A kulisszák mögött

Először is azzal kezdeném a mondandómat, hogy sikeresen megjártam ma a sebészetet és a melleimnek kutya baja, sőt még az is kiderült, hogy az 5 éve kialakult köldöksérvem soha nem is létezett, csak valami hozzá nem értő egyed diagnosztizálta ezt nekem. Ehelyett viszont kaptam egy kettészakadt hasizmot és egy nagyon kedves sebész bácsit, akit 10 perc beszélgetés után jó cimborámmá fogadtam és egy év múlva újra randevúzunk átbeszélni a has-helyzetet. Szuper javaslatokkal állt elő, amik egyelőre ugyan még nem aktuálisak, de hamarosan eljön majd mindennek az ideje. A kórházi kalandomat itt le is zárom, mert semmi említésre méltó nincs már ezzel kapcsolatban.

A holnapi nap igen jeles eseményt hoz, mégpedig az Ádi ballagását. Vége az ovis éveknek, most már irány az iskola. Kissé furcsa érzés ezen átesni. Még emlékszem, mikor én voltam ebben a helyzetben. Imádtam azt az izgalmat, ami egyet jelentett az iskolába menetellel. Még mindig pontosan itt van az orromban  a radír illata a tolltartómban, pontosan emlékszem az uzsonnás zacskómra, a füzeteim csomagolópapírjára és a szamárfül elleni sarokvédőre, amit folyton használtunk, hogy ne könyököljük el írás közben a füzetek aljait. Emlékszem az órák közötti szünetekre, a 'berábekire'-arra a gumikötélre, amit két kislány a lábán tart és egy harmadik ugrál rajta: be-rá-be-ki - az 'Adj király katonát!'-ra és még jó néhány olyan játékra, amiket ezekben az években játszanak a gyerekek.
Az elmúlt két napom semmi másról nem szólt- persze ezt 'túlzó' módban írom, mert nyilván voltak más dolgaim is-, mint az Ádinak egy szem fekete nadrág és egy hozzá passzoló elegáns cipő beszerzése volt. A nadrágot egészen pontosan 8 db üzletben próbáltam vásárolni, a legnépszerűbb gyerek márkáktól kezdve végül már a legelvetemültebb helyekig, de bizony mindenhol úgy néztek rám, mikor egyszerű, fekete kisfiú nadrágot kértem, mintha legalább fűzöld bőr leggingset kerestem volna élénk piros varjakkal a szárán. Elképesztő, hogy a mai világban ez ekkora fejtörést kell, hogy okozzon. Természetesen a cipő vásárlás nem kevésbé volt nehézkes...azért összesen 5 boltot jártam végig, mielőtt feladtam volna. Miután nem vagyok egy makkos cipő fan, így viszonylag nagy elvárásokkal vágtam neki a lábbeli beszerzésének, mert eléggé kényes ízlésemből ezen a téren nem voltam hajlandó alább adni. Én ugyan nem bánom, ha a fiam minden nap tréning nadrágban jár, sport cipővel, de az a tudat, hogy bő szárú, élére vasalt borzadványt húzzak rá, megspékelve egy 'kopogós' fiú cipővel, az egyszerűen ki van zárva. Nem vagyok hajlandó múlt századbeli húsvéti locsolónak öltöztetni a fiam semmiféle ünnepélyes hagyomány kedvéért. Végül ma, az utolsó előtti napon sikerült vásárolnom egy számomra is elfogadható cipőt és egy viszonylag szűk fazonú fekete nadrágot. A pantallónak olyannyira megörültem, hogy azonnal vettem belőle még egy méretet, így a jövő évi ünnepélyes kapkodás 2016ban nálunk minden bizonnyal elmarad majd.

Ez a rengeteg boltról boltra járás egyrészt borzalmasan kimerített, másrészt nemcsak engem, hanem a pénztárcámat is. Mindenhol ráakadtam egy-egy létfontosságú darabra, amit nem hagyhattam ott, így már bőven harmincezer felett költöttem, mire az első 4 boltból kijöttem és akkor még cipőnek, gatyának se híre, se hamva nem volt. Lett viszont életbevágóan fontos hajpántom, övem, a Bencének egy negyedik szandálja, a Csabinak pedig egy szett férfi alsóneműje, meg néhány teljesen felesleges dolog.
A nap végére már olyan kifacsart voltam,mint egy szebb napokat megélt citrom. És akkor még a gyerekekről nem ejtettem szót. A reggel kegyetlen vérengzéssel kezdődött, mikor is a Bence egy óvatlan pillanatban elkezdte marcangolni a Dóri lábát. Olyan erővel harapta meg a baba térdkalácsát, hogy az be is lilult. Szegénykém üvöltött, mint a sakál, na meg persze a két fiú is, bár ők valójában nem tudom miért végezték eme borzadalmas tevékenységüket.
Persze a kezdeti sokk hamar elmúlt és fél óra múlva már vidáman indultunk az oviba és a bölcsibe.
Délután a Bence szokásához híven többször s dührohamot kapott számos apróságon, mint például, hogy eldőlt a lego kockákból épített torony vagy kiesett a kezéből a labda. Ilyenkor, mint egy mini hurrikán, végigsöpör a lakáson, közben ordít, mintha nem lenne jobb dolga. Mi ebbe már kellőképpen beleszoktunk, úgyhogy általában nem veszünk róla tudomást, mikor ezzel az előadással akar elkápráztatni minket. Történt aztán a délután vége felé, hogy Ádikára rájött a szapora és ment a vécére, hogy megszabaduljon a felgyülemlett salak anyagtól. Mivel már iskolába készül, így a dolga végeztével mindig kitörli a fenekét, majd ha úgy érzi elkészült, megyek én és áttörölgetem. Megjegyzem azért mindig van ott még valami, ami takarítást igényel.  Épp csak beértem a wc-re, mikor a Bencus már ott is termett mögöttem. Ádi letenyerel a földre, popóját a magasba meresztve, hogy jól szemügyre tudjam venni. Most sem volt ez másképp, már téptem is a papírt, hogy elvégezzem a maradék piszkos munkát, de a Bence már mérges hangos kiáltotta: NEEE, BAABA! Ez annyit tesz, hogy ne csináljak semmit, mert ő akarja. A vitát elkerülve átadtam neki a pályát és nagy serényen törölni kezdte a bátyja fenekét, aki a 'nagyon szakszerűen csinálod' kijelentéssel foglalta össze a helyzetet. A fenék tiszta lett és mindenki megnyugodott.
Ha a fenék koszos maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna... :)

félelmeink

Kisgyerekként, de még tiniként is azt hittem,hogy a világ legfélelmetesebb dolga a cserebogár. Nem értettem soha, ezeket a gigantikusra nőtt bogarakat, hogy miért rémisztgetnek engem minduntalan. A nagy, "húsos" testük, a berregő hangjuk, a kapaszkodó lábaik és a számomra ostoba repülési stílusuk, miszerint mindennek neki repkednek szüntelen, majd a földre pottyannak egyszerre volt érthetetlen és félelmetes. Már a gondolattól, hogy nekem repülnek - majd meghaltam. Hogy őszinte legyek most sem szívlelem ezek a borzalmas teremtményeket, de már egyszerűen csak próbálok nem foglalkozni velük, mert rájöttem, hogy náluk nagyobb gondjaim is fognak adódni az életben.

Míg fiatalok vagyunk szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármi baj érhet bennünket, akkor még olyan természetes az élet és az egészség. Aztán jön egy pofon, ami földhöz vág minket és onnantól kezdve minden más lesz. Mikor bárki a halálról beszélt és a legyőzhetetlen kórokról, akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolgoknak. Mindez olyan távoli volt. tudtam, hogy rám, az én életemre ez nem vonatkozik. Nálunk minden szép és kerek. És ez így is volt, egészen 25 éves koromig. Ott ütött arcon a felismerés, hogy vannak nálunk nagyobb, felettünk álló dolgok, melyekbe legnagyobb erőfeszítéseink árán sem tudunk beleszólni. Akkor veszítettem el az apukámat. És akkor éreztem először, hogy a halál nem is olyan nagy dolog. Valahogy olyan természetesnek hatott a végén és egyáltalán nem éreztem félelmet iránta. Nem is vágytam rá persze, de őszintén el tudtam fogadni, hogy az élet része. És míg hónapokon át imádkoztam apukám életéért, az utolsó napjaiban megértettem, hogy ezt abba kell hagynom és bármilyen faramucin is hangzik, a halálát kell elfogadnom, mert most ez következik. Nagyon fájt, nagy űrt hagyott bennem, de nem töltött el félelemmel.
Most viszont megváltozott valami. Jobban mondva minden. Mióta gyermekeim lettek teljesen átértékelődött az élet és ami eddig fontos volt, most mindennél fontosabbá vált. Most első helyre került az élet és szóba sem jöhet,hogy idő előtt meghaljak én vagy bárki aki fontos nekem, ezáltal nekik is. Már ledöbbentenek a hírek, ha akár bármelyik távoli ismerősöm beteg lesz, ha a tévében hallom, hogy harminc éves nő küzd a rákkal vagy esetleg balesetben meghal valaki. Már átérzem ennek a súlyát.
A minap felfedeztem a bal mellemben egy csomót. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy most keletkezett-e oda vagy már évek óta együtt él velem, de most bizony észrevettem. Persze azonnal működésbe lépett rajtam a pánik gomb és azóta szüntelen a legrosszabb gondolatok zakatolnak a fejemben. mi van, ha ez valami rossz? Mi van, ha velem is megtörténik?
Csütörtökön megyek orvoshoz vele. Természetesen izgulok. Sőt, jobban mondva inkább félek. Persze több,mint valószínű, hogy nálunk ez a mell-csomó családi hagyomány, hiszen anyukám mellei is tele vannak vele-és szerencsére semmi kóros elváltozás nem mutatható ki- de azért mégis. Már nagyon várom,hogy túlessek ezen.
Persze vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek Balesetek, rejtett betegségek, halálos kórok. Viszont vannak,amik megelőzhetőek. Mostantól a mell ultrahang is felkerül az éves szűrővizsgálat listámra a méhnyakrákszűrés mellé. A jobb félni, mint megijedni szlogen pedig anyukaként még inkább vonatkozik rám azt hiszem.

szombat

Szombat este 10 óra van. Őszintén szólva nem vennék mérget rá, hogy nem alszom el két percen belül a sztorim kellős közepén, mert eléggé kifáradtam az elmúlt napokban. Sietek is a mondandómmal, az ablakot is kinyitottam, mert ma végre egyedül alszom. Persze, hiányzik kicsit az Ádi szuszogása, de manapság élvezem a magányt és a társaság nélküli perceket, A csöndet. Na azt élvezem leginkább. A minap este az Auchanba autóztam és azon kaptam magam, hogy a rádióból szóló sláger olyannyira zakatol a fejemben, hogy majd' megőrülök tőle, így aztán egy gyors mozdulattal lekapcsolva a szerkezetet, néma csendben gurultam a multiba beszerezni a szükséges dolgokat.
Most is, mint mindig rengeteg gondolat kavarog a fejemben és gyorsan kell döntenem ,hogy milyen irányba vigyenek a szavaim. Így estére egy könnyedebb, viccesebb témát veszek elő, a másikat majd egyik délután megírom, mert lefekvés előtt jobb csuda vidám, nevetős vagy éppen kalandos dolgokat emlegetni, mint nyomasztó, félelmekkel teli vagy bármi ehhez hasonlót.

Az elmúlt napok nagyon - keresem a megfelelő kifejezést- mozgalmasan, megterhelően teltek. A Bence beteg lett, így jó pár napot együtt töltöttünk, én és az összes gyermekem 0-24h-ben. Mert persze az Ádinak is felajánlottam az itthon tartózkodás lehetőségét, tekintve, hogy most még megteheti, mert pár hétig az óvodások táborát erősíti majd, aztán pedig belép a kötelességekkel teli, iskolás életbe, ahonnan már nem lehet csak olyan egyszerűen ki-kimaradozni. Így feldova a labdát, természetesen a szabadságot és a velünk töltött időt választotta, bár kissé örültem is neki, ugyanis ő már sokkal inkbb segítség, mint hátráltató tényező.
A Bence ezzel szemben rendesen ki tudja szipolyozni az embert. Először is azzal, hogy mindig van nála egy favorit. Egy joker, a családból, egy személy, akivel hajlandó együttműködni. A többiek pedig a fejük tetejére is állhatnak, akkor sem csinál meg semmit nekik, sőt még kifejezetten veszekedéseket szít maga körül Mondanom sem kell legkevésbé sem tartoztam a joker kategóriába, így minden egyes percben meg kellett küzdenem az akaratom érvényesítése érdekében. Reggel nem vehettem ki az ágyból, mert ő épp apát várta, nem lehetett nekem szívószálat tennem a kakójába, hanem ő választott magának fél percenként újakat, nem adhattam rá ruhát, cipő, nem cserélhettem pelust, a gyógyszer beszedésről pedig jobb, ha nem is beszélek. Fel kellett hívnom az apját, hogy telefonon kérje meg a már toporzékoló gyereket, hogy ugyan kapja be azt az előírt 3 ml-t, mert minden erőm és próbálkozásom ellenére legalább 8 ml a homlokán, a nyakán és a ruháján landolt. A terv működött, a gyerek telefonon lebeszélt mindent és bekapta az antibiotikumot.
Aztán egyszer csak - valószínűleg a sok együtt töltött idő hatásásra-- a dolgok megváltoztak. bekerülte a vip zónába és én lettem a főnök Bencus apró kis életében. A Csabi le van tojva, én hurcolom, etetem, öltöztetem ésatöbbi, ésatöbbi.
Eleint azt hittem ez jó nekem, de egyre inkább látom ,hogy ez mennyire kimerítő feladat, 12 kilót tartani, etetni, itatni egész álló nap...
Miután már tényleg eléggé kikészültem a 3 napos betegség hatására, mára kiterveltem, hogy elmegyünk vásásrolni. farmer ing és fürdőruha volta  a listámon, valamint egy jó fajta proszívó. Minden viszonylag rövid időn belül sikerült találni, bár a fürdőruha felpróbálása kissé érdekesen alalult. Bencus teljesen természetesen bejött velem a fülkébe. A látottak alapján ő is vetkőzni kezdett, cipő , zokni, pulcsi pillanatok alatt lekerült róla.
Így visszagondolva bizony eléggé vicces volt a szituáció, a kisfiam anyait-apait beleadva segített.

Közben persze csak elbóbiskoltam, úgyhogy most álomra is hajtom a fejem, beszámoló folytatása hamarosan.....

egy-két szó

Úgy fél órája próbálok nekiülni ennek a bejegyzésnek, de annak ellenére, hogy este háromnegyed tíz van, a gondolataimat megzavaró körülmények száma egyáltalán nem akar csökken tendenciát mutatni. A háttérből hamiskásan, de hangosan egy lambadát zenélő gyerekjáték töri meg a csöndet, azt a csöndet, ami nem is igazán létezik itt minálunk. A Dodó rendes gyerek módjára már fél 8 óta alszik, de a többi elvetemült még itt randalírozik a lakás egy-egy szegletében, időnként fel-felbukkanva az ágyam mellett. Ezen kis látogatások alkalmával pillanatok alatt megzavarják  nyugalmat, az imént például egy fél literes vizespoharat sikerült a Bencének lerúgnia az ágyam széléről és a víz szerteszét fröccsent,,,befolyt az ágy alá és az elosztóba is, ahonnan a laptop kábele és a telefonok töltője is kapcsolódik.
De ebben a pár mondatban, amiről ma írni fogok, nem akarok panaszkodni arról, hogy milyen fárasztó dolog az anyaság. Mert bizony az. Mind szellemileg, mind fizikailag.A Csabi hétfőn hajnalban elutazik néhány napra munka ügyben- ahova mellesleg én is mehettem volna, de mivel a Dóri még túl kicsi, hogy megváljunk egymástól huzamosabb ideig, így ez az opció szóba sem jöhetett.
Viszont egyre inkább érzem,hogy rám fér egy kis kikapcsolódás. Most már idejét sem tudom mikor tudtam teljesen egyedül elmenni bárhova is, legyen az akár bevásárlás vagy wc-re menetel. Mindig falkában kell járnom, ha akarom ha nem. Én pedig alapvetően szeretem is a magányt, egyáltalán nem zavar, ha nem tudok senkihez szólni vagy ha senki nem foglalkozik velem. Soha nem voltam és soha nem is leszek kapcsolatfüggő személyiség és időnként szükségem is van 1-2 lopott órára önmagammal.
Pár hónappal ezelőtt megajándékoztam magam egy koncert jeggyel, ami május 29-én lesz aktuális. Ez lesz az első alkalom, hogy elmegyek este itthonról. Elvileg minden menni fog,mint a karikacsapás- a Dóri sosem kel fel éjfél előtt, de addigra haza is érek majd. Igazság szerint minden porcikám vágyik erre a kis kikapcsolódásra és mint egy kisgyerek vágom a centit, hogy tudjam mikor jön el az én időm.
Közben csend és béke szállt a házra, végre mindenki elvonult lefeküdni. IM is nálunk vendégeskedik a hétvégén, de most kifejezetten boldog vagyok miatta, mert így kissé felszabadulok erre a két napra, hiszen így van segítségem nekem is. Akármennyire is küszködtem évekig ezzel, hogy ne legyen itt senki, ne lábatlankodjanak nálam sokáig, most, hogy 3 gyerekes anyuka vagyok, már rájöttem, hogy a lottó ötössel felér egy egész hétvégényi segítség.
Persze nem mondom, hogy időnként nem áll égnek a hajam, de most is több új  kifejezést is tanultam:

"Éhomra kell bevenni."
"Azt hittem még sum egy kicsit."

Megfejtéseket a nyelvtoro@feladvany..hu e-mail címre várok. :) (persze nem igazából, inkább elárulom:)

Éhgyomorra kell bevenni.
Azt hittem még alszik kicsit.

Au revoir! Szép álmokat mindenkinek!

esti apropó

A napok jönnek-mennek, olyan gyorsan, hogy sokszor csak arra eszmélek, már megint este van és megint leragad a szemem. A délutáni szieszták is lemaradoztak, mindig van mit csinálni, legfőképpen pakolni, mert pillanatok alatt csatatérré változik a lakás, ha nincs résen az ember.

Az egyre szűkösebb szabadidőmbe próbálok bezsúfolni néhány számomra fontos programot, mint például a tornázás. Nekem a power plate jött be, hati 2-3szor kell járni és egy rezgő-mozgó gépen személyi edzővel potom fél óra alatt végigcsinálni néhány gyakorlat sort. Egyáltalán nem vészes, de  hatás nem marad el. Sőt! Hamar eredményt hoz, bár az ára kissé borsos, ha például egy havi kondi- vagy aerobic bérlethez viszonyítjuk. Mindenesetre nekem ez nagyon bevált, most is éppen olyan izomlázzal fekszem itt az ágyikómban, hogy az is meggondolandó, hogy hajnalig egyáltalán pózt változtassak-e, mert akkora kellemetlenséggel jár most minden mozdulat. A hasamat továbbra is szeretem és nem vonok meg magamtól semmiféle finom falatot-kivéve persze azokat, amiket a szoptatás alatt nem ajánlott enni, mert a Dóri igen érzékenyen reagál bármi puffasztó élelemre, sőt leginkább gyümölcs és zöldség megvonást tartok, az a biztos. Inkább pár hónapig lemondok ezekről, de legalább nyugodtan alszunk és ez a legfontosabb. A csokizás már egészen más tészta. Imádom, ahogy szétterjed a számban az édes finomság és nincs nap, hogy ne áldoznék eme szenvedélyem oltárán. Lapos hasam sosem lesz. nem is tervezem, hogy Rubint Réka babérjaira török a közeljövőben és egyszerűen nincs is kedvemen magokon és egyéb kellemetlen-fogyasztású étkeken élni, csak,hogy jobban mutassak bikiniben.

A nyaralás egyelőre eléggé képlékeny, tekintve,hogy ezzel a sok poronttyal nem egyszerű útra kelni, főleg külföldre nem. A tavalyi horvátországi kiruccanás azonban olyan jól sikerült, hogy megfordult a fejünkben az, hogy idén visszamenjünk oda. Persze ebben az első évben talán érdemesebb a Balaton körül pihengetnii-ha már mindenképpen elmennénk valahova. Ez a nyár is változást hoz, hiszen ez Ádi utolsó óvodás nyara. Szeptembertől megkezdődik az iskola és az én kisfiam rálép a nagyfiúvá válás ösvényére. Beül a padba és tanulni fog. Véget érnek a gondtalan, focizós délelőttök, a lógós napok, mikor csak úgy fogtuk magunkat és nyakunkba vettük a várost egy hirtelen ötlettől vezérelve. Jönnek azok az évek, amik olyan sok jó dolgot is hoznak majd. Szerelmet, akár életre szóló barátságokat, alapot a felnőttkorhoz. Hihetetlen, hogy elszalad a kisgyerekkora, hiszen emlékszem rá, hogy most született, hogy babamasszázsra hordtam és ringatóra, hogy segítettem felmászni neki a csúszdára és,hogy reggelente vonultunk a bölcsibe. És mindennek már sok-sok éve...furcsa, hogy már miatta is tudok nosztalgiázni. Persze itt csoportosul az utánpótlás, úgyhogy jelenleg nincs hiány semmiből. Minden gyermekem más és más, szinte semmi jellembeli hasonlóság nincs a két fiú között, a Dóri pedig még túl kicsi, hogy nyilatkozni tudjak ezügyben. Érdekes módon mindannyiukat is másképp szeretem. Furcsa kérdés ez és sokan kérdezték is már, hogy vajon lehet-e egyformán szeretni az összes gyerekünket. Szerintem nem lehet. Persze nem úgy értem, hogy egyiket például nem szeretjük annyira, hanem tudom furcsán hangzik, de máshogy szeretjük őket-talán ez a legtalálóbb szó. Mindegyikőjükkel teljesen más a kapcsolatom is, van aki ragaszkodóbb, van aki nem igényel annyira. Mivel nekem soha nem volt igazi testvérem, így gyerekszemmel erről nem tudok nyilatkozni, de így, 32 éves anyai szemmel úgy látom, hogy a világ legjobb dolga egy nagy család. Minden egyes nehézségével egyetemben. Mert nehéz. nagyon is az. Mindig valaki igényt tart rám, valaki mindig éhes vagy szomjas vagy épp kakil vagy csak egyszerűen játszani akar velem. Non stop és nincs megállás. Sokszor elfáradok és türelmetlen vagyok. Kiabálok. Mégis most, ebben a helyzetben is megtaláltam magam. Jól érzem magam a bőrömben, elégedett vagyok a külsőmmel - még akkor is, ha ennek a 3 terhességnek azért vannak nyomai. Valószínűleg nem véletlenül találták ki, hogy egy nő a harmincas éveire teljesedik ki. Végre nem azt nézem,hogy mi csúnya rajtam, hanem, hogy mi szép. Ehhez meg kellett érni azt hiszem és elfogadni magamat. Nem stresszelek, nem hagyom, hogy rossz gondolatok és rossz emberek árnyékolják be a napomat. Ezeket a dolgokat elengedem, bele a levegőbe, hogy vigye a szél, messze el tőlem. Nekem csak a jó maradjon, mert már csak az érdekel.

Jó éjszakát!

téboly

Péntek este fél 10. A lakásra csend és béke szállt,  az összes gyerek alszik,  nekem pedig eltünt az internet kapcsolat a laptopomról, így telefonon kell pötyögnöm a mondandómat, ahhelyesírási hibákért előre is elnézést,  de automatikusan átírja a szavakat és sokszor nem is veszem észre.

A mai nap nagyon kellemes hangulatban telt,  egy régi barátnőmmel töltöttem a napot a Margit szigeten. Velem a Dóri volt,  vele a kislánya, aki nemrég múlt egy éves.  Sétáltunk,  ebédeltünk és megbeszéltünk mindent a gyerekekről, a párkapcsolatunkról és az elmúlt fiatal, húszas éveinkről, aminek nagy részét együtt töltöttük.  A közös balatoni nyaralásokról, amik egyik évben sem maradhattsk ki. Ketten lányok nyakunkba vettük a Balatont. Vonattal mentünk egy-egy hétre,  csak mi ketten.  Közben jöttek-mentek a szerelmek és a szerelem nélküli nyári románcok.  Semmi gondunk nem volt,  csak, hogy jól érezzük magunkat és ezt maximálisan teljesítettük is.  Most így felelevenítve a régi emlékeket, a fülledt, alkoholos, dohány füstös, asztalon táncolós Siófoki éjszakákat, rá kell jönnöm,  hogy baromi jó volt.  Imádtam minden egyes pilkanatát.
De ezek a gondtalan évek már rég elmúltsk és a mostani időszakomat sokkal inkább a káosz jellemzi.
Olyannyira el tud uralkodni a fejetlenseg,  hogy ma például elfelejtettem visszatenni a frissen műtött kutya nyakára az orvosi gallért és azzal a lendülettel ki is rágta a varratait, így holnap reggel már vihetem is vissza az állat kórházba-ha esetleg még nem lenne más programom...

A tegnapi napom viszont egyelőre semmi nem tudja felülmúlni. Három gyerekkel,  egymagam elindulni a boltba...nem is hiszem,  hogy nem sejtettem semmi rosszat.
A Bence hamar talált okot az ordításra, majd pillanatok múlva már a földön fetrengett egy doboz szétgurult smarties mellett. Ha esetleg nem mindenki bámult volna minket,  akkor csakhamar azok is odanéztek, mikor meg mertem kérni,  hogy tegye le a nyalókát. Ott teljesen elszabadult a pokol.  Vergődött a kövön,  prüszkölt, hörgött, visitott.
Azt hittem túl vagyunk a nehezén,  de a java csak ezután jött.  Az autóban ismét őrült ámokfutásba kezdett. A taknya a szájába folyt,  miközben egész testével tiltakozott az ellen,  hogy beültessem az ülésébe. Itt már kellőképpen izzadtam és tanácstalan voltam, mert mint akibe 7 ördög bújt,  úgy visitott és harapott.
Mikor már a tűrő képesség határán van az ember,  akkor leleményes ötletek merülnek fel az elemében.  Így történt az is,  hogy a Bencét végül fejen locsoltam egy üveg kubu-gyerek-üdítő itallal.  Ez hatásos lehetett,  mert a sírás azonnal abbamaradt es egy szó nélkül bemászott a helyére.
Most már nekem is aludni kell,  holnap is kell az energia.  ;)

A hét első napja

Ma megértettem miért is olyan fontos ünnep az anyák napja. Egy anyának -bármilyen közhelyesen is hangzik- de mindent el kell viselnie, talán a legmegerőltetőbb szellemi munka a világon. A mai délutánom maga volt a pokol-persze csak átvitt értelemben, de mindenképpen nagycsaládos életem eddigi legborzasztóbb napján vagyok túl, hála a kölykeimnek.

Mint minden reggel, ez is szépen indult. Annak ellenére, hogy a vasárnapi svéd asztalos anyák napi ebédem tartalmazott egy kis háborgásra való okot Dórikánál, ugyanis nem bírtam megállni, hogy ne szedjek legalább egy kanálnyi párolt lila káposztát és ezzel a tegnap délután és este sorsa meg is pecsételődött, hiszen a kisasszony óriás bőgéssel jutalmazta ezt a kis gasztronómiai élményt, amit szereztem magamnak eme jeles napon. Az előzmények ellenére maga az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, így a körülményekhez képest kipihenten ébredtem.
Fejben sokszor el szoktam játszani a gondolattal, hogy miképp kéne kezelnem a gyerekeimet-legfőképpen a Bencét, aki egyre több fejtörést okoz az állandó hisztijével. Egyre nagyobb szintekre emelte a bőgés tudományát. Olyan mértékben dühbe tud gurulni, hogy felvesz egy bizonyos méregzsák- testtartást: a két kezét az oldalához szorítja, a kézfeje pedig szinte a háta mögé lóg-  amolyan teletubbie módon vadul szaladni kezd a lakáson keresztül, szüntelen ordítás közben meg-megáll, hogy a padlóra vesse magát, majd újra felpattanjon, tovább szaladjon, aztán újra megtorpanjon és dühödten fröcsögtesse a nyálát a levegőbe szerteszét. Valójában még nem sikerült pontosan eldöntenem magamban, hogy ez a helyzet sírásra vagy röhögésre adjon okot, olyannyira a határon mozog. Így aztán ilyenkor röhögni szoktam ezen a tragikomikus állapoton, ami belengi a teret, ahogy kis hurrikán módjára végigsöpör a szobán.
A reggelt csupa optimizmussal kezdtem. El is határoztam, hogy türelmesen fogok ma viselkedni, mint az úrilányok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy kiabáljanak, ne adj isten szitkozódjanak egy kicsit. A Bence már ébredéskor előadott egy kisebb kiborulást, mikor az apját szólongatta és én mentem be hozzá- ugyanis a Csabi már munkába indult néhány perccel azelőtt. Ezt olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy mérgében levágta magát az ágyba és keze-lába egyszerre kapálózott a levegőben. Ilyenkor olyan, mint egy felborult cserebogár, aki nem tud lábra állni. Kedvesen mosolyogtam - bár lehet, hogy a tekintetem szikrákat lövellt, de próbáltam higgadt maradni. Siker!!! Hamar megnyugodott, így gyorsan felöltöztettem, pelust cseréltünk és már melegítettük is a reggeli kakaót a legnagyobb egyetértésben. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal, beszélgettünk és minden ment, mint a karikacsapás. Az Ádi is viszonylag normálisan elkészült, talán csak 2-3szor vesztek össze a Bencével a reggeli készülődés során és a Dóri sem ordított olyan mértékben, hogy zavaró legyen számomra.
Mikor minden gyereket elvittem oda, ahol foglalkoznak velük, azaz a bölcsibe és az oviba, gyorsan kitakarítottam a fürdőszobát,a wc-t és  a konyhát.
Fél 12kor indulnom kellett a Kira kutyával a budatétényi állat klinikára, ugyanis szegény pára olyan szerencsétlenül ugrott le a kanapéról ,hogy elszakadt a kereszt szalagja a térdében és kénytelen voltam megműttetni, hogy rendbe jöjjön.
Miután leadtam a kutyát, az Ádit hazahoztam az oviból, mert annyira kérlelt reggel, hogy ne altassam ott ma, hanem ugorjak be érte ebéd után. Így is lett, bár már fél óra itthon tartózkodás után magamban morogtam, hogy kár volt, hiszen egy nyugodt percem sem volt, így az angolul megírandó e-mailek ma elég nagy kihívást jelentettek, ugyanis az Ádi szüntelenül beszélt. Néha csak úgy nézem és nem hiszem el, hogy folyamatosan mondania kell valamit, ráadásul olyan dolgokat, amik rettentően unalmasak és fárasztóak.

Még ez a kora délután sem fogott ki rajtam, ugyan időnként fújtattam párat- ezzel kifejezve nemtetszésemet, de hősiesen kitartottam a végsőkig. A kórházból 3kor telefonáltak, hogy elkészült a műtét. mehetek a Kiráért. Odafelé menet bementünk a Bencusért, aki nagy vidáman ugrott a nyakamba a bölcsiben, mikor meglátott. A kedves ölelkezés egészen addig tartott, míg a kocsihoz értünk. Megbeszéltem velük, hogy szépen beülünk, elmegyünk a kutyusért, aztán megvendégelem őket a mekiben, ha jól viselkednek az úton.
Miután elmondtam a tervet, a Bence éktelen ordításba kezdett a parkoló közepén, mert nem sikerült egyedül bemásznia a gyerekülésbe. Olyannyira felspannolta magát, hogy hörgött,köpködött és vergődött, majd még nagyobb méreg jött rá, mikor én megpróbáltam beültetni a helyére. Éktelen haragra gerjedt. Megfeszítette a testét és visított, mint egy malac. Próbáltam szépen nyugtatni, semmi sikerrel.A nagy harc közben kezdett egyre inkább melegem lenni. Egy vágyam volt, hogy elnáspángoljam a gyerekem, de annyi ember volt az utcában, hogy nem mertem nagy balhét csapni, így miután bekötöztem, gyorsan behuppantam az ülésre és elindultam, Az ordítás nem szűnt meg, de legalább már a Dodó is rákezdett. A templom előtt megálltam és kipenderítettem a Bencét a kocsiból. Még ott sem mertem kiabálni vele, nehogy szégyent hozzak a papára, aki az egyház oszlopos tagja, így csak csöndben szitkozódtam, miközben a fiam ismét felvette a büdös bogár pózt és vad pörgésbe kezdett a betonon. Ömlött a taknya és a könnye, közben őrült módjára vergődött és ordított. Ott már nem használt semmi. Se szép szó, se kiabálás. Imádkozni kellett volna, de arra sem jutott idő, mert egy szempillantás alatt megnyugodott és vissza tudtam tenni a kocsiba. Így aztán vidám folytattuk utunkat és próbáltam olyannyira felhangosítani a rádiót, hogy ne is halljam a hangjukat. Persze ilyenkor esik be egy fontos munka is, így aztán utam hátralévő részét szerb partnerrel való egyezkedéssel töltöttem.
A Kirát hamar kihozták, nagy, műanyag gallérral a nyakán- hogy ne nyalja a sebet- és teljesen leborotvált lábbal, rajta hatalmas vágással. A gyerekeket kint akartam hagyni az ajtó előtt a kocsiban, amíg beugrom a kutyáért, de a Bence ebbe nem egyezett bele. Elkerülve a nagy balhét, inkább bevittem magammal, a másik kettő kint várakozott. A műtét egy kisebb vagyonba került és amíg a számlára vártam kiszaladtam a Kirával a kocsiba. Ott már nemcsak a baba, az Ádi is bőgött, elmondása szerint azért, mert túl hangosan sírt a baba. Így végre kórusban ment az ordítás és szerencsére a Bencus is hamar csatlakozott, akit megint csak erőszak árán sikerült visszaraknom az ülésébe, annyira ellenkezett velem. Mire el tudtam indulni a klinika elől, már patakokban folyt rólam a víz. A mellem alatt szabályos tócsa keletkezett, de szerintem még az arcomon is folyhatott az izzadtság, mire el tudtam indulni velük.mire végre elcsendesedtek, az Ádi anyák napin versek szavalásába kezdett - szintén levegővétel nélkül- ami nem tett túl jót az idegeimnek. Mire a meki parkolóba értünk már elég rossz idegállapotban voltam, éreztem, ahogy lüktetnek az erek a fejemben. Ekkor még megejtettem egy vidám angol nyelvű telefont néhány szakszóval turbózva, hogy elsimítsak néhány dolgot, aztán megrendeltem a sok élelmet és innivalót, hogy betömjem végre a szájukat.
A dolog hatott: tömték a sajtburgert és a krumplit, itták az ice teát és végre nem visított senki. Mire hazaértünk már csak egy kád vízre vágytam és egy hajmosásra. Az már nyilván nem fért bele, hogy egyedül vigyem véghez, így a Bence is társult hozzám a kádba és együtt megfürödtünk.
Most mindjárt 22.00 lesz. Mindenki alszik, kivéve engem. Élvezem a csöndet. Nem akarom átaludni ezt a kellemes érzést, hogy semmi zaj nincs a billentyűzet kattogásán kívül.
Nem volt könnyű napom, bevallom hősiesen. Borzalmas volt. És fárasztó. Mennem is kel aludni, ki tudja mit tartogat majd a reggel. :)

Majális másképp

Május elseje! Ez számomra már a nyár első lépcsőjét jelenti, mikor biztosak lehetünk benne, hogy végre jön a jó idő és a szabadság. Gyerekkorom óta minden évben kimegyek a helyi majálisra, ami évekkel ezelőtt még merően másmilyen volt, mint most vagy tavaly. 

Sosem felejtem el a papucsos, barátnős délutánokat, az esti koncerteket, a műanyag poharas pezsgőt és a már megjelenő és engem őrületbe kergető cserebogarakat. Azt, hogy ültünk a kedvenc farmerünkben és a legjobb pólónkban a fűben és legeltettük a szemünket a focista fiúkon vagy éppen másokon, miközben vadul kipletykáltuk a többi lányt, aki éppen nem tűnt túl jól öltözöttnek vagy bármi más szemet szúró dolgot vettünk rajtuk észre azt biztos nem hagytuk szó nélkül. A sok közhely, ami az interneten is kering, még annyira igaz volt. Nem kellett félni, hogy elrabolnak vagy megkéselnek, simán egyedül sétáltunk az utcán éjfél után is és még telefonunk sem volt, hogy utolérjenek a szüleink, ha épp rossz érzésük számít. Szerettem azt az időszakot. Akkor még tényleg nem arról szólt a tinikor, hogy kinek milyen a melle vagy fel van-e töltve a szája. Tiniként mindenki ronda volt, esetlen és még pattanásos is. És a legjobb az volt az egészben, hogy ez senkit nem érdekelt igazán.

A Kéktó szabadidőpark megtelt ismerős arcokkal, lépten-nyomon csak olyanokban botlott az ember, akik közeli vagy épp távoli ismerősök voltak, de kevés idegen arc bukkant fel a tömegben. És én ezt szerettem. 

Most már megváltoztak a dolgok. A romák nagy csapatokban vonulnak, felragasztott műszempillákkal és kínai ruhákban. Rengetegen vannak, ijesztően sokan és akaratlanul is ellenszenvet váltanak ki belőlem. meg lehet kövezni. nem szeretem őket - tisztelet azon kevés kivételnek, akik az értelmiségi réteget képviselik, mert szerencsére ilyen is akad, akik becsülettel beilleszkedtek ebbe a társadalomba; közénk. 

Alig látni ismerős arcot, mindenhol idegen szempárok fürkészik az embert és csak elvétve találni rég nem látott vagy éppen közeli barátokat. 

Csak pár dolog van, ami ugyanaz: a körhinták, a büfék és a koncertek.

A gyerekeim nem ismerték a régi bulikat, a nekem "igazi" május elsejét. Ők már így szeretik. A méreg drága körhinták, a ragacsos édességek, a hot-dog, a vattacukor és az x faktoros énekesek.

A körhinták bűvöletéből az én porontyaim sem tudtak egy könnyen kiszakadni, így egy kisebb vagyont szórakoztunk el. Hogy vajon miként vett rá az Ádi, hogy felüljek vele a lánchintára, azt még most sem tudom, mert már kiskoromban is utáltam- azt pedig különösképpen, mikor bepörgettek és fent a magasban kezdett vad forgásba a szék, amiben ültem. Még most is futkározott a hátamon az izgalom, mikor a magasba emelkedett a lábam. Több, mint valószínű, hogy húsz évvel ezelőtt is ugyanebben a hintában pörögtem a levegőben és most az én fiam teszi ugyanezt. Persze felnőtt fejjel már nem tűnik olyan nagynak és veszélyesnek egyik szerkezet sem, most viszont leginkább a gyomor liftezéssel kell küzdenem, mert már egy mini óriáskerék is ki tud fogni rajtam. Annak ellenére, hogy sem a fellépők, sem pedig a kilátogató emberek nem nyerték el a tetszésemet, a hangulat még mindig jó volt. A majálisos forgatag, az árusok, a körhintások és a büfékből kicsapódó illatok változatlanul sugározták a fesztivál élményt, így biztos, hogy jövőre is visszatérünk még. :)