Akárki akármit mond, egy gyerek teljesen felborítja az ember biológiai ritmusát. Én vagyok az élő példa. Hajnali negyed kettő van és mintha nem lenne jobb dolgom, nyitott szemmel fürkészem a szobám falát. Abszolút semmi fáradtság nincs rajtam.
Tegnap felvetődött bennem egy kérdés. Vajon meddig kell hagynunk a gyereket, hogy önmaga legyen? Van-e jogunk formálni őt olyan módon, hogy amit ő jónak lát és nekünk fárasztó, azt szóvá tesszük? Sokszor elnézem az Ádit, hogy milyen átéléssel bonyolódik bele egy két játék szituációba. Mindenből tanul, de gyakran az őrületbe kerget vele. Na de lássunk néhány példát, hogy érthető legyen. Vannak bizonyos rituálék, amikhez ragaszkodik. Fürdéskor például Forma1est kell játszani, ami azt jelenti, hogy erőteljesen brümmögünk és a kezünkkel kormányzást imitálva versenyzünk egy képzeletbeli pályán. Ha van valami ami őrületbe kerget, hát ez az. De ő napról napra akkora átéléssel játsza ezt, hogy nincs szívem letörni a lelkesedését. Vajon ez így van rendjén? Vagy jobban tenném, ha közölném vele a szomorú tényt, hogy ez a játék egy szar és rajta kívül nincs még egy teremtés a földön, aki ebben örömét leli. Nehéz döntés, mert tudom, hogy a szívére veszi a dolgokat. Ugye épp ezért nem egyszerű dolog a nevelés? Sok olyan döntést kell hozni, amikkel nem is hinnénk, de egy személyiséget befolyásolunk. Így inkább ráhagyom, mégpedig azért, hogy ne sulykoljam bele a megfelelés kenyszerét. Persze mindent nem hagyok rá, de úgy látom, jobb teret adni bizonyos dolgoknak.
Azért csak érzékeltésképp egy momentum a tegnapi játékból: "-Anya, most csináljunk úgy, hogy én vagyok a Kimi Raikkonen és te nem ismersz fel, de én pont rád nézek, mikor elszáguldok melletted"........mi van? ?? Más gyerek is ennyire hülye szerepjátékokat játszik?Mi ebben az élvezet???
Ha valaki nem tudná, a gyereknevelés felér egy elmegyógyászati tréninggel. Kemény agyi megpróbáltatás. ....nap, mint nap.
Komolyan megemelem a kalapom azok előtt az anyukák előtt, akik kis korkülönbséggel bevállaltak gyerekeket és becsülettel fel is nevelik őket. Na az nem semmi szerintem.
Nekem nagy szerencsém van, mert az Ádi egy áldott jó gyerek, a Bence pedig még nála is jobb. Tegnap a játszótéren például a Bencus másfél órán keresztül egy hang nélkül ült a babakocsiban és nézte a faleveleket. Közben figyeltem a szülőket, akik hol szaladtak az alkalmi süket gyerekük után, hol kiabáltak, hogy erre gyere, azt nem szabad. ..mit mondtam. ..hol pedig a játszótér melletti nevelési tanácsadóba kullogtak a kezelhetetlen kölykeikkel. Szóval még az én megtébolyult egész álló nap brümmögő gyerekemmel is össze tehetem a két kezem és büszkén nézhetem, hogy milyen rendes az én gyerekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése