Nem vagyunk egy tipikus sokat veszekedő pár, bár valószínűleg azért, mert nem is igen van időnk rá. Alapjaiban véve igen jó a kapcsolatunk, mert általában találkozik a véleményünk és viszonylag kevés alkalommal alakul ki konfliktus közöttünk.
Ez a kis összegzést, természetesen a Csabi és jómagam viszonyára értem, bár maga a bejegyzést jelen esetben nem ezt fogja taglalni, bár erről is tudnék írni egy kisebb regényt. De jelenleg csak azért említem mindezt, mert bár tényleg elég ritkák a szóváltások nálunk, azért ma mégis megesett a dolog, pedig a nap vidáman, sőt egy kis kedveskedéssel is indult, mikor a Csabi a boltból hazajövet meglepett egy csokor virággal is, csak úgy, ahogy azt a nők szeretik -mindenféle alkalomtól mentesen.
Reggeli után, kinézve az ablakon a ragyogó napsütés láttán kedvem támadt levegőzni egyet. Túl nagyot nem is mertem "kívánni", így arra az elhatározásra jutottam, hogy elsétálok a Bencével és a Castorral a lakótelepre citromért, mert az valahogy lemaradt a reggeli bevásárló listáról.
Szívem szerint egyedül mentem volna, illetve kettesben a kutyával, de ekkora luxust már gondolati szinten sem tudtam megengedni magamnak, mert az szinte elképzelhetetlen, hogy a Csabit egyedül hagyjam a három gyerekkel.
Éppen öltöztem felfelé, mikor elkezdte mondani a mondókáját, hogy: "Jó, de siess, ne órákra...siess, nehogy felkeljen a baba, siess, mert még el kell vinnem a fűnyírót a szerelőhöz...siess...siess,siess....
Ez az a szó, amitől a hátamon feláll a szőr. Hát mi az, hogy siessek? Másfél kilométer oda és ugyanennyi vissza az út a lakótelepről. tolni fogok egy babakocsit és vinni fogok egy 50 kilós kutyát, közben pedig elvárják tőlem, hogy siessek. Hogy ne élvezzem ki ezt a kis kiruccanást, hanem űzött vad módjára loholjak és ziláltan, izzadtan, idegesen érjek haza.
-Tudod, mit? Nem megyek! - vetettem oda kissé sértetten és ezzel kezdődött minden.
Pár másodperc alatt kellőképpen felpörgettem a gondolataimat és egyre csak mondtam és mondtam, hogy milyen igazságtalan ez, hogy az ember 6 hete nem mehet sehova, anélkül, hogy folyton baszogatná valaki, hogy siessen.
Arról nem is beszélek, hogy több napos szervezést igényelt a húsvéti bevásárlás, mert a Csabi nem vállalta be, hogy este három gyerekkel marad, míg elmegyek a boltba, így anyut kellett megkérnem, akinek péntek délután volt másfél órányi ideje, hogy vigyázzon a csemetékre, de utána időre sietett az oviba vissza, így a hét végén, potom 45 percem maradt a vásárlásra az Auchanban(levonva az utazást és a sorbanállást). Nem tudom,hogy ez elegendő.e bárkinek, de nekem meglehetősen kevés volt, hogy megvegyek többnapi élelmet, elfogyott tisztítószereket, nyuszi által hozott játékokat minden gyereknek és tojásokat - amik mellesleg már el is voltak fogyva ekkorra. Ott is a sorok között egyfolytában az időt kellett lesnem, mert sietni kellett, épp, mint mikor a Camponába elmerészkedtem, hogy levásároljam az utalványaimat. Elegem van a sietésből, mert az egész kicsit örömöt is tönkreteszi, amit az adott tevékenység okozhat.
Így a mai sietős utasításnál elszakadt a cérna, majd szó, szót követett, aminek a vége az volt, hogy nekem könnyű, mert én annyit alszok, meg pihenek, amennyit akarok, neki pedig dolgozni kell és este 9 előtt nem kerülhet ágyba.
Nekem könnyű:
Igen, nekem tényleg könnyű, mert úgy állok a dolgokhoz. Mert minden reggel erőt veszek magamon, hogy emberi formát varázsoljak magamra, mert nem nyafogok és mert nem veszem túl komolyan az életet, mert azt akarom, hogy örömöm legyen ezekben a nehéz években, de:
ha más szemüvegen át nézzük, akkor nem tudom miről beszélünk:
- 3-4 óránként mindig szoptatnom kell: ha esik, ha fúj, ha nappal van, ha éjszaka, ha épp aludnék, ha épp sietni kéne az oviiba, ha épp pisilni mennék vagy szomjas vagyok és még sorolhatnám
- dolgozom, angolul írok leveleket, miközben jó esetben 1, egyéb esetben 2-3 gyerek ordít a fülembe, rángat, a laptopomat követeli, majd telefonálás esetén bezárkózom a szobába, miközben bömbölve dörömbölnek az ajtón és utánam akarnak jönni, de én csak rendíthetetlenül darálom az angolt a külföldi partnernek, mintha épp egy nyugodt irodában ülnék, nem pedig a "diliházban"
- ahhoz,hogy úgy zuhanyozzak, hogy minden gyerek alszik, oltári szerencse kell - így a tisztaságom ára egy szanaszét dobált szoba(mert a Bence 2 perc alatt eszmélet kuplerájt csinál az egész lakásban), néhány kiöntött keksz, csizmába rejtett cumi és egyéb kincsek és még sorolhatnám
- szaros pelenkákból sosincs hiány, két kezemen sem tudom megszámolni, hogy hányszor kell fenekeket törölnöm minden nap és büfiket törölgetnem a vállamról
- az, hogy szabadidőm lenne, a leginkább irreális elképzelés. Általában minden gyerek igényli a vele való egész napos foglalkozást, de ha épp az egyik valami miatt nem-mondjuk, mert alszik- akkor is sorakozik ott még kettő
- 3 hetes nagyhasi műtét után már egész nap cipelnem kellett a 12 kilós Bencét, aki épp betegen, hasmanésesen volt velem itthon és mikor ebben az időszakban már anyukák egész nap szoptatnak meg alszanak, én folyamatosan két gyerekkel a kezemben róttam a lakás szegleteit, közben takarítottam, pakoltam és mindenre volt időm, csak pihenni nem
- ez az egész felsorolás egy sohat nem véget érő panaszáradt is lehetne, de én nem akarok ilyeneket írni, mert összességében tényleg szeretem az életemet, még így is,hogy sokszor eléggé kimerítő, idegörlő és fárasztó.
Talán egy dolog van, ami a leginkább hiányzik és amit minden anyukának muszáj lenne becsempésznie a mindennapokba: a kiszakadást a gyerek mellől. Legyen az egy séta egyedül, egy kis vásárlás vagy egy barátnős beszélgetés. Talán ez, ami a leginkább hiányzik nekem is. És azt hiszem ez az, amit soha nem fog olyan ember megérteni, aki nem élte át. Épp ezért is volt ez vitaalap ma nálunk is. Szép dolog az anyaság, de az, hogy ép elméjű ember heteken, hónapokon, ne adj' isten éveken keresztül csak a gyerekével, illetve a gyerekeivel érintkezik, az kiborító. Kell egy kis magány, egy kis kikapcsolódás, egy kis "én-idő". Nekem nincs szükségem nélkülük töltött napokra, mindössze egy-egy lopott óra feltölt energiával és újra jól tudom érezni magam a bőrömben, újra észre tudom venni azokat a pillanatokat, amikért érdemes élni, mint a tegnapi, mikor a kanapén ülve néztem a két fiamat, ahogy beszélgetnek egymással- a Bence részéről több kevesebb sikerrel- és ez valahogy olyan meghitt hangulatot árasztott, hogy ott éreztem igazán, hogy megérte a sok áldozatot, idő, odaadást mindaz, amit a mindennapokban teszek értük.
Így hát nekem könnyű. És azon leszek,hogy maradjon is így. Hogy mindig lazán tudjuk venni az akadályokat, hogy fittyet hányjunk a bajra, hogy jó hangulatú otthonunk legyen, mert úgy néz ki, ha összhangban vagyunk magunkkal és a gyerekeinkkel, akkor mindenki biztosra veszi, hogy nekünk tényleg könnyű.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése