Kisgyerekként, de még tiniként is azt hittem,hogy a világ legfélelmetesebb dolga a cserebogár. Nem értettem soha, ezeket a gigantikusra nőtt bogarakat, hogy miért rémisztgetnek engem minduntalan. A nagy, "húsos" testük, a berregő hangjuk, a kapaszkodó lábaik és a számomra ostoba repülési stílusuk, miszerint mindennek neki repkednek szüntelen, majd a földre pottyannak egyszerre volt érthetetlen és félelmetes. Már a gondolattól, hogy nekem repülnek - majd meghaltam. Hogy őszinte legyek most sem szívlelem ezek a borzalmas teremtményeket, de már egyszerűen csak próbálok nem foglalkozni velük, mert rájöttem, hogy náluk nagyobb gondjaim is fognak adódni az életben.
Míg fiatalok vagyunk szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármi baj érhet bennünket, akkor még olyan természetes az élet és az egészség. Aztán jön egy pofon, ami földhöz vág minket és onnantól kezdve minden más lesz. Mikor bárki a halálról beszélt és a legyőzhetetlen kórokról, akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolgoknak. Mindez olyan távoli volt. tudtam, hogy rám, az én életemre ez nem vonatkozik. Nálunk minden szép és kerek. És ez így is volt, egészen 25 éves koromig. Ott ütött arcon a felismerés, hogy vannak nálunk nagyobb, felettünk álló dolgok, melyekbe legnagyobb erőfeszítéseink árán sem tudunk beleszólni. Akkor veszítettem el az apukámat. És akkor éreztem először, hogy a halál nem is olyan nagy dolog. Valahogy olyan természetesnek hatott a végén és egyáltalán nem éreztem félelmet iránta. Nem is vágytam rá persze, de őszintén el tudtam fogadni, hogy az élet része. És míg hónapokon át imádkoztam apukám életéért, az utolsó napjaiban megértettem, hogy ezt abba kell hagynom és bármilyen faramucin is hangzik, a halálát kell elfogadnom, mert most ez következik. Nagyon fájt, nagy űrt hagyott bennem, de nem töltött el félelemmel.
Most viszont megváltozott valami. Jobban mondva minden. Mióta gyermekeim lettek teljesen átértékelődött az élet és ami eddig fontos volt, most mindennél fontosabbá vált. Most első helyre került az élet és szóba sem jöhet,hogy idő előtt meghaljak én vagy bárki aki fontos nekem, ezáltal nekik is. Már ledöbbentenek a hírek, ha akár bármelyik távoli ismerősöm beteg lesz, ha a tévében hallom, hogy harminc éves nő küzd a rákkal vagy esetleg balesetben meghal valaki. Már átérzem ennek a súlyát.
A minap felfedeztem a bal mellemben egy csomót. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy most keletkezett-e oda vagy már évek óta együtt él velem, de most bizony észrevettem. Persze azonnal működésbe lépett rajtam a pánik gomb és azóta szüntelen a legrosszabb gondolatok zakatolnak a fejemben. mi van, ha ez valami rossz? Mi van, ha velem is megtörténik?
Csütörtökön megyek orvoshoz vele. Természetesen izgulok. Sőt, jobban mondva inkább félek. Persze több,mint valószínű, hogy nálunk ez a mell-csomó családi hagyomány, hiszen anyukám mellei is tele vannak vele-és szerencsére semmi kóros elváltozás nem mutatható ki- de azért mégis. Már nagyon várom,hogy túlessek ezen.
Persze vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek Balesetek, rejtett betegségek, halálos kórok. Viszont vannak,amik megelőzhetőek. Mostantól a mell ultrahang is felkerül az éves szűrővizsgálat listámra a méhnyakrákszűrés mellé. A jobb félni, mint megijedni szlogen pedig anyukaként még inkább vonatkozik rám azt hiszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése