A hét első napja

Ma megértettem miért is olyan fontos ünnep az anyák napja. Egy anyának -bármilyen közhelyesen is hangzik- de mindent el kell viselnie, talán a legmegerőltetőbb szellemi munka a világon. A mai délutánom maga volt a pokol-persze csak átvitt értelemben, de mindenképpen nagycsaládos életem eddigi legborzasztóbb napján vagyok túl, hála a kölykeimnek.

Mint minden reggel, ez is szépen indult. Annak ellenére, hogy a vasárnapi svéd asztalos anyák napi ebédem tartalmazott egy kis háborgásra való okot Dórikánál, ugyanis nem bírtam megállni, hogy ne szedjek legalább egy kanálnyi párolt lila káposztát és ezzel a tegnap délután és este sorsa meg is pecsételődött, hiszen a kisasszony óriás bőgéssel jutalmazta ezt a kis gasztronómiai élményt, amit szereztem magamnak eme jeles napon. Az előzmények ellenére maga az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, így a körülményekhez képest kipihenten ébredtem.
Fejben sokszor el szoktam játszani a gondolattal, hogy miképp kéne kezelnem a gyerekeimet-legfőképpen a Bencét, aki egyre több fejtörést okoz az állandó hisztijével. Egyre nagyobb szintekre emelte a bőgés tudományát. Olyan mértékben dühbe tud gurulni, hogy felvesz egy bizonyos méregzsák- testtartást: a két kezét az oldalához szorítja, a kézfeje pedig szinte a háta mögé lóg-  amolyan teletubbie módon vadul szaladni kezd a lakáson keresztül, szüntelen ordítás közben meg-megáll, hogy a padlóra vesse magát, majd újra felpattanjon, tovább szaladjon, aztán újra megtorpanjon és dühödten fröcsögtesse a nyálát a levegőbe szerteszét. Valójában még nem sikerült pontosan eldöntenem magamban, hogy ez a helyzet sírásra vagy röhögésre adjon okot, olyannyira a határon mozog. Így aztán ilyenkor röhögni szoktam ezen a tragikomikus állapoton, ami belengi a teret, ahogy kis hurrikán módjára végigsöpör a szobán.
A reggelt csupa optimizmussal kezdtem. El is határoztam, hogy türelmesen fogok ma viselkedni, mint az úrilányok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy kiabáljanak, ne adj isten szitkozódjanak egy kicsit. A Bence már ébredéskor előadott egy kisebb kiborulást, mikor az apját szólongatta és én mentem be hozzá- ugyanis a Csabi már munkába indult néhány perccel azelőtt. Ezt olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy mérgében levágta magát az ágyba és keze-lába egyszerre kapálózott a levegőben. Ilyenkor olyan, mint egy felborult cserebogár, aki nem tud lábra állni. Kedvesen mosolyogtam - bár lehet, hogy a tekintetem szikrákat lövellt, de próbáltam higgadt maradni. Siker!!! Hamar megnyugodott, így gyorsan felöltöztettem, pelust cseréltünk és már melegítettük is a reggeli kakaót a legnagyobb egyetértésben. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal, beszélgettünk és minden ment, mint a karikacsapás. Az Ádi is viszonylag normálisan elkészült, talán csak 2-3szor vesztek össze a Bencével a reggeli készülődés során és a Dóri sem ordított olyan mértékben, hogy zavaró legyen számomra.
Mikor minden gyereket elvittem oda, ahol foglalkoznak velük, azaz a bölcsibe és az oviba, gyorsan kitakarítottam a fürdőszobát,a wc-t és  a konyhát.
Fél 12kor indulnom kellett a Kira kutyával a budatétényi állat klinikára, ugyanis szegény pára olyan szerencsétlenül ugrott le a kanapéról ,hogy elszakadt a kereszt szalagja a térdében és kénytelen voltam megműttetni, hogy rendbe jöjjön.
Miután leadtam a kutyát, az Ádit hazahoztam az oviból, mert annyira kérlelt reggel, hogy ne altassam ott ma, hanem ugorjak be érte ebéd után. Így is lett, bár már fél óra itthon tartózkodás után magamban morogtam, hogy kár volt, hiszen egy nyugodt percem sem volt, így az angolul megírandó e-mailek ma elég nagy kihívást jelentettek, ugyanis az Ádi szüntelenül beszélt. Néha csak úgy nézem és nem hiszem el, hogy folyamatosan mondania kell valamit, ráadásul olyan dolgokat, amik rettentően unalmasak és fárasztóak.

Még ez a kora délután sem fogott ki rajtam, ugyan időnként fújtattam párat- ezzel kifejezve nemtetszésemet, de hősiesen kitartottam a végsőkig. A kórházból 3kor telefonáltak, hogy elkészült a műtét. mehetek a Kiráért. Odafelé menet bementünk a Bencusért, aki nagy vidáman ugrott a nyakamba a bölcsiben, mikor meglátott. A kedves ölelkezés egészen addig tartott, míg a kocsihoz értünk. Megbeszéltem velük, hogy szépen beülünk, elmegyünk a kutyusért, aztán megvendégelem őket a mekiben, ha jól viselkednek az úton.
Miután elmondtam a tervet, a Bence éktelen ordításba kezdett a parkoló közepén, mert nem sikerült egyedül bemásznia a gyerekülésbe. Olyannyira felspannolta magát, hogy hörgött,köpködött és vergődött, majd még nagyobb méreg jött rá, mikor én megpróbáltam beültetni a helyére. Éktelen haragra gerjedt. Megfeszítette a testét és visított, mint egy malac. Próbáltam szépen nyugtatni, semmi sikerrel.A nagy harc közben kezdett egyre inkább melegem lenni. Egy vágyam volt, hogy elnáspángoljam a gyerekem, de annyi ember volt az utcában, hogy nem mertem nagy balhét csapni, így miután bekötöztem, gyorsan behuppantam az ülésre és elindultam, Az ordítás nem szűnt meg, de legalább már a Dodó is rákezdett. A templom előtt megálltam és kipenderítettem a Bencét a kocsiból. Még ott sem mertem kiabálni vele, nehogy szégyent hozzak a papára, aki az egyház oszlopos tagja, így csak csöndben szitkozódtam, miközben a fiam ismét felvette a büdös bogár pózt és vad pörgésbe kezdett a betonon. Ömlött a taknya és a könnye, közben őrült módjára vergődött és ordított. Ott már nem használt semmi. Se szép szó, se kiabálás. Imádkozni kellett volna, de arra sem jutott idő, mert egy szempillantás alatt megnyugodott és vissza tudtam tenni a kocsiba. Így aztán vidám folytattuk utunkat és próbáltam olyannyira felhangosítani a rádiót, hogy ne is halljam a hangjukat. Persze ilyenkor esik be egy fontos munka is, így aztán utam hátralévő részét szerb partnerrel való egyezkedéssel töltöttem.
A Kirát hamar kihozták, nagy, műanyag gallérral a nyakán- hogy ne nyalja a sebet- és teljesen leborotvált lábbal, rajta hatalmas vágással. A gyerekeket kint akartam hagyni az ajtó előtt a kocsiban, amíg beugrom a kutyáért, de a Bence ebbe nem egyezett bele. Elkerülve a nagy balhét, inkább bevittem magammal, a másik kettő kint várakozott. A műtét egy kisebb vagyonba került és amíg a számlára vártam kiszaladtam a Kirával a kocsiba. Ott már nemcsak a baba, az Ádi is bőgött, elmondása szerint azért, mert túl hangosan sírt a baba. Így végre kórusban ment az ordítás és szerencsére a Bencus is hamar csatlakozott, akit megint csak erőszak árán sikerült visszaraknom az ülésébe, annyira ellenkezett velem. Mire el tudtam indulni a klinika elől, már patakokban folyt rólam a víz. A mellem alatt szabályos tócsa keletkezett, de szerintem még az arcomon is folyhatott az izzadtság, mire el tudtam indulni velük.mire végre elcsendesedtek, az Ádi anyák napin versek szavalásába kezdett - szintén levegővétel nélkül- ami nem tett túl jót az idegeimnek. Mire a meki parkolóba értünk már elég rossz idegállapotban voltam, éreztem, ahogy lüktetnek az erek a fejemben. Ekkor még megejtettem egy vidám angol nyelvű telefont néhány szakszóval turbózva, hogy elsimítsak néhány dolgot, aztán megrendeltem a sok élelmet és innivalót, hogy betömjem végre a szájukat.
A dolog hatott: tömték a sajtburgert és a krumplit, itták az ice teát és végre nem visított senki. Mire hazaértünk már csak egy kád vízre vágytam és egy hajmosásra. Az már nyilván nem fért bele, hogy egyedül vigyem véghez, így a Bence is társult hozzám a kádba és együtt megfürödtünk.
Most mindjárt 22.00 lesz. Mindenki alszik, kivéve engem. Élvezem a csöndet. Nem akarom átaludni ezt a kellemes érzést, hogy semmi zaj nincs a billentyűzet kattogásán kívül.
Nem volt könnyű napom, bevallom hősiesen. Borzalmas volt. És fárasztó. Mennem is kel aludni, ki tudja mit tartogat majd a reggel. :)