Gyerekként olyan természetes volt, hogy a nagymamák játszanak az unokákkal, vasárnaponként ebédet főznek-nekünk is. Időnként palacsintát sütnek és időnként náluk vagyunk az unokatestvéreimmel. Jó volt nekünk.
Ma már más világ van. A nagymamák nem is nagymamásak. Inkább jó nők. Csinosnak, fodrászhoz járnak és vasárnaponként főzés helyett wellnesselnek. Legalábbis ami az én anyukámat illeti.
Nem mondom, hogy nem akarok panaszkodni, mert akkor mi másért írnék!?! Nem is igazán érdekel, hogy ki olvassa el, mert nem fogok mást írni, csak az igazat. És miért? Mert rettentően bánt időnként ez a dolog. És azért bánt, mert nagyon szeretem az anyukámat. Aki nem tudná, az apukám évekkel ezelőtt meghalt rákban. Aztán pár évre rá, anyunak lett az Attika, akit nagyon szeretek. Igazán a család része, az Ádit is imádja és tényleg nagyon jól összeillenek anyuval. Örülök, hogy van egy ilyen ember mellette, megérdemlik a boldogságot-az Attila felesége is rákban halt meg.
Viszont én apu halála után elvesztettem az anyukámat. Valami más lett. Amíg élt, úgy éreztem, hogy én vagyok a legfontosabb, hogy bármit meg tudunk beszélni, hogy bármiben lehet egymásra számítani. És most sokszor nem érzem ezt. Elég szar érzés. Sokszor olyan, mintha egy kötelesség lennék, aki van. Sok a dolga, és nem annyira férek bele már egy ideje. Persze, ha baj van, akkor segít, volt hogy szükség volt pénzre és hitelt vett fel nekem. Tudom, hogy fontos vagyok neki és ez nem a sajnálkozásról szól, hanem arról, hogy annyira rohan ez a világ, hogy észre sem veszi, mennyire elhanyagol. Pedig ezért már pár éve szóltam neki. De nem fogom nyaggatni. Csak rosszul esik, hogy sose jön át. Ha nem az oviban dolgozna vagy ha én nem mennék a lakótelepre sétálni, akkor nem is tudom mikor találkoznánk. Nyár eleje óta mondja, hogy elviszi az Ádit valahova. Felülnek a hevre vagy elmennek a termeszettudomanyi múzeumba. Még mindig nem mentek sehova, pedig az ovi is zárva volt.
Általában megoldom a dolgokat. Nem szoktam sok segítséget kérni. Csak, ha tényleg muszáj. Mindig megoldottam mindent, talán csak az első héten jött át anyu segíteni, de akkor is csak pár órára. De nem volt baj. Elvoltam. Amúgy is én akartam a két gyereket és szerintem lelkiismeretesen is foglalkozom velük,. A két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor aludt náluk az Ádi a négy éve alatt.
A mai reggeli történés éppen ezért esett olyan rosszul. Majdnem nyolc óra volt, mikor a Bence jó mélyen elaludt. Olyan édes volt, nem volt szívem felkelteni és felhìvtam anyut, hogy nem szaladna-e be az Adiert és vinné-e el az oviba ma ő. Igen, abba az oviba, ahova amúgy is megy dolgozni. Persze nem volt túl nyerő az ötlet, mert még épp az utolsó simitasokat végezték a hajan a fodrászatban és még a Teddy kutyát is vinni kell a mamahoz és már várnak rá az oviban. Itt aztán inkább leraktam a telefont. Felkeltettem a Bencét, felöltöztettem és elmentünk az óvodába. Nem haltunk bele. Mondjuk majdnem belém jöttek a Csepi úton, mert épp a könnyeimmel küszködtem- de nyilván csak a hormonok miatt.
Persze nem fogok rá haragudni, mert az anyám. És két óra múlva már el is felejtem ezt is és vidáman megyek majd az Adiert az oviba és úgy teszek, mintha mi sem történt volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése