pihenőnap

Ez a nap sem indult másképp, mint a többi. Fél hétkor menetrendszerű ébredés, majd szép sorban előkerültek a gyerekek az ágyukból. Dóri, Bence, végül az Ádi. 

Ezután a szokásos öltöztetés, pelenkázás, fogmosás, majd elindulás. Ma a Bencével gyűlt meg reggel a bajom, mert éppen a fejébe vette, hogy tábort üt a nasis szekrény közepén és nem kíván részt venni a csoportos elvándorlásban otthonról. Hiába kértem szépen, hiába vetettem be az otthonhagyós trükköt, legkevésbé sem vette zokon, hogy egyedül kell maradnia a végre előkerült pombar mackó chipsek, csoki bevonatos mézes puszedlik és egyéb ínycsiklandó dolgok társaságában. Bármennyire ötletes is vagyok és bármilyen gyakran változtatom a nassolnivalók búvóhelyét a lakásban, előbb-utóbb mindig rábukkannak a tartózkodási helyükre. Pechemre ez ma reggelre esett.

Végül, valami csoda és egy kis erőszak folytán- persze nem kell semmi véresre gondolni, egyszerűen csak felemeltem és beraktam az autóba akarata ellenére- csak útra tudtunk kelni teljes létszámban. A bölcsődébe vezető út rendkívül érdekes, mert motorok, autók és galambok is vannak az úton, bár én legszívesebben ilyenkor zenét hallgatok, úgyhogy a nagy éneklés közepette csak ritkán hallom meg egy-egy felkiáltásukat, hogy épp mit fedeztek fel útközben.

Parkolás, majd minden gyerek kivezénylése a járműből- ez a következő lépés, ami elvileg nem szokott nagy nehézséget okozni. Ma nem voltam túl szerencsés és meglehetősen szedni is kellett a lábainkat, hogy a 8 órai reggelizésre odaérjünk, mikor is felbukkant a semmiből egy kukásautó. Hogy ez miért olyan felemelő látvány egy gyereknek, azt sosem tudtam, de ez bizony tény, hogy minden aprónép teljes extázisba kerül, ha megpillantja a büdös, koszos, hangos járművet, amiről minduntalan ugrálnak le-föl a bácsik, hogy a szemetet minden kukából kiürítsék. 

Ismét pech. Pont most, pont a legnagyobb rohanásban. Bence csillogó szemmel, izgatott topogással kiabálta, hogy bü-bü, ami nála szemetet jelent (a büdös szóból). Mondanom sem kell, hogy a nasis szekrény elhagyása ehhez képest piskóta volt, mert nem elég, hogy húznom kellett magam után, de éktelen ordításba is kezdett. Végül azonban csak sikerült bevinnem, majd az Ádit is és kettesben maradtunk a Dórával. Mivel ő éppen elszundított a hátsó ülésen, így gondoltam, hogy egy kora reggeli kocsimosás jót tenne nekem is és a járgánynak is, mert elég viharvert állapotban volt már, a belsejéről nem is beszélve. Amíg kívülről lemosta a mosó szerkezet, addig elfogyasztottam a pékségben vásárolt reggelimet, majd kitörölgettem és kiporszívóztam, hogy belülről is rá lehessen ismerni, hogy egy autóról van szó. Első ránézésre egy raktárnak tűnt, mindenféle játékok, vizes palackok és ruhadarabok hevertek az anyósülésen. A hátsó sorról már én sem szívesen beszélek. Megrágcsált és eldobott kekszek, cukorkák, lerágott nyalókapálcikák és rengeteg morzsa mindenhol. Magam is meglepődtem, hogy mennyi élelmiszer halmozódott ott fel az elmúlt takarítás óta és ha ezt előbb tudtam volna, nem kellett volna zsemlemorzsáért rohangálnom boltról boltra, hogy meg tudjak főzni egy adag szilvalekváros derelyét.

Végül ragyogó kocsival és még mindig alvó gyerekkel hazaértem. Leültem a gép elé, megírtam a munkáimat, majd gondoltam egy nagyot és befeküdtem az ágyba, az akkor már elégedetlenkedő Dórikával. Ma úgy döntöttem lustálkodós napot tartok. Nem tervezek semmit, se takarítást, se pakolást, se mosás, csak pihenést egészen délután 3ig, mikor újra útra kelek és begyűjtöm a reggel széthordott srácaimat és visszacsöppenek a mókuskerékbe.