Páran írtatok nekem az előző bejegyzésem után. Köszönöm a kedves szavakat és azt is, hogy egyáltalán hozzászóltatok ehhez.
Azóta már megjártam az ovit, mert mennem kellett az Adiert. Úgy mentem be, hogy anyu irodáját direkt kihagytam. Szívem szerint úgy akartam, hogy észre se vegyen, de ez szinte lehetetlen, mert az ajtaja előtt kell elmenni, Már nem voltam se szomorú, se dühös, csak nem volt kedvem úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A csopotba befelé megúsztam a találkozást, kifelé viszont hiába gyorsítottam a lépteimet, mott ugrabugrált mögöttünk és ugyan a szél félig elfújta az amúgy sem túl erős hangját, azt azért sejteni lehetett, hogy azt kiabálja, hogy HAHÓ, ITT VAGYOK! NE SIESSETEK!
Persze mikor két gyerekkel van az ember és egy etelhordoval, akkor könnyen be lehet érni. Utol is ért és már csicsregte a fülembe, hogy haha-hihi, most meg vagy sértődve és mutasd már azt a gyereket, ne rohanj annyira.
Itt már éreztem, hogy teljesen reménytelen, hogy megèrtse, miért is akadtam ki. Így aztán gyorsítottam a lépteimet az autómig és akkor még utánam szólt-nyilván, hogy meglágyítsa a szívem-, hogy ne legyek már megsértődve, így is sokkal előbb beértem reggel, mint ő.
Itt már minden elveszett....ezen szavak hallatán inkább megfogadtam magamban, hogy semmi értelme többet vitázni vele. Szerinte az volt a bajom, hogy ő nyeri az oviba beérési versenxt???
Itt már marhára röhögtem magamban, de kifelé csak fapofával ránéztem és elköszöntem. Hát ilyen az én anyukám. Lehet rá haragudni? ??
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése