Most egy új korszak kezdődött, mert egy hete már nem hárman, hanem négyen vagyunk. ..na meg a kutyák, de azokról majd később. :) Akkor kicsit a szülésről- semmi véres, csak, hogy ne merüljön a feledés homályába. ;) Július 1jére voltam kiírva, aztán 3 héttel az esemény előtt a dokim közölte, hogy sajnos szabadságon lesz másnaptól, ugyhogy trak egy mmásik orvoshoz. Ezen már nem is akadtam fenn, ugyanis az első szülésemnél sem volt itt. Épp a 38. Heti vizsgálatra mentem, mikor a szülésznőm megkérdezte, h inkább nem szeretném-e a héten kitenni a kisfiút a hasamból. Úgy 3 mp gondolkodás után úgy döntöttem, hogy miért is ne, hiszen erre a következő héten amúgy is sor került volna, mivel programozoott császárról volt szó. Így két nap múlva már ott is találtam magam a kórházban és a legnagyobb lelki nyugalomban olvasgattam a divathíreket az újságban. Aztán azért délután kezdett eluralkodni rajtam a pánik, hogy biztosan jó ötlet-e ez...persze innen már nem volt visszaút. :) Az új orvisommal akkor találkoztam először, de hát jobb később, mint soha. Aztán hirtelen eljött a nagy nap reggele-illetve hajnala. Fél 5kor keltett a nővérke, hogy ilyen meg olyan vizsgálatra menjek, majd hét körül megjoött a szülésznőm is. Na őt nagyon nem vártam. Beöntés és infúzió bekötés. ...Ezeket nem részletezném. Akkor kezdett igazán valoságossá válni a dolog-mintha próbálnál felkelni egy rémálomból :) A hab tortán persze az volt, hogy pont az én műtétem elott nem volt sehol egy aneszteziológus, így a tíz órai kezdesem igencsak eltolodott. Miután már vagy 5 zacskó folyadék lecsepegett a vénáimba, végül sorra kerültem. Önszántamból leballagtam a műtőbe, még 1-2 percet kedélyesen elcsevegtem a Csabival és az Ádival, majd anyu kíséretében bevonultam a nagy és félelmetes fém fotocellás ajtókon. Itt kezdődött igazán a buli. ;) Szóltak, h pattanjak fel az asztalra és amennyire tudok gömbölyödjek össze, hogy a kedves fiatalember a hátam mögött nyugodtan beledöfhessen 2 nagy tűt a gerincembe. Akkor már méginkább úgy éreztem, h még nincs itt az idő, de az en gondolataim aakkor már senkit nem érdekeltek rajtam kívül. Meg is kaptam rögvest a 2 döfést és már fektettek is le az ágyra. Kapálózni, ha akartam volna se tudtam volna, mert ugye a fél testemet lezsibbasztották. Ekkor bejöhetett az anyukám, akit odaültettek a fejemhez, majd egy zöld lepellel mögé felsorakozott a csapat és munkához láttak. Pikk pakk felvágtak, és össze vissza nyomogatták a hasam, hogy kipréseljék a gyereket a vágáson. Pár perc alatt meg is lett, majd végre megnyugodtam teljesen. Azt tudni kell, h a műtét még innen kb. 30 perc, amíg mindent szépen rendbe tesznek. Már éppen anyuval röhögcséltünk felszabadultan, mikor a következő párbeszédet hallottam: Doktor Úr, hol a tű? Kérdezte az asszisztens. Odaadtam-válaszolta doki....de nem...de tuti...de akkor hol van???
Na itt már ismét kicsit ideges lettem, mert láttam magam a híradóban, hogy a nő, akiben benne hagyttak egy tűt, ami átszúrta az összes szervét. Végül a tűre anyu bukkant rá a földön, miután mindenki azt kereste. Az orvos végül megkért, hogy nevezzem el róla a gyereket, amit ott hálám jeléül meg is ìgértem neki...de aztán végül mégsem Ernő lett, hanem maradtam a Bencénél. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése