A kulisszák mögött

Először is azzal kezdeném a mondandómat, hogy sikeresen megjártam ma a sebészetet és a melleimnek kutya baja, sőt még az is kiderült, hogy az 5 éve kialakult köldöksérvem soha nem is létezett, csak valami hozzá nem értő egyed diagnosztizálta ezt nekem. Ehelyett viszont kaptam egy kettészakadt hasizmot és egy nagyon kedves sebész bácsit, akit 10 perc beszélgetés után jó cimborámmá fogadtam és egy év múlva újra randevúzunk átbeszélni a has-helyzetet. Szuper javaslatokkal állt elő, amik egyelőre ugyan még nem aktuálisak, de hamarosan eljön majd mindennek az ideje. A kórházi kalandomat itt le is zárom, mert semmi említésre méltó nincs már ezzel kapcsolatban.

A holnapi nap igen jeles eseményt hoz, mégpedig az Ádi ballagását. Vége az ovis éveknek, most már irány az iskola. Kissé furcsa érzés ezen átesni. Még emlékszem, mikor én voltam ebben a helyzetben. Imádtam azt az izgalmat, ami egyet jelentett az iskolába menetellel. Még mindig pontosan itt van az orromban  a radír illata a tolltartómban, pontosan emlékszem az uzsonnás zacskómra, a füzeteim csomagolópapírjára és a szamárfül elleni sarokvédőre, amit folyton használtunk, hogy ne könyököljük el írás közben a füzetek aljait. Emlékszem az órák közötti szünetekre, a 'berábekire'-arra a gumikötélre, amit két kislány a lábán tart és egy harmadik ugrál rajta: be-rá-be-ki - az 'Adj király katonát!'-ra és még jó néhány olyan játékra, amiket ezekben az években játszanak a gyerekek.
Az elmúlt két napom semmi másról nem szólt- persze ezt 'túlzó' módban írom, mert nyilván voltak más dolgaim is-, mint az Ádinak egy szem fekete nadrág és egy hozzá passzoló elegáns cipő beszerzése volt. A nadrágot egészen pontosan 8 db üzletben próbáltam vásárolni, a legnépszerűbb gyerek márkáktól kezdve végül már a legelvetemültebb helyekig, de bizony mindenhol úgy néztek rám, mikor egyszerű, fekete kisfiú nadrágot kértem, mintha legalább fűzöld bőr leggingset kerestem volna élénk piros varjakkal a szárán. Elképesztő, hogy a mai világban ez ekkora fejtörést kell, hogy okozzon. Természetesen a cipő vásárlás nem kevésbé volt nehézkes...azért összesen 5 boltot jártam végig, mielőtt feladtam volna. Miután nem vagyok egy makkos cipő fan, így viszonylag nagy elvárásokkal vágtam neki a lábbeli beszerzésének, mert eléggé kényes ízlésemből ezen a téren nem voltam hajlandó alább adni. Én ugyan nem bánom, ha a fiam minden nap tréning nadrágban jár, sport cipővel, de az a tudat, hogy bő szárú, élére vasalt borzadványt húzzak rá, megspékelve egy 'kopogós' fiú cipővel, az egyszerűen ki van zárva. Nem vagyok hajlandó múlt századbeli húsvéti locsolónak öltöztetni a fiam semmiféle ünnepélyes hagyomány kedvéért. Végül ma, az utolsó előtti napon sikerült vásárolnom egy számomra is elfogadható cipőt és egy viszonylag szűk fazonú fekete nadrágot. A pantallónak olyannyira megörültem, hogy azonnal vettem belőle még egy méretet, így a jövő évi ünnepélyes kapkodás 2016ban nálunk minden bizonnyal elmarad majd.

Ez a rengeteg boltról boltra járás egyrészt borzalmasan kimerített, másrészt nemcsak engem, hanem a pénztárcámat is. Mindenhol ráakadtam egy-egy létfontosságú darabra, amit nem hagyhattam ott, így már bőven harmincezer felett költöttem, mire az első 4 boltból kijöttem és akkor még cipőnek, gatyának se híre, se hamva nem volt. Lett viszont életbevágóan fontos hajpántom, övem, a Bencének egy negyedik szandálja, a Csabinak pedig egy szett férfi alsóneműje, meg néhány teljesen felesleges dolog.
A nap végére már olyan kifacsart voltam,mint egy szebb napokat megélt citrom. És akkor még a gyerekekről nem ejtettem szót. A reggel kegyetlen vérengzéssel kezdődött, mikor is a Bence egy óvatlan pillanatban elkezdte marcangolni a Dóri lábát. Olyan erővel harapta meg a baba térdkalácsát, hogy az be is lilult. Szegénykém üvöltött, mint a sakál, na meg persze a két fiú is, bár ők valójában nem tudom miért végezték eme borzadalmas tevékenységüket.
Persze a kezdeti sokk hamar elmúlt és fél óra múlva már vidáman indultunk az oviba és a bölcsibe.
Délután a Bence szokásához híven többször s dührohamot kapott számos apróságon, mint például, hogy eldőlt a lego kockákból épített torony vagy kiesett a kezéből a labda. Ilyenkor, mint egy mini hurrikán, végigsöpör a lakáson, közben ordít, mintha nem lenne jobb dolga. Mi ebbe már kellőképpen beleszoktunk, úgyhogy általában nem veszünk róla tudomást, mikor ezzel az előadással akar elkápráztatni minket. Történt aztán a délután vége felé, hogy Ádikára rájött a szapora és ment a vécére, hogy megszabaduljon a felgyülemlett salak anyagtól. Mivel már iskolába készül, így a dolga végeztével mindig kitörli a fenekét, majd ha úgy érzi elkészült, megyek én és áttörölgetem. Megjegyzem azért mindig van ott még valami, ami takarítást igényel.  Épp csak beértem a wc-re, mikor a Bencus már ott is termett mögöttem. Ádi letenyerel a földre, popóját a magasba meresztve, hogy jól szemügyre tudjam venni. Most sem volt ez másképp, már téptem is a papírt, hogy elvégezzem a maradék piszkos munkát, de a Bence már mérges hangos kiáltotta: NEEE, BAABA! Ez annyit tesz, hogy ne csináljak semmit, mert ő akarja. A vitát elkerülve átadtam neki a pályát és nagy serényen törölni kezdte a bátyja fenekét, aki a 'nagyon szakszerűen csinálod' kijelentéssel foglalta össze a helyzetet. A fenék tiszta lett és mindenki megnyugodott.
Ha a fenék koszos maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna... :)