én megpróbáltam ;)

Már említettem,  hogy nem vagyok egy nagy újévi fogadkozó így csak spontán magamat is meglepem az ötlettel, hogy én bizony futni fogok.  Hiszen lát az ember lánya mindenféle Rubint Rékákat és hozzá hasonló tudomisénhogyhíjvákokat, akik vígan és könnyedén szaladgálnak hosszú kilométereket, mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.Így arra gondoltam,  oké,  bekötözöm a puszedlis zacskó száját,  visszateszem a nasis szekrénybe és futásnak eredek. Futok a csinos bikinis alakért és a jó kondiban lévő,  egészséges szervezetért.
Vasárnap vissza is vittük a futópadot a céghez,  ahonnan vásároltam,  mert sajnos mindig megakadt a Csabi súlya alatt.
-Nem bírja el!-panaszoltam és előadtam a tüneteket.
A szervizes fickó persze csak somolygott,  hogy kis buták, nincs itt nagy baj,  csak laza a szalag.
Így aztán azonnal lelepleződtünk, hogy annyi közünk sincs a sporthoz,  mint a koala macinak a grizzlyhez.

Nagy örömömre,  hogy nem kellett se ráfizetni, se visszaadni,  hatalmas ötlettel álltam elő.  Gyorsan vegyünk futó cipőt és este kezdődhet a nagy sport maraton.
Így is lett.  Vettünk mindketten 1-1 csukát és gyorsan haza is siettünk, hogy nyélbe üssük a nagy megmozdulást.

A Csabi fél órát futott, én pedig húsz percet gyors gyalogoltam.

Az Ádi is nagy lelkesen lépdelt a szalagon. A Bence épp a teraszon aludt amikor én kerültem sorra és a Castort beengedtem, hogy lehetőleg ne kapja ki a gyermeket a babakocsiból vagy egyszerűen csak ne nyalja össze.  Helyette teljesen meg volt zavarodva,  hogy mit csinálok én azon a mozgó szőnyegen.  Megjegyzem én is.  :)

Minden alkalmat megragadott-szó szerint-, hogy lekapjon onnan.  Nem elég, hogy a testemmel küzdöttem,  az akita minden lépésnél megragadta a bokám felett a nadrágom, hogy megmentsen szorult helyzetemből. Komolyan mondom,  egy élmény volt ez a futás.  Nem éppen kellemes, de élmény. 

Kicsit még büszke is voltam magamra és vártam is a ma reggelt, mert biztos voltam benne,hogy ma már annál is jobban bírom majd,  mint tegnap.  Tévedtem. 

Se nem bírtam,  se nem hagytak. 

Pedig nagyon felkészültem. A Bencét kint altattam a teraszon,  mert ott egy-két órát bőven elszundít egyhuzamban.  Persze most nem.  A húsz perces kocogást háromszor kellett megszakítanom. Egyszer a postás,  kétszer a Bence miatt.  Épp agyvérzést készültem kapni,  de inkább úgy döntött a vérnyomásom, hogy leesik, úgyhogy a nagy sportolás után még csillagokat is láttam. 

Majd gyorsan összeszedtem magam és épp nekiálltam volna egy kis tornának, mikor a kisfiam ismét éktelen ordításba kezdett.  Itt már meg is világosodtam, hogy ez egy égi jel lehet,  hogy azonnal hagyjam ezt abba.  Én pedig nem akarok ujjat húzni az univerzummal, úgyhogy véget is vettem ezen dolgoknak.  Azóta boldogan élünk,  a puszedli és én.