azon leszek,hogy maradjon is így. Hogy mindig lazán tudjuk venni az akadályokat, hogy fittyet hányjunk a bajra, hogy jó hangulatú otthonunk legyen, mert úgy néz ki, ha összhangban vagyunk magunkkal és a gyerekeinkkel, akkor mindenki biztosra veszi, hogy nekünk tényleg könnyű.....

jó szomszédi-iszony

Mint minden valamire való háziasszony, én is folyamatosan figyelemmel kísértem a Lila akác köz lakóinak életét, azaz a született feleségeket, mind a 8 évadon keresztül. Hol Susan, hol Gaby, hol a többiek szerepével azonosultam egy-egy pillanatra, de tulajdonképpen leginkább a szomszédi kapcsolataik voltak irigylésre méltók.
Ki ne álmodozna szép utcáról, benne kedves emberekről, pláne barátnőkről, akikkel minduntalan összejövünk a kertjeink kapujában és együtt fogyasztjuk el a reggeli kávénkat?
A valóságban azonban ezt nem is olyan könnyű összehozni. Idestova majd 10 éve élünk ennek a kis zsákutcának a sarkán, azaz az első házként a Kökörcsin utcában. Olyannyira elsőként, hogy név szerint nem is ehhez az utcához tartozunk, pedig a kapunk ide nyílik. Első ránézésre nagyon barátságos kis utca  a miénk, mindössze körülbelül 8 házzal. Tulajdonképpen második ránézésre is az, de valahogy mégis hiányzik valami, az ami a legfontosabb: a kontakt. Hiába lakunk itt, valójában egy szomszédot sem ismerek. Futólag szoktam néhány szót váltani a közvetlen szomszédunkkal, akik mellesleg nagyon szimpatikusak, de ez a kevés beszélgetés is mindössze nyáron, havonta egyszer esik meg, ha épp összefutunk a kert végében, mert mindössze a kutya kenneljének végén csatlakozik a két telek, ahol csak akkor töltünk némi időt, ha épp megszabadítjuk őket a felgyülemlett fekáliától.
Tavaly előtt azért titkon reméltem, hogy szorosabbra fűzzük a viszonyt, noszogattam is az Ádit, hogy barátkozzon már össze a kislányokkal, de mint tudjuk ebben a korban nem éppen szívesen veszik fel  kapcsolatot ellenkező neműekkel, így ez a próbálkozás abba is maradt. A többi szomszédot még arcról sem ismerem, olyannyira nem találkoztam velük egészen tegnapelőttig.

Valami rejtélyes módon úgy jó fél éve a kerítésünk melletti befüvesített területre beton kockák kerültek. Egy ideig nem is törődtünk vele különösebben, mert tél volt, hideg és csak ritkán akartunk kint megállni az utcán. Most azonban egy jó hónapja elkezdtünk megpróbálni megszabadulni a kövektől, azonban azok valami titokzatos módon újra ott teremtek, mintha csak a földből nőnének ki, megakadályozva ezzel, hogy meg tudjak állni a házunk előtt. Egy ideig azt hittem, hogy a csatornázási munkálatokhoz kellett idesorakoztatni ezeket a tömböket, de miután a munkások jó ideje elmentek, a kövek pedig minduntalan vissza-visszatértek, így gondolkodóba estem.
Kezdett valami halvány sejtésem lenni, hogy esetleg egy túlbuzgó szomszéd tör borsot az orrom alá, de nem igazán értettem miért.
Aztán egyik nap, az autómon fogadott egy kartonlapra írt üzenet:,

" T. Hölgy! A kövek nem az ön bosszantására lettek kitéve, kérem rakja vissza azokat! Lakók"

Így történt a dolog, hogy útra keltem  a Kökörcsin utcában és mind a 8 házba becsöngettem. Először a hátsó lakó, egy idősebb nő nyitott ajtót és meglepetésemre igen kedvesen elcsevegtünk. Ő mondta el, hogy a Szabóék rakták oda a köveket, mert ha esik az eső, nagyon megáll a víz az utcában, így ők építettek egy járdát maguknak a mi füvünkön.
Úgy gondoltam, hogy este visszatérek a Szabó családhoz megvitatni ezt az ügyet, mert hát ugye csak fél éve a mi füvünket használják, már ami maradt belőle, mert ugye a fele kirohadt a betonkockák alatt és hát se parkolni nem tudunk, se lenyírni a füvet ott, mert ezek a kockák mindenféle tevékenységet ellehetetlenítenek, így aztán majd jön nyáron a gazolási büntetés, mert burjánzik a kockák mellett a parlagfű. Meg hát ugyebár se szó, se beszéd, kisajátította a mi területünket, anélkül, hogy megkérdezett volna egyszer is minket. Nyilván segítettünk volna neki, de azért ez mégsem szép dolog.

Este visszatértem a Szabóék kapuja elé, de akkor sem találtam ott senkit. Így átmentem egy másik szomszédhoz is, közvetlen a szomszédjukba. Ott már bővebb felvilágosítást kaptam a problémáról és Szabóékról is, miszerint az anyuka valóban gyalog jár, na meg az ő gyerekük is. Persze azért kedvesen felvázoltam az én problémámat is, így elvileg most összedugják a fejüket és próbálnak valami megoldást találni.

Hogy ez a gond összehozza-e a szomszédságot vagy csak épp haragosai leszünk egymásnak, az a jövő zenéje De azért nem lenne rossz, ha itt is inkább kialakulna egy Lila akác köz.