Már hétfőn éreztem, hogy ez a hét kihívásokkal teli lesz, még nekem is, pedig minden hájjal megkent nőszemély vagyok, akin csak nagy ritkán fognak ki a dolgok. Jelenleg a legnagyobb fejtörést a gyerekeim okozzák, mert mostanság folyamatosan arra eszmélek, hogy táncolnak az idegeimen. Bevallom már többször eljátszottam a gondolattal, hogy feltépek egy cigarettás dobozt, kiveszek egy szálat és beleszívok. Hagyom,hogy a nikotin pontosan 7 másodperc alatt felérjen az agyamba -ezt még évekkel ezelőtt olvastam, hogy ennyi idő kell neki- és nagy szívásokkal elfogyasztom a vékony, füstös rudat. Majd, miután ezt lejátszom a fejemben, el is borzaszt a gondolat, hogy büdös, dohányos legyen a leheletem, a bőröm és a hajam és úgy egyáltalán rájövök, hogy a dohányzás a számomra értékkel bíró társadalmi elvárásokba már nem fér bele, egyszóval ciki. Még akkor is, ha úgy imádtam szívni és akkor is, ha esetleg egy vad éjszakán, alkoholtól ittasan elszívok majd egy szálat.
Na, megint szépen elkalandoztam és egyáltalán nem arról írok, amiről akartam, ami mondjuk egyáltalán nem lep meg, mert az Ádi folyamatosan löki nekem a sódert és már egy perce azt figyelem, hogy mikor vesz levegőt. Félek megfullad. Belefullad a beszédbe, annyira fel van pörögve. Ezzel egyenes arányosságban engem pedig egyre vadabb csokievésbe lovall, hogy valamivel lenyugtassam magam és ne ripakodjak rá, hogy legalább így éjfél felé közeledve legyen már szíves befogni a lepcses száját.
A mai bejegyzés arról szól, amit a jól nevelt anyák nem írnak le. AZokról a gondolatokról, amiket sokan még maguk előtt is szégyellnek, mert ilyet aztán nem is illik gondolni, főleg nem leírni, sőt lehet, hogy már elolvasni is bűn...na de ne legyünk álszentek. Mindannyian ismerjük azt az érzést, mikor a türelmünk a végéhez közelít, mikor a világon a legjobban szerettet lény, azaz a gyerekünk az őrületbe kerget minket és leginkább arra vágyunk, hogy valami varázsszőnyeg felkapjon minket és repítsen el olyan messzire, amennyire csak lehetséges. Ma bőven volt részen ezekben a felkavaró érzésekben, amiket az én kis rém-csapatom tud okozni.
Többé- kevésbé minden nap tudnék találni néhány pillanatot, mikor elszakadni készül a cérna, de az esetek többségében jól viselem a dolgot.
A mai nap már eleve keménynek ígérkezett, mert háromnegyed egyre jelenésem volt a két kisebb gyerekkel az orvosnál, hogy megkapják az időszerű kötelező oltásaikat. A Bencét délben felvettem a bölcsiben, majd kutyafuttában a kocsiban megebédeltem, közben megszoptattam a Dórit, majd az anyósülésen tisztába tettem, aztán besétáltunk az Ádiért az oviba. Az, hogy vajon hányan csodálták meg a melleimet a város egyik legforgalmasabb utcájában- itt található a bölcsi, ovi, iskola és a polgármesteri hivatal is- abszolút nem érdekelt, hiszen a Bence már öt perc együttlét után megkezdte a kiszipolyozásomat. Megkaparintva a kocsikulcsot ki és bekapcsolta a gombot, ami a központi zárat irányítja. Tehát röviden és tömören, míg én félmeztelen felsőtesttel tápláltam a Dórikát -közben magamat is egy kis kifőzdés ennivalóval-addig a Bence másodpercenként megnyomta a kulcsot, mire az autó mind a 4 index lámpája felvillan és hangos, kattanó zajjal ki-majd bepattan a zár a helyére. Ezzel szerencsére az utcán járó -kelő összes ember figyelme ránk szegeződött és aki esetleg magától nem vette volna észre, hogy monokinizve ülök a kormány mögött, bal mellemen egy rózsaszín sapkás gyerekkel, jobb kezemben pedig egy villával, amiről épp a szaftos husi darabok potyogtak az ölembe; na most akkor azok is jól szemügyre vehették ezt a siralmas helyzetet. Apró boldogságom félmeztelenül mindössze egy jó kis zene volt, ami a rádióból szólt, de nyilván Bence megérezte az örömömet és gyorsan le is kapcsolta a rádiót. Én pedig vissza. ő megint le. Én vissza, majd ő le. Végül feladtam. A következő pár percet átugranám, mert sok lényeges mozzanat nem volt. Ádit összeszedtük, majd valami hatalmas ötlettől vezérelve gyalog indultunk az ovitól az orvosig. Valójában nem beszélünk nagy távolságról, de visszafelé egy maratonnak tűnt.
A doktor néni hamar behívott minket és mivel az Ádin kívül segítségem nem volt, így hamar az összes egészségügyi alkalmazott minket pesztrál. Egy védőnő fogta a Dórit, egy másik előkészítette az injekciókat, a doktor néni pedig döfte a visító kölykeim húsos combjaiba a tűt. Volt ám felfordulás. A Dóri mindkét lábába kapott szurit, a Bence csak egybe. A nagy megpróbáltatás után- ami az ott dolgozókat legalább annyira kimerített, mint engem elindultunk a kocsihoz. Na itt tetéződtek a bajok. A Bence nemhogy a kismotorra nem volt hajlandó felülni, de leginkább csak visítani és balhézni akart. Mikor egy igen forgalmas útszakaszhoz értünk, teli torokból ordítani kezdett és levágta magát a földre. Mellettünk épp egy busz pöfögött el teli emberekkel, akik bizonyára elborzadva nézhettek, hogy vajon mit csinálok ezekkel a rém-gyerekekkel, akik éppen egy gagyi kinder tojás játékon kezdtek veszekedni. A Bence taknya már a szájába folyt, de legkevésbé sem érdekelte - valójában engem sem, Egyetlen cél lebegett az orrom előtt, hogy eljussak a kocsimig. A Bence ismételt vergődése már kezdte felvinni a pumpát, éreztem, ahogy szétterjed a testemben az ideg...ott és akkor jó lett volna, ha lett volna egy titkos gyerek sokkolóm és kicsit megrázattam volna- persze nem,hogy fájjon, csak, hogy meglepődjön. Na kövezzetek meg, tényleg ez futott át az agyamon. Megrázni, megütni nem akartam. Egy pohár hideg víz is megtette volna, de az sem volt a farzsebemben, így halkan, de mérgesen próbáltam a fülébe juttatni az álláspontomat ezzel a hisztivel kapcsolatban. A legkevésbé sem hatotta meg. Ilyenkor általában magára szoktam hagyni, de az út olyan forgalmas, hogy féltem valami baja esik, ha kikóvályog az úttestre. Így aztán egyetlen megoldásként a hónom alá csapta. Bal oldalon a Bence, jobb oldalon a kismotor...közben a kis hisztis egy pillanatra sem állt le. Sőt. Nyilván már a fél utca minket bámult, mikor az egyik buszvezető hangos dudálásba kezdett és vadul integetett a Bencusnak, aki ettől azon nyomban jobb kedvre derült. Ezer köszönet a sofőrnek, hogy megmentett egy akut idegösszeroppanástól.
A napi kikészülés még nem ért véget, mert alvás után a Bencével az állatorvoshoz vettük az irányt. Kira kutya egyik nap leugrott a kanapéról és meghúzta a lábát, de nem javult, így el kellett vinni megnézetni, nincs-e komoly baj vele. Csabira még mindig nem hagyhatom mindhárom gyereket egyszerre és mivel a Dórika még nagyon pici, őt nem akartam állatorvoshoz vinni, nehogy összeszedjen valamit. Így maradt a Bence. Már odaérkezéskor kezdett az idegeimen táncolni, mert a koszos- állatszőrös és ki tudja milyen- padlón megérkezés után elhajította a ruháit, sapkát és mellényt is. Mellesleg kész szerencse, hogy nem meztelenre vetkőzött, mert az igazat megvallva az sem lepne meg nagyon.
Kira kutyát megröntgenezték, megvizsgálták, közben a Bencét is fel kellett emelnem, mert a földön állni nem volt jó neki. Így, mint egy rakás szerencsétlenség, jobb kezemben a gyerek, balban a kutya- álltam és vártam a dignózis. Keresztszalag szakadás. Hallelujah...már csak ez hiányzott. A víz patakokban folyt rólam, ahogy a hónom alatt a kutyával és a gyerekkel, a neon kistáskámból keresem a pénzt a vizsgálatra.
Ahogy hazaértünk a kisbaba ordított, elvettem, megnyugtattam, majd fürdés, evés és alvás. A baba hamar, a Bence fél 9 után tért nyugovóra, bár azt hittem sosem jön el ez a pillanat. Mikor végre a kicsit lefeküdtek megjelent Ádi, aki non-stop szórakoztatást igényel vagy rosszabb esetben ő akar minket szórakoztatni.
Nem könnyű ennyi gyerekkel. Sokszor a hátam közepére sem kívánom őket. Kivagyok az ordítástól és a folyamatos csacsogástól. Sokszor borzalmasak. Viszont tényleg nagyon szeretem őket és nem cserélném el az életem egy olyanra, amiben nincsenek benne. Még akkor sem, ha közben megőrjítenek. Mert azért vannak szép pillanatok, mint például a mostani, mikor végre mindegyik alszik. Olyan csodás ez a csend, hogy mindjárt elmorzsolok egy könnycseppet gyönyörűségemben. Sajnos viszont sokáig én sem élvezhetem ezeket a perceket, mert nemcsak ébrenlétben, de alvásban is fel kell vennem velük a ritmust, ugyanis, ha egyik felkel, akkor megint nincs megállás.
Úgyhogy mindenkinek jó éjszakát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése