Most ez morbidnak is tűnhet. De én a világért sem akarok viccet csinálni ebből az egészből. Arra akarok rávilágítani, hogy aki veszített már el a szívéhez közel álló személyt, az ppontosan tudja, hogy nem kell ahhoz egy kijelölt nap az évben, hogy eszünkbe jusson az illető, mert úgyis szüntelen gondolunk rá sok év távlatából is.
Ez a bejegyzés azonban most a készülődés pillanatait mutatja be nálunk. Én nagyon sokat mesélek Ádinak a Laci papáról, mert szeretném, ha legalább egy keveset "kaphatna" ő is belőle. És úgy gondolom, hogy egy kisgyerek számára a halloween tökéletes bevezetés ebbe a világba.
Tegnap én is vettem két tököt és az Ádval közösen kitaláltuk, hogy milyen arcú lámpásokat faragjunk. Annyi jó volt, hogy alig tudtunk dönteni.
Sajnos a tökök már nem voltak a legszebbek, de azért nem vettük annyira a szívünkre és nekiláttunk a faragásnak- bár ez a többesszám kicsit erős, mert az Ádi addig táncolni kezdett a zenére, amit bekapcsoltam.
A Bence a babakocsiból szemlélte az eseményeket a legnagyobb lelki nyugalommal. Persze ez az állapot éppen addig tartott, míg könyékig a tökbe nem nyúltam, mert ahogy tiszta tökös lettem, a Bence is hangos ordításba kezdett.
Eközben az Ádi mindent elkövetett, hogy inkább őt nézzem és fél percenként kiabált, hogy nézzem épp mit csinál. Csak a miheztartás végett a kanapén táncolt, majd eldőlt. Mindezt egymás után tízszer, hangosan követelve, hogy mindegyik mutatványt nézzem végig. Eközben a kicsi fiú torka szakadtából ordított én pedig fél szemmel faragtam tovább a tököt a jobb napokat is megélt pedikűr késkészletemmel. :)
A káosz közepette szegény töki orrát elvágtam és lifegett....
Végül lógó orr ide vagy oda, elkészült a mű. Ma pedig folyt. köv. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése