Két gyerekkel egyedül itthon lenni...sokszor felér egy igazi megtébolyulással. Ha azt mondom, hogy nincs egy másodperc nyugalmam sem, akkor cseppet sem túloztam. Az Ádi egész nap beszél. De a szó legszorosabb értelmében. Sokszor már lüktet a fejem tőle és úgy érzem ordítani tudnék. Nem tudom, hogy ez adottság-e vagy ezt tanítani kell nekik, de semennyire sem képes egyedül játszani. Tudom, ezt már egyszer írtam valamikor régebben, de most olyan állapotban vagyok ettől a két kis energia vámpírtól, hogy vagy ide pötyögök egy kicsit vagy kiállok a kertbe ordítani.
Legnagyobb bajom, hogy próbálom már egy ideje kordában tartani az ilyen irányú indulataimat és kiabálás helyett kedvesen szólni. De ez borzasztó. Legszivesebben ordítanék egész nap. Vagy legalábbis egyet mindenképp.
A másik a Bence. Amilyen kicsi, olyan idegesítő tud lenni-de ő csak egy esetben. Az én kis mintababám valami hihetetlen érzékkel tud sírni kezdeni- csak akkor, de akkor mindig ha nekiállok enni. Ha alszik akkor tuti felkel, mikor épp az első falatot kapnám be. Ma sem volt ez másképp. Az Ádi percenként kiabálja nekem, hogy "Ancsi pancsi, ancsi pancsi. ..szeretlek" (tuti elmebeteg). Ha épp nem ezt mondja, akkor valamit kér. Enni, inni, autót, labdát. ...
Végre valahára megcsináltam a virslit reggelire. Pont emeltem a számhoz az első falatot, mikor a Bence bőgni kezdett. Végül ismét állva, gyerekkel a kezemben reggeliztem. Aztán az etetésnél, mikor moccanni sem igen tudtam az Ádi kiabált, hogy kakilt és menjek, töröljem ki a fenekét. Hát nem uncsi az élet.
Mielőtt megőrülök kirakok egy idilli képet erről a dilis trióról:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése