Most csak kutyafuttában jövök, bár mindig lenne mit mesélni. Kész szerencse, hogy nem papírra kell vetnem a gondolataimat, hanem ide, a laptopra, különben lehet, hogy a világ összes papírja sem lenne elég, mire minden élményt összeírnék.
A napok megállás nélkül pörögnek, van mikor könnyebb, van mikor nehezebb. Azért 3 gyerekkel már tényleg semmi nem sétagalopp, de hősiesen kitartok és nagyrészt vidámak is vagyunk. Persze nem mindig könnyű. Nehezen viselem, hogy be vagyok zárva - bár ez a bezártság csak átvitt értelmű. Természetesen jöhetek-mehetek kedvemre, de sokszor teljesen felesleges bárhova felkerekednem, hiszen ennyi gyerektől gyakorlatilag moccanni sem tudok. Erre a játszóház, majd az azt követő kerti parti és jó példa volt. Mikor szinkronban üvölt a két kisebb gyereked, hogy vedd fel, akkor nem sok értelme van a társasági életbe való beilleszkedésbe, hiszen leginkább egy kukkot sem tudsz szólni, nemhogy még arra figyelj, hogy mások mit mondanak.
Úgy néz ki most nem ezeknek a dolgoknak van itt az ideje. A kikapcsolódás egyelőre 1-1 lopott órát jelent, mikor masszázsra megyek vagy nagy ritkán elugrok valami ruhaboltba, hogy egy kis örömet szerezzek magamnak haszontalan holmik megvásárlásával. Hogy vajon mi késztet rá, hogy még egy alkalmi miniruhát vagy egy újabb magassarkút vegyek, azt nem igazán tudnám megmondani, tekintve, hogy a játszódéri style egyiket sem követeli meg, sőt leginkább ellenszenvet vált ki az elanyukásodott asszonynépből. Bár bevallom őszintén, hogy a játszótér kultúrát már hosszú évek óta nem volt időm gyakorolni- mert a Bencével nem jártam, csak sok évvel ezelőtt az Ádival- de komolyan mondom újra kipróbálom és felderítem milyen állapotok uralkodnak mostanában arrafelé. Változott-e valamit az anyuka trend, csinosabbak, szórakoztatóbbak lettek-e vagy még mindig a bolyhos melegítő-kakis pelenkás sztori kombináció van túlsúlyban.
A nehézégek ellenére hősiesen próbálok helytállni a tripla anyasággal. A gyerekek cuccolása - öltözés, beülés a kocsiba, kiszórás az intézményekben- nagyon gördülékenyen megy már. Mint egy roma nő, úgy szelem a reggeli forgatagot a temérdek pulyámmal, mindenki sorakozik, szedi a lábait és beszalad a "helyére".
A bajok általában délután és este vannak itthon. A legkeményebb az az időszak, mikor egyedül vagyok mindegyikkel. Akkor aztán van ramazuri. Csak a tegnap délutánból kiragadnék egy részletet, hogy éreztessem milyen állapotok uralkodnak:
Próbáltam leülni egy tányér levest elfogyasztani, mikor a Bence már ott is termett és magának követelte az élelmemet. Kissé morogva, de átengedtem neki. Ahogy elkezdett enni az egész ruhája pillanatok alatt tiszta leves lett-ez mondjuk az én hibám, mert előkét kellett volna rátennem - már ha találnék egyet itthon, mert manapság minden eltűnik, mintha a föld nyelné el. Míg kanalazta a levest, a Dóri éktelen sírásba kezdett a kis hintában, persze hiába is kerestem a cumiját, mert a háromból egyet sem leltem meg. Eközben az Ádi kakilt és kiáltozott, hogy töröljem ki a fenekét, majd abba a pillanatban már tenyerelt is le a padlóra, a popóját égbe meresztve, hogy könnyebb dolgom legyen. Persze előtt adta inni a Bencének, aki majdnem szomjan halt leves evés közben, majd mire végeztem a seggtörléssel és a baba is megnyugodott, a Bence beleöntötte a vizet a levesembe. Így egy kihűlt és felvizezett tányér leves elfogyasztása várt rám. Tudom sokan kiöntötték volna- de én már annak is örültem,h ez megmaradt- így jóízűen megettem.
Közben a Bence főzött valamit a játékkonyhában, majd egy elegáns mozdulattal a földre dobott egy kis fazekat, amiből omlós kekszek és egy csörömpölő fedő esett a padlóra. A nagy hangzavarban újra felriadt a Dóri, akinek még mindig nem volt cumija. A keksz milliónyi morzsára hullott szét, beterítve a fél nappalit. Én üvöltöttem, a Bence ordított, a kisbaba még jobban, az Ádi meg bambán nézte tovább a tévét.
Ezek a pillanatok kissé megterhelik az ember idegrendszerét, de végül mindenki megnyugodott és a Bence is előbukkant az egyik szobából a Dóri cumijával a szájában.
Ez csak egy röpke betekintés, hogy zajlanak a dolgok. Oké, nem mindig ennyire nagy a káosz, de valahogy ez egy jellemző kép az életünkből. Persze nem vagyok elkeseredve, mert vannak nagyon szép pillanatok is, amik mindenért kárpótolnak.
Ma például focimeccsre megyek a fiúkkal, kicsit kimozdulunk, a Dórikát pedig itthon hagyjuk a mamával. Szerencsére azért, ha állandó segítségem nincs is, azért 1-1 órára heti egyszer-kétszer el tudok szabadulni és már az is valami.
Megyek is, mert mindjárt kezdődik a meccs!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése