kutyásnak születni

Kétféle ember létezik.  Az egyik,  aki különleges kapcsolatot tud kialakítani egy állattal,  a másik, aki nem.  Erről nem tudunk határozni,  ez velünk születik.  Az előbbi nagyon tud kötődni a kutyájához (vagy bármi máshoz,  de most maradjunk az ebeknél), az utóbbi nem. Azok az emberek is tartanak kutyát,  akikben nincs ez meg, csak ők máshogy.
Én mindig is közel éreztem magam a kutyákhoz és most sincs ez másként, de például az Ádi már teljesen más típus.  Olyan,  mint az apja.  Nem kifejezetten rajong a Castorért, úgy jó,  hogy ott van a kertben,  de közelebbi kapcsolatot nem akarnak kialakítani vele.  Pedig sok mindenről maradnak le. Sok embernek fogalma sincs milyen mély kapocs tud létrejönni ember és kutya között.  Nem véletlen adná az az állat az életét értünk.  Ezt nem isllehet elmagyarázni igazán annak;  aki nem tudja átélni.
Mondhatnánk, hogy a kutya olyan,  mint egy gyerek,  de ez sem igaz.  Teljesen más. Ez valami ősi kötődés lehet,  mert az hülyeség,  hogy a gyerekemnek érzem. Abszolút nem.

És az embert nagyon meg tudja viselni egy kutya ekvesztése. Emlékszem az első kutyám elpusztulásakor a egész család zokogott.  Az apukám különösen.  Ott, az utcán,  mikor elnondtuk neki.  Furcsa,  hogy egy kis állat ekkora űrt tud hagyni maga után.

Most megint izgulnom kell,  mert a Castornak valami komoly baja van.  A lábait alig tudja használni és iszonyú fájdalmas neki a mozgás.  Elvileg a diszplázia ki van zárva a csípőjén, de valami nagy baj van vele.  Most egyik orvostól a másikig megyek vele.  Jövő héten pedig az állatorvosi egyetem egyik professzorához. Az egy dolog,  hogy ez anyagilag sem olcsó mulatság,  de egyáltalán nem biztos, hogy rendbe tudják hozni.  Nagyon sajnálnám,  ha el kéne veszítenem. Még soha nem voltam olyan helyzetben,  hogy egy állat eutanáziájáról kellett volna döntenem és nagyon remélem most sem kerül sor rá.  Izgulok érte nagyon.