Tegnap szóba hoztam, hogy a Castor akkor került hozzánk mikor terhes lettem. Mint minden családban, nálunk is az anya (azaz én) hozzuk meg a döntéseket. Na nem mindent úgy puff bele a közepébe, de valljuk be, mi nők kitalálunk úgy dolgokat, hogy a férfiak azt hiszik, hogy az ő ötletük volt az egész. Hát a kutya kérdés nálunk nem így volt. Valójában úgy igazán sosem volt nagytestű kutyám. Régen voltak ilyen szegről vegről kutyáim, hol apu műhelyében, hol itt, hol ott, hol amott. De egy háztartásban nem éltem nagytestű kutyával soha. Annyi biztos, hogy már gyerekként nagyon szerettem az állatokat és cseppnyi félelem sem volt bennem. Jöttem-mentem a kóbor kutyákkal, megfogtam mindenféle egeret és egy egész állatkert volt otthon. Bármi jöhetett, ami szőrös volt. Voltak táncoló egereink, amik egész álló nap forogtak úgy két héten keresztül, majd megálltak és kihullot az összes szőrük és úgy, anyaszült meztelenül gubbasztottak-szó szerint- majd új szőrük nőtt és megint forogni kezdtek. De ez csak egy volt a sok közül. Volt hörcsög, tengerimalac, degu, papagáj, egér, nyúl és macska is. Persze mindezeket tenyésztettem is kisebb nagyobb sikerrel. Komolyan nem értettem, hogy anyu miért borult ki, mikor valami új állatka érkezett hozzánk. Mai fejjel azonban azon lepődök meg, hogy nem vágta ki az összes. Micsoda dilis kölök lehettem. :)
Na próbálok vissza kanyarodni a témámhoz. Szerettem volna egy nagy kutyát. Igen, most harminc évesen, 12 hetes terhesen. És ha én szeretnék valamit, akkor azt meg is kapom. Persze minden nem jött össze, mert én dobermannt akartam, de a Csabi azt mondta, hogyoolyan kutyát válasszak, ami nem fagy meg télen, mert a lakásban nem lehet. Akkor úgy döntöttem, hogy legyen ír szetter. Szép, nagy és nem is vad. De a Csabinak nem tetszett. Mindenben nem akartam én dönteni, így végül az ő választása alapján lett akita. Gyönyörű képeket láttam a fajtáról, szinte nehezemre esett választani.
Aztán, hogy persze ez se menjen egyszerűen, kapásból beleszaladtam egy csalóba, aki egy Athénba zarándokolt angol vallásos lánynak adta ki magát és előadta, hogy ő a megtestesült szűz Mária és több levél és fénykép váltás(a kutyáról) után ingyen nekem adta a törzskönyves akitajat a szállítási költség fejében, amit természetesen nem neki kellett volna fizetnem, hanem egy kisállat szállító cégnek. Egy jól felépített csalás volt, kamu honlappal, kamu kutyával, kamu szűz Máriával. ...
Végül Castort Győr mellől hoztuk. Ha láttátok már szép állatot! Gyönyörű volt. Egy medvebocs.
És csak itt kezdődött a fekete leves. :) Egy három hónapos, csupa erő, csupa makacs bocsom lett. Már 4 hónaposan próbált vezér lenni, a Csabit meg is támadta, mikor evett. Persze, ez akkoriban vicces volt, de nagyon el kellett kapni a grabancát.
Mindent elolvastam az akitákról. Már akkor szembe ötlött egy mondat: " az akita nem való bárkinek". És ez így is van. Most már egy nagy, okos kutya lett belőle. Rengeteg szenvedéssel. 4 hónapos kora óta járok vele a suliba. Volt, hogy nagy hassal gurultam vele a hóban, mert nem bírtam felállni, volt, hogy emberi kakát sikáltam róla, mert annyira élvezettel hempergett benne, hogy hiába kiabáltam neki és volt, hogy belém harapott, mert nem tetszett neki valami. Nem akartam elhinni, hogy tényleg mindig meg kell küzdeni vele a falkavezérségért-nem erővel, hanem akarattal.
Ez a kutya egy kihívás nekem. De pont így jó. Viszont nincs nála szebb, mert annyira gyönyörű, hogy szinte senki sem tudja szó nélkül hagyni.
Amai napig minden este sétálni megyünk. Hétvégén iskolába. Biztos, hogy megéri a sok energiát és időt. Egy ilyen nagy állat annyira más, mint egy kis kutya. A Kira imád hozzám bújni és rajtam ülni. Viszont a Castor olyan energiát áraszt, hogy azt elmondani sem lehet. Úgy érzi az ember a kötődést és a bizalmat, hogy egy ekkora állat rábízza magát. Mert valljuk be, ha nagyon akarna, simán elhúzna, elszaladna és soha nem érném utol.
Igen, ő is a szívembe lopta magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése