Búcsúzás

Ezennel könnyes búcsút veszek ettől a felülettől. Aki továbbra is olvasni szeretne, a következő oldalon megtalál.

momoriginal.wordpress.com

Puszi-pacsi! :)

A.

coming soon...

Sziasztok!

Megkezdődött az iskola, ezzel együtt az eddigi "nyugodt" életünk a feje tetejére fordult. Erről természetesen bővebben be is fogok számolni és rengeteg új ötlettel jövök, mert még annak ellenére is sokan nézegetitek az oldalam, hogy már ezer éve nem jutottam ide.

Legkésőbb következő héten: megújult oldallal és a jövőben képekkel is illusztrálom a mondandómat, hogy még jobban bele tudjon mindenki csöppeni a történetembe.

Jó hétvégét! Hamarosan találkozunk! <3

Anita

I am back

Jelentem visszatértem. Leperegtek a nyár utolsó kockái, véget ért az idei utolsó nyaralásunk - ami inkább hasonlított egy kora téli wellnesshez, mint máshoz- és visszacsöppentünk a dolgos hétköznapokba.
A Bence újfent megkezdte a bölcsit és annak ellenére,hogy az első nap korkodilkönnyek kíséretében vonult be a 'fogdába', délután már a éegnagyobb elégedettséggel nyugtázta az ott eltöltött időt és ma is vígan sétált be, mert rájött, hogy nem is olyan rossz oda járni. A szobatisztaságra nevelés nem aratott osztatlan sikert, a Bence inkább kényelmes,  mint kapkodó a témát illetően, így marad a Pampers gyár profit orientált működésének  támogatása az előttünk álló téli hónapok alatt. Hiába, nem minden gyerek egyforma és én ezt el is könyveltem magamban, mióta több gyermekes anyává érettem.
Amit az egyik tud, a másik biztos nem. Amit az egyik megeszik, a másik biztos utál és fordítva. Mintha csakazértis megmutatnák, hogy ezeket bizony máshogy is lehet. Az ádi például másfél évesen oylan fejlett beszédtechnikával rendelkezett, hogy már annyi idősen is szebben  szavalt verseket, mint bármely óvodáskorú gyerek. Az öccse ezzel szemben olyan érthetetlenül beszél, hogy magam is meglepődtem, hogy a fagyis néni megértette a 'vövöffinnee' szó kifröcsögése után, hogy a fiam aznap délután görögdinnye ízű fagylaltot kíván. Ezzel ellentétben felettébb jó a kézügyessége és mind az során,  építőkockás játék során, mind pedig rajzolás tekintetében, majdnem egy szinten van az Ádival.
E röpke gyerek-bemutató után már megint elkalandoztam és eszembe sem jut miről akartam éppen írdogálni ezen a magányos estén itt az ágyamban, mikor már minden gyerek alszik - kivételesen a helyén. Elvileg ennek nem kéne ilyen kirívó esetnek lennie, de azért még mindig necces,hogy előbb kidőlök, mint az aprónépek, akik képesek éjjelig is randalírozni a lakás minden szegletében. Perzse ezek az idők lassan lecsengenek és a közösségi élet kiszipolyozó ereje végül felülkerekedik rajtuk is és viszonylag emberi időben ágyba fognak kerülni.

A mi életünkben is változások jönnek, mégpedig nem más, mint az iskola. Ádi beül a padba, magába szívja a tudás minden cseppjét, én pedig remélem, hogy lesz olyan nap, hogy ügyesen kitörli majd a fenekét a vécén és nem minden délután barna foltos alsónacikat kell majd mosnom. Afelől természetesen nincs szemernyi kétségem sem, hogy a tanulmányai nehézséget okoznának, hiszen kivételesen fejlett intelligánciájú gyermek az elsőszülöttem. Mindenféle nagyzolás nélkül - na jó, kicsit veregetem a mellkasom- de rendkívül eszes kiskölök ez a fiú és túlzás nélkül állíthatom, hogy akár a 3. osztályban is megállná a helyét olvasásban és matematikában is.
A többi dolog azonban némi aggodalomra ad okot, ugyanis önállóság tekintetében még leginkább egy óriás bébire hasonlít, aki képtelen gondoskodni magáról, én pedig nem leszek ott,h segítsek neki. Persze ez is az iskola velejárója, hogy megtanuljon mindent, ami a boldogulásához szükséges.

A tanszerek megvásárlása, a rengeteg kiegészítő és ruha beszerzése még engem, nagy bevásárlót is megviselt. Komolyan mondom az,hogy egy gyerek el tudja kezdeni az első osztályt, komoly kiképzést jelent a szülőknek. A kis listára felírt tanszerekből menetrendszerűen lemarad mindig valami, ezáltal újra és újra ugyanabban az üzletben válogatok- minden alkalommal a 'most vagyok itt utoljára mondat mormolása közben. Persze ez abszolúte nem  igaz, sőt  minden alkalommal új és még újabb dolgokat kell megvennem és akkor még nem esett szó a ruhákról.
Erről valójába egy egész fejezetet lehetne fogalmazni, de nem ma este, mert hirtelen azon kaptam magam, hogy mindenféle előzetes bejelentés nélkül szundítottam egy rövid itt, gépelés közben.

Jó éjszakát!

A.

1-2 szó

Lassan itt a nyár vége. Épp a minap gondolkodtam rajta, micsoda jó dolgom van -leszámítva, hogy három gyereket kell non-stop ellátnom,de- ez már a sokadik nyaram itthon. Ha kedvem tartja megihatok egy jeges kávét a teraszon vagy csobbanhatok a medencében, akár délben is, nem kell megvárnom a munkaidő végét. Persze aki nagyon irigykedik, annak azért elárulom, hogy azért van mindez, mert ennek a munkaidőnek sosincs vége.
A Dórika éjjel is sokat ébred, hajnalban pedig rendszeint úgy gondolja, hogy itt az idő, hogy megkezdjük a napot és kettesben legyünk egy kicsit. Most sincs ez másképp, bár a fiúk még alszanak, a Dodó leginkább a régi Ladákban ismertté vált bólogató kutyákra emlékeztető mozgást végez itt a laptopom mellett. Négykézláb áll, illetve térdel és közben rugózik. Igaz nem csak a feje, hanem úgy cakkumpakk az egész gyerek és még annyival jobb, mint azok az ebek, hogy közben visongó hangot is ad.
Persze ez még semmi, az igazi buli akkor kezdődik, ha a többiek is felkelnek. Na akkor aztán van minden, mint a búcsúban. Hol az egyik ordít, hol a másik, hol a harmadik. Mindig valaki éhes, szomjas, kakilnia kell vagy éppen rettentően unatkozik. Azt kell mondjam, hogy a szobatisztaságra való nevelés útvesztőjében is elkeveredtem kissé a Bencét illetően. Mély meggyőződéssel és optimizmussal indultam a nyárnak, hogy bizony ez a gyerek nem fog többé pelenkát hordani. Mindig csak kis csomagos pelusokat vettem és egyszerre szigorúan csak egyet, hogy ezzel is sugalljam az univerzum felé, hogy ez a gyerek bizony nemigen fogja már abba a meleg, dedós seggzsákba végezni a dolgát. Valamilyen szinten igazam volt. Azóta rendszerint különböző helyekre kerül a fekália. Jó esetben a vécébe, kevésbé szerencsésebb alkalmakkor a szőnyegre, nadrágba vagy csak úgy bárhová, ahol épp kikívánkozik belőle. A pisiről nem is beszélve. Ezután a két hónap után kijelenthetem, hogy bármilyen kutyát előbb szobatisztaságra neveltem volna, mint a saját fiamat. Bár még van egy hetem a nyári szünetből, addig történhetnek csodák, úgyhogy jobb, ha nem mondok semmit, hátha beáll valami jelentős javulás.

Összességében elég jól telt a vakáció. Voltunk nyaralni több helyen is. A Balatont mindenki nagyon élvezte. Fürödtünk, lángost ettünk és rengeteg palacsintát és koktélokat szürcsöltünk a parton. Ezt ki lehetett bírni. Még három gyerekkel is. Jövőre talán annyiból lesz jobb,hogy a Dóri is tud már ülni, menni, így nem pont abban a korban lesz, mikor semmi nem jó. Feküdni már nem akar, mást még nem tud önállóan. Ez a helyzet pedig legtöbbször elégedetlenséget szül és folyamatosan a kedvében kell járni, hogy a teste végre függőlegesen és merőlegesen is álljon egy kicsit, mert a vízszint már kihozza a sodrából.

Mára ennyi idő jutott-ide- de szeptembertől már sűrűbben jelentkezem. :)

Bon apetit!

Csütörtök reggel negyed nyolc. Talán ez a napszak szokott a legnyugalmasabb lenni. Számításaim szerint még úgy tíz percig élvezhetem a csöndet. Dórika a járókában hempereg, időnkét azért a rácsok közül ki-kikukkant, hogy itt ülök-e még. Amikor észrevesz hatalmas kacajjal jelzi, hogy épp rendkívül elégedett az életével. Sokszor tűnődöm- csak így közhelyesen-, hogy milyen gyorsan repül az idő. Olyan váratlanul tudtam meg,hogy babát várok tavaly nyáron, most pedig már itt van egy féléves gyerek. Szinte felocsúdni sem volt időm, máris a nagycsaládosok zűrös életét élem, holott magamat valahol a gondtalan húszas éveit taposó fiatalokhoz hasonlítanám, bár őszintén szólva ehhez a legkevésbé adottak a körülmények. Először is már rég nem vagyok húszéves, még ha azt akarom hinni, akkor sem. Viszont azért a bulikról nem kellett lemondani, most pedig,hogy a gyerekek is egyre nagyobbak, gyakrabban adódik lehetőségem, hogy kikapcsolódjak egy kicsit. Már a Csabit is itthon lehet hagyni 1-2 óra hosszára, ha valamit szeretnék egyedül elintézni és nem vágyom rá, hogy magammal cipeljek 1-1 még nem szobatiszta csomagot, akinek állandóan gondját kell viselni. Mert bizony néhány hete még jártam úgy edzésre, hogy a Bence ott csimpaszkodott rajtam és percenként tízszer az 'Indul' és 'Kész' szavakat kántálta, hogy minél jobban nyomatékosítsa bennem, hogy ideje lenne elhagynunk azt a helyet.

Az itthon töltött napok hol zökkenőmentesebben, hol pedig kész káoszként telnek. Tegnap például vacsora gyanánt megpróbáltam elfogyasztani 2 darab virslit. Nem kell nagy háziasszonynak lenni,, hogy tudjuk ennek elkészítése és elfogyasztása összesen kevesebb,mint 10 percet vesz igénybe egy átlagos családnál. Nem úgy nálunk!
A virslik rendeltetésszerűn megfőttek a kis fazékban, majd gőzölögve a tányéromra kerültek. Általában majonézt és ketchupot is szoktam enni hozzá. valamint egy pár falat kenyeret, de most- mint minden valamire való anyuka- a gyerekek ebédjének maradékát készültem elfogyasztani, hogy ne vesszen kárba. A rántott gombafejekből egy fél kalap marad, viszont a rizi-bizi még nagy mennyiségben tartózkodott a dobozban egynéhány sült krumpli társaságában, sőt még egy fél tál tartár mártás is csak arra várt,hogy a virslimre kerülhessen. Ugyan nem egy elsőosztályú lakomáról volt szó, de már alig vártam,hogy ehessek. Mivel gyakran megesik,hogy ilyen esetekben az aprónépek megrohamoznak és elorozzák a táplálékom, így gyorsan a kezükbe nyomtan 1-1 mandulás magnumot, hogy eszük ágába se legyen elenni előlem a vacsorám.
A csel bejött-gondoltam és el is kezdtem enni a madárlátta étket. Azt nem mondom,hogy jóízűen, mert közben a Csabi mögöttem állt a Dórikával a kezében és többször is a tudomásomra hozta, hogy annyira azért ne egyek lassan, mintha egy francia cserediák lennék, mert itt a fürdés ideje és a kisasszony már eléggé nyűgösködik a kezében.
Így aztán gyorsabb fokozatra kapcsoltam. Bekaptam a fél gombát, majd a Bence jelent meg az asztalnál. 'Nyam-nyam'- kiáltotta vidáman. 'Visi, baba'- azaz virslit kért. A félig megolvadt magnumot az apja kezébe akarta nyomni, de valahogy persze kicsúszott a kezéből, így előbb a Dórika combján landolt, majd végül a padlóra érkezett, ahol szétplaccsant. Itt kellett először felállnom. Letöröltem a Dóri lábát, de csak úgy ímmel-ámmal, mert a hurkák olyan hatalmasra nőttek a kisasszony sonkáink, hogy oda ember legyen a talpán, aki csak úgy betöröl. Gyorsan siettem vissza, mert a kihűlt virslinél nem sok rosszabb étket tudnék említeni.
Persze a Bence is sietett, mert ő is enni akart velem. Először is a forró virsli megégette a kezét. Aztán szomjas lett. Újra felálltam hoztam neki inni, majd irány vissza a virsli. Ahelyett,hogy ehettem volna, egy megfelezett virslit fújogattam egyre gyorsabban és gyorsabban, hogy minél előbb ehető legyen és ne égesse meg a száját. Persze tudtam én, hogy nem fog kelleni neki, de mit tehettem volna. A virsli hamar ki is hűlt, Bence pedig odaböffentett egy 'anya, nem' választ, tudomásomra hozva, hogy köszöni, már nem kéri inkább.
Szuper legalább már nem kell osztozkodni- ehetek egyedül- gondoltam, mikor is végre beleharaptam a vacsorámba és a Bence újból ott termett.
-'Anya, kaka! - szólt sietősen.
- Kakilni kell? Gyere hozom a bilit, mondtam sietősen.
- Nem, anya, ott kaka.'
Akkor már éreztem,hogy a vacsorámnak befellegzett. A keze irányába fordítottam a fejem és már láttam is a kis barna hurkát nem messze tőlem a földön. Nemes egyszerűséggel odakakkantott a konyhaasztal mellé, ahol épp vacsoráztam. Illetve vacsorázni készültem.
Mire összeszedtem a salakanyagot, addigra a Dodó már nem bírt várni és ordítani kezdett. Indulás a fürdőbe-nyugtáztam, majd a kihűlt virslit a számba nyomtam és ezzel le is volt tudva a vacsorám.

De hát nálunk így szép az élet!

5. nap

Ez az  5. nap,  hogy  teljesen  egyedül vagyok  mindhárom  gyerekkel.  A helyzet  katasztrófális. Az idegeim lassan  feladás a harcot, őszintén  szólva  egész nap  csak  ülnék  egy  sarokban és  ordítanék.
Aludni  egyre  kevesebb  időm  jut,  a Dóri  ma is  ötkor  kelt,  előző  este  pedig  éjfélkor  kerültem ágyba.  Persze  egy  szavam  sem  lenne,  ha   5 óra  alvás  járt  volna  egyhuzamban,  de sajnos  kettőkor  és  fél  négykor  is  fel  kellett  kelnem,  mert  a  Dóri  nem  bírt  aludni. Végül is a testem  maga  nem  fáradt,  inkább csak  az  idegeimnek  kéne egy  kis  megnyugvás.
Valójában  nem is tudom  szavakba  önteni  mi folyik itt  nálunk.  Így  inkább  betekintésképpen leìrom a mai  reggelt -hiszen  még  mindig  csak  10 óra  van.
5.00: Dóri  felkel. A két  órában  míg  ébren  van egyik  helyről  rakom a  másikra.  Lehetőleg  minél  jobban  próbálok a  kedvében  járni,  nehogy  felírás a többieket. Háromnegyed  hétkor  megpróbálom berakni  az ágyába.  Ordít.  Paskolom a  fenekét -ez általában  megnyugtatja-persze nem  ma. Csak  azt  veszem észre, hogy  egyre  erősebben  paskolom.  Ideges  vagyok,  így  kiviszem a  kertbe.  Ott elalszik a  babakocsiban.
7.00. Osonok vissza a  lakásba-boldogan nyugtázva,  hogy a  Dóri  alszik.  Ezzel  egyidejűleg két álmos  fej néz  rám a nappali  közepéről.  Hurrá! -akkor  kezdődjön a  nap.
Amíg a  gyerekek  reggelinél,  addig  felporszívózom a lakást.  Sőt  még  fel is  mosom.  Szerencsére  ebben a  nagy  melegben  gyorsan  szárad a  padló,  de  természetesen a  Bence ezt  sem  tudja  kivárni.  Hiába  mondom  neki  háromszor is  szépen,  hogy  ne  lépjen a vizes  kőre-szarik rám.  Elindul,  majd  hallom, hogy  azzal a lendülettel elvágódik. Ordít.  Én  pedig  kiabálok.  Nem  bírom  ki,  hogy  nem mérgelődjek  (és  akkor  még  szépen  fejeztem  ki  magam ).  Valószínűleg  azért  is  vagyok  ingerlékenység,  mert  három  órája  ébren  vagyok  és  még  nem  ettem  és  nem  ittam  semmit.
Lenyugtatom magam és  úgy  döntök, hogy  megreggelizek. A Bence  mesét  néz  a laptopon,  Ádi  játszik a  tévén.  Dóri  a kezemben.  Egy  kézzel,  rutinosan  kenyeret  vágok,  vajazom, felvágott  és  uborka  is  kerül  rá.  Végre  leülök.  -BABA!-kiált  fel  Bence, hogy  ő  is  kér.  Újra  felállás és  készítek  még  egy  szendvicset. Persze  vizet  elfelejtettem hozni,  így  belekortyolok az  asztalon  felejtett kólába.  Bence  ordít,  hogy  az  apáé.
Közben  rápisil  a  székre,  ami  az étkező asztal alá  folyik.  Dóri  még  mindig a  kezemben.  Feltakarítom.
Miután  visszaülök a szendvicsem elé,  az Ádi  kezd  el a kérdéseivel  bombázni.  Anya,  melyik  csapattal  legyek?  Anya,  találd  ki milyen  színű  a  labda?  Anya  szerinted ki lőtte a  gólt?  Anya  szerinted ki  fog  nyerni?
Ezután  Dóri berakom a  babakocsiba. Kutyafuttában féláron a levest főni, persze  mikor  épp a  nyers  csirke  bőrét cibálom, a Dodó  ordítani  kezd. Az órára  nézek.  Még  csak  fél  tíz.
Sebtiben elrendezem a kaját, Dóri aludni  viszem.
Persze  20 perc  után  újra  felkel-de legalább  ebéd  lesz. :)

Bolond idők

Az a jó, ha három gyereke van az embernek, hogy egy biztosan mindig ébren van közülük. A legkisebb éjjel, a középső már hajnalban, a legnagyobb pedig még késő este. Így aztán az, hogy én nem jutok ágyba leginkább senkit sem érdekel, bár őszintén szólva még engem sem. Érdekes, hogy nem is igen vagyok fáradt, pedig lenne rá okom bőven.
Már javában dübörög a nyári szünet, de eddig eléggé zökkenőmentesen telnek a napok. Azt leszámítva,hogy közel 40 fok van, semmi bajunk nincs. Mindenki egészséges és úgy néz ki bele is tudtunk rázódni, hogy mindannyian felvegyük a ritmust - kivéve időnként a  Bencét, aki nem tudja kihagyni a lehetőséget, hogy nagy patáliát csapjon, ha esetleg valami éppen nem az ő elképzelései szerint alakul. Pedig próbálunk a kedvében járni, még ruhát sem igen kell felvenni itthon, pont úgy mászkálhat, ahogy szeret, ahogy a világra jött: ordítva és meztelenül. ;)
Természetesen az,hogy egy bejegyzés elkészüljön, több órát vesz igénybe, főleg,hogy most már a laptopomra is igényt tartanak többen is a családból. A mai délelőtt eléggé nyűgösen indult, többször is toporzékoltam és csapkodtam, de bármennyire is próbálok visszaemlékezni,hogy mi miatt, már nem is sikerül, valószínűleg semmi komoly dolog nem történt, csak a szokásos napi rutin, ami időnként azért engem is tud hozni a sodromból. Persze ahogy telik az idő, a gyerekek is egyre immunisabbak lesznek a kiborulásaimra és 1-1 idegen emberi szemnek meghökkentő tombolásom őket már annyira sem hozza lázba, hogy felpillantsanak a Bogyó és Babócából. Még mindig szent meggyőződésem,hogy ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget, mert így jobb lesz mindenkinek. Persze most, hogy ezt leírom eléggé nevetséges színben tetszelgek még magam előtt is, ahogy a gyerekeim fittyet sem hányva rám nézik a mesét, miközben én fogcsikorgatva ugrálok és nagyokat trappolok mellettük, sőt,hogy nyomatékosabb legyek, még káromkodom is. Anyukám véleménye ellenére én nem hiszem, hogy ezzel maradandó lelki törést okoznék bennük, viszont a világ iránti szemléletüket ezáltal széles perspektívára emelem.
Általában egy nagyobb kiborulást egy nyugalmi állapot követ, mint a mai elmúlt 1 óra is, mikor a két kicsi kivételesen együtt aludt, az Ádi pedig mesét nézett a szobájában. Fogtam magam és titokban belecsobbantam a medencébe, felültem a zöld gumikrokodil hátára, a szememet becsuktam és csak úgy ringatóztam a vízen. Nem érdekelt a káros sugárzás, mert annyira jó volt egyedül lenni és közben még le is barnulni. Így ma már meg is volt a jutalmam, ezt pedig még csak fokozza a tény, hogy ma új autót kapok. Lecseréltük a leharcolt egyterűt és egy újabb, szebb és praktikusabb kocsit veszünk ma délután.
Az autóvásárlást nem terveztük ugyan ilyen gyorsra, de a meghirdetett régi négykerekűt egészen pontosan 20 perc alatt sikerült eladni és még legalább 4 vevő állt a kapu előtt könnyes szemmel, hogy miért nem ő viheti a masinát. Így egy pillanat alatt megváltunk tőle és rá is ébredtünk, hogy akkor most bizony nincs mivel róni az utakat, nem is beszélve a közelgő nyaralásról. Így szinte kutyafuttában kiválasztottunk 2 kocsit, de végül egy harmadik mellett döntöttünk.
Ennek örömére most meg is jutalmazom magam egy fagyis jegeskávéval,hogy roppant mód elégedett legyek ma délután!

Öt perc írás

Vasárnap reggeli idill. Fekszem az ágyban a Dórival és az Ádival, előbbi mindig rám-rám pördül és a kis körmeivel kaparássza a combomat, a nagyobbik pedig valami csúcs izgalmas mesét néz a tévében. A mai mesék már egyáltalán nem az én generációmnak szólnak -még jó- de olyannyira nem, hogy múltkor is csak ámultam, mikor az Ádi mesélte, hogy a gonosz szereplőt beledobták a virtuális tengerbe, ahol örökre a feledés sűrű homályába veszett. Csak pislogtam: virtuális tenger???!!! -anyám.
A középső szülött még javában húzza a lóbőrt, ami igazán meglepő, mert általában ő szokott a kakasokkal ébredni és már hajnalban végeláthatatlan feladatok adni, mint például a kakaó készítés, ami önmagában nem is tűnne túl nagy kihívásnak, csak hát a Bencének egyáltalán nem mindegy,hogy épp milyen bögrébe öntöm, milyen kanállal keverem el benne a port és milyen szívószálat teszek bele, amivel aztán 5 másodperc alatt kiszürcsöli az elengedhetetlen reggel nedűt. Aztán jön a többi kérés, vagyis inkább utasítás, amik legalább ennyire tudatosan vannak összeállítva és ezen elvárásoknak vagy megfelelek vagy hatalmas balhé kerekedik belőlük.

Persze csak emlegetni kellett, már meg is jelent a kis tejfölös szőke hajával a szobám ajtaja előtt, majd elfutott és két Paula pudinggal és két egyforma kanállal felszerelkezve érkezett vissza, amit Ádival ketten terveznek elfogyasztani az ágyamban. Érdekes, hogy amennyire kis irigy néha, ha valamit enni kér, abból azonnal két adagot kell adnom neki, mert követeli, hogy a bátyjának is vihessen belőle. Míg a fiúk majszolják a finomságot, Dórika itt brümmög mellettem, élvezi,hogy két napja rájött, hogy ilyen hangokat is ki tud már adni, úgyhogy ha kell, ha nem fröcsögteti a nyálát, így egy száraz ruha körülbelül  2 perc alatt csurom vizes lesz rajta.

Először még azt terveztem,hogy hétvégén el kéne ugrani a Velencei tóra a gyerekekkel, de végül úgy döntöttünk, hogy az itthoni strand is kellőképpen kielégíti az ő igényeiket és így mi is tudunk egy kicsit szusszanni, mert nem kell egész álló nap utánuk szaladgálni a strandon. Nem mellesleg mindig elfelejtem tudatosítani magamban, hogy jobb lenne nem elszórni a pénzt, ha már egyszer autóra gyűjtök. Hetek óta nézegetem a kínálatot, hogy melyik jármű lenne megfelelő. Persze az igényeim nem igazán akartak találkozni a valósággal. Három gyerekülést nem lehet behelyezni egy cabrióba, de még egy városi terepjáróba sem túl könnyen, utóbbi áráiról nem is beszélve. Így aztán egyezségre jutottam magammal és két típusú egyterű közül fogok választani, amik az elkövetkező években ki tudják szolgálni az igényeimet. Viszont ehhez még szükség van némi megtakarításra, úgyhogy jobban teszem,ha nem szóróm felelőtlenül a pénzt, ha át szeretném helyezni a fenekem a mostaniból egy újabb autóba.

sülthal vagyok

- Menjünk a hekkeshez! - dobtam be a hirtelen bevillant ötletet a Csabinak, mikor belépett a házba.

Isten bizony nem terveltem ki, csak úgy bevillant. Milyen jó lesz leülni, kicsit beszélgetni és normális család módjára megvacsorázni, úgy, ahogy az egy nyári estén dukál. Valami "nyárit" enni. Márpedig a rántott hekknél kevés nyáribb eledel van ilyenkor.
Az ötletemet mindenki értékelt, olyannyira, hogy a fiúk a biciklizés mellett döntöttek és míg ők már nagyban tekertek a kisvendéglő felé, addig én megetettem Dórikát, hogy semmi probléma ne merüljön fel rövid ott tartózkodásunk alatt a gyerekekkel. Arra gondoltam, hogy eme jeles esemény végett azért még egy kicsit jobban kicsinosítom magam, bár nem öltöztem át, hiszen a nemrég vásárolt nyári sortomat viseltem egy fekete trikóval, azért egy nagy nyaklánccal csak-csak feldobtam a szettem. Mellé egy kis szájfény, ami mintha ott sem lenne és végezetül egy kis parfümöt spricceltem a nyakamra, hogy ne maradjon hiányosság a szettemben. miután ez abszolút nem volt időigényes feladat, így gyorsan oda is robogtunk Dodóval az étkezdéhez.
A Bence,mint egy felajzott papagáj károgta az 'anya-anya' szavakat, gyors egymásutánban, szinte levegővétel nélkül. Ey bő 5 perc alatt kikerült a babakocsi a csomagtartóból, bele került a baba, rá a pulcsija, mert a fogzástól kissé nyálas lett a pólója és féltem, hogy megfázik. Majd végezetül a zöld motor sem maradhatott bent, ami annyira nélkülözhetetlen vacsora kellék volt a Bence számára, hogy esély sem volt rá, hogy ott maradjon.

Az első fejtörést a halmegrendelése okozta. Ki maradjon az asztalnál, ki rendeljen, mit és abból is mennyit. Végül a Csabi elment a pulthoz a Bencével, én pedig a többi gyerekkel az asztalnál maradtam. Az ital hamar kijött, az legalább fél percre le is kötötte a Bencét, majd unatkozni kezdett ez pedig csakis hiszti és bőgés formájában mutatkozott meg. Murphyt sem sikerült otthon hagynunk, mert a Dóri kivételesen nem volt hajlandó a kocsjában maradni, így őt is fogni kellett. A Csabival úgy passzolgattuk egymásnak a gyerekeket, mintha csak rögbi labdák lennének. Előbb ő a Bencével, én a babával, majd fordítva. Mikor észrevettem egy elkerített vízi malmot, akkor tudtam,hogy pár percre fellélegezhetek. A Bence az Ádival odavonult, hogy jobban szemügyre vegyék a szerkezetet. A malom forgott a vízben, mellette pedig porceléén szobrok sorakoztak katonás rendben, ,annak ellenére,hogy állatokat formáltak. Ült ott egy csirke, egy vadkacsa és agy törpe is, aki őzgidát ölelgetett. Őszintén szólva én nem szívlelem a törpéket. Nem is értem miért divat őket porcelánból a kertünkbe helyezni. A Bence előbb az Ádit csípte meg, majd ' kölcsön kenyér visszajár alapon' kapott egy marást ő is a karjába a tesójától. Ekkor bömbölni kezdett, az Ádi pedig eloldalgott, nehogy tovább kelljen bébiszitterkednie. Így aztán én kuporodtam a malom elé és 2 perc alatt tizenötször elsoroltam a bábuk nevét.
Ezután helyet cseréltünk és a Csabi jött Bencézni, én pedig babázni mentem. Az ételre körülbelül 20 percet kellett várni és mikor megláttam annyira örültem neki,hogy el is felejtettem, mennyire ideges voltam, mert két szót sem tudtunk egymással váltani, csak a kölykeinket terelgettük rakosgattuk össze-vissza, mintha  a rabszolgaságot soha nem törölték volna el.

A hal még olyan forró volt, mikor az asztalra került, hogy a panírt sem tudtam leszedni róla. Így aztán, olyan sebesen,mint szegény megboldogult overdose elkezdtem befalni a krumplit. Volt is miért sietnem, mert a Dóri éktelen ordításba kezdett. Se a babakocsi, sem a kezem nem volt jó neki. Egy pár percig feszülten próbáltam megnyugtatni, rezgettem a lábam, rázogattam, paskoltam a fenekét. Semmi. Csak bőgött. Végül állva, mint aki épp táncol- rángatóztam, hátha megnyugszik. Nelpattantam és elindultam haza. Mondanom sem kell, ahogy betettem a kocsiba, már el is hallgatott. Nem aludt, csak forgatta a szemeit, mintha épp utasítást várna a Bencétől, hogy mivel akasszon ő is ki, viszont a nap folyamán többet mégsem sírt. Mintha csak nem akarna enni hagyni. 1:0 nekik, de lesz ennek még folytatása.

A háromgyerekes anya a hekkesnél projekt elbukott.  :)

Akkor folytassuk

Hétfő reggel. Kint már csöpörög az eső, pont ahogy az időjósok megmondták- a Csabi szerint, mert én általában már semmi televízió műsort nem nézek, de az interneten is ritkán olvasom el a híreket. Mindig van mit csinálni és a végén már csak arra eszmélek,hogy megint eltelt egy nap és amiket beterveztem az adott 24 órába, annak csak töredéke valósult meg.
Most úgy tűnik, hogy 8 hét betegeskedés után vére helyreáll a rend és mindenki meggyógyult a családban. A bölcsben ma kezdődik a nyári zárás előtti utolsó hét és hát úgy gondoltam a Bencét beviszem még egy kicsit játszani, már úgyis két hete itthon lebzsel és ezután jön még csak a neheze, a hivatalos nyári szünet, egészen szeptemberig.
A múlt héten a három gyerekkel összezárva volt pár nehéz pillanatom, be is vallom őszintén, hogy többször oly mértékben kiborítottak,hogy be kellett vonulnom a hálószobámba, magamra csukni az ajtót és sikítani meg toporzékolni, rúgkapálni, mint az igazi őrültek. Így, mint aki jól végezte dolát tértem vissza a kis vérszívóim közé és folytattuk a játékot.

Dóri

Lassan öt hónapos lesz és valójában semmi rosszat nem tudnék írni róla, ha nem lennének éjszakák. De bizony vannak és az a kis hölgy egyre gyakrabban ébred fel az éjszaka közepén és engem követel. Sírni, ha akarnám sem tudnám hagyni, mert felordítja a többieket, íy aztán szépen beleesek abba a hibába, hogy hozzászokik, milyen jó buli is éjjel velem találkozgatni, amikor csak neki eszébe jut. Én pedig egyre csak aggódom,hogy az augusztusi koncert jegyem a süllyesztőben fogja végezni, mert így esélyem sincs rá, hogy akár 3 órára is el tudjak szabadulni.

Bence

Megfigyeltem, hogy ha kettesben vagyunk akkor egy angyal. Játszunk, megértjük egymást, meg tudjuk beszélni a dolgokat, de amint ott van például az Ádi, akkor belebújik a kisördög. A Bence a legnehezebb korban. A számomra legnehezebb korban. :) Minden kell neki, illetve minden neki kell, semmi nem lehet másnál, mindent meg akar kóstolni, mindenhol ott akar lenni és soha, de soha nem akar aludni menni. Tegnap este fél tízkor is vérre menő harcot kellett vívnunk, hogy ágyba lehessen dugni. Egyre több szót tud mondani, ami mopndjuk más emberi fülnek felismerhetetlen, de én már egészen jól kommunikálok vele és ha nem is elsőre, de azért megértem a dolgot.
Vassz- mondja,ha vizet kér, Takakó- a kakaó, Vevéfő- ez pedig az, hogy vegyem föl. Na és persze a legfontosabb a 'Pottoss'- ez pedig nem más, mint a motor. Az udvaron rápattan a quadra és olyan érzékkel autózik körbe-körbe a placcon, hogy csoda nézni. Szerintem egy Forma1es versenyző sem csinálta volna jobban 2 éves korában. Egyértelműen látszik, hogy nagyon jó érzéke van a vezetéshez.


Ádi

Ádi ma 6 éves. A szülinapját kellőképpen megünnepeltük, szombaton a családdal, vasárnap a barátaival. A családi mulatság nagyon jó hangulatban telt, a Nusi dédi mama olyannyira jól érezte magát, hogy erre a napra el is felejtette,hogy mindig meghalni készül,mert nem bírt betelni az élvezetekkel és este nyolckor is azért hívott telefonon, hogy elmondja mennyire jól érezte magát és képzeljem csak el, hogy ő mindent evett- ivott: pezsgőt, jagert, de még colát is fogyasztott és természetesen az egész menüt végigette.
Az Ádi sok szép ajándékot kapott, végre már le is ül egyedül legozni és összerakja a játékokat ügyesen. Mindig nézem - de szó szerint vizslatom- hogy mikor nőtt meg ennyire. Még emlékszem,hogy milyen érzés volt a kezemben tartani kisbabaként, főleg a másfél kétéves kora körüli idők voltak nagyon jók, talán azt élveztem legjobban.

Kelnek a gyerekek, így mennem kell...

A nő, aki elfelejtett szeretni.

Két aprócska copf van a feje tetején. Keresi a tekintetem, majd mikor összetalálkozik a pillantásunk felismer és már mosolyog is. Már most jellegzetes a mosolya, száz közül is bármikor felismerném. Mosolygok én is, mi mást is tehetnék, ha ilyen boldogságot sugároz a kis arca. Csak nézem a kislányomat, a harmadik gyermekemet és elkalandoznak a gondolataim. Azon kapom magam,hogy próbálom felidézni mikor történt meg ez a dolog, hogy családot váltottam. Észrevétlen volt, talán csak most kezdem felfogni, hogy minden megváltozott.
Még élénken él a képzeletemben, hogy milyen boldognak éreztem a gyerekkorom. Irtó büszke voltam mindig is a családomra. Az anyukám nemcsak a legszebb volt messze a vidéken, de olyan szerencsés voltam,hogy igazán szoros kapcsolatunk is volt. Nem kellett titkolnom semmit és ez hatalmas biztonságot adott. Az apukámat pedig mindig irigyelték tőlem, mert hatalmas mókamester volt. Persze a kulisszák mögött már sokszor kissé terhes volt ezt a rengeteg viccet és mókát elviselni, de mégiscsak így nőttem fel, hogy az én apukám maga volt a hurrikán. Volt,hogy annyira viccelődött egy kaktusszal, hogy beleállította az akkor még öri-barátnőmnek hitt kislány fejébe. Persze az élet elsodort minket egymástól, és jó 20 éve nem tartjuk a kapcsolatot ezzel a lánnyal, de erre a 'szúrós' történetre úgy emlékszem,mintha csak tegnap lett volna. Vannak nagyon is élénk emlékeim, amik olyan erősen az emlékezetembe égtek,hogy pontosan fel tudom idézni őket, ennyi év távlatában. Érdekes módon nem is túlontúl 'izgalmas' történések ezek, mégis valamiért maradandónak bizonyultak, mert beleégtek az agyam egy rejtett zugába, ahonnan, ha kedvem tartja elő is vehetem őket.
Van ott a 'kispolcon' a Csabiból is. Az egyik első randi, mikor hazahozott és a ház előtt ültünk a kocsiban. Most is látom magunkat kívülről, mintha vissza tudnék menni az időben és belesnék a Honda Jazz ablakán, hogy jobban szemügyre vegyem magunkat. Akkor még fogalmam sem volt róla,hogy hamarosan ő lesz a családom. Hogy átveszi az első, féltve őrzött családom helyét az életemben. Nem is tudom mikor történt, hogy már végérvényesen helyet cseréltek. Az anyukám, aki mindig az első volt nekem, aki mindent jelentett nekem; biztonságot, bizalmat, barátságot és őszinteséget is. Most mindez olyan távoli lett. Ha meg kell neveznem egy személyt, akiben a legjobban bízhatok, aki leginkább mellettem áll, az ma már a Csabi. És azt hiszem én is így vagyok már vele. Összekovácsolt minket az élet és felépítettünk magunknak egy olyan családot, amit akartunk, ahol mi gyúrtuk össze a hozzávalókat és mi alakítottuk ki a szabályokat és elvárásokat. Nem volt nehéz, hisz észre sem vettem, hogy mikor történt mindez. Leginkább csak az elmúlt időszakban kezdett feltűnni,mikor elkezdtem gondolkodni bizonyos dolgokon. Történt ugyanis,hogy hiányérzetem támadt. Észrevettem,hogy saját édesanyám el-elmaradozik az életemből. Nem drasztikusan,de egyre kevesebbet és kevesebbet látom. Mikor elkezdtem ezt az ügyet kipécézni magamnak, akkor vettem csak észre, micsoda változások zajlottak az életemben. Biztosan én is változtam, de ő is. Sok olyan dolog történt, ami előtt egy időben megtörve álltam, de ma már csak megrándítom a vállamat és elkönyvelek még egy dolgot a kontójára. Példaként itt is van a szombati családi összejövetel. Három eseményt vontunk össze,hogy egyszerre túl legyünk rajta. Indításképpen a "már megint van valami hétvégén", majd a "Balatonra akartunk menni, a nyaralóba, de sosem tudunk elmenni, mert mindig valakihez menni kell" mondatokat kaptam a nyakamba. Elnézést ugyan nem kértem,hogy a szülinapomat és az persze az Ádiét is meg merészeljük ünnepelni, viszont felajánlottam,hogy akkor ők ne jöjjenek, hanem menjenek a nyaralóba. Miután biztosított róla,hogy inkább bejönnek,de pontosan 6kor el is mennek, hogy leérjenek, akkor már elámultam. Hatkor már minek rohanni? Mióta lett ekkora nyűg egy családi összejövetel? Hiszen mindig boldogan mentünk..., úgy, ahogy én még a mai napig. Furcsa,hogy ami öröm volt, mára olyan neki,mint egy kötelezettség.
Még emlékszem, mikor tavaly nyugtatott, hogy minden rendben lesz és majd segít a babával, ha megszületik. Ne aggodalmaskodjak ezen. Persze alig jött segíteni...megértem én, a munka. Szemét egy dolog, de hát ezzel keressük a kenyeret. Viszont mi történhetett,hogy egy szombati összejövetel nyűggé vált? Hogy úgy érzem,hogy teljesen eltávolodtunk egymástól? Néha még észbe kap, érzem, de ez már nem az igazi. Ha segít is, mindig olyan kellemetlen energiát áraszt,hogy nem tudom élvezni. Úgy érzem rohannom kell elintézni a dolgom,mert nyűg vigyázni a gyerekekre. Mert dolga van. Valahol máshol. Mindig valamit csinálnia kell, mindig máshol, mindig másokkal. Valamiért mégsem haragszom rá.
Inkább csak sajnálom.
Szerintem ő egyszerűen elfelejtett szeretni.

Apu vedd meg nekem a várost!

A nyári szünet már nagyban dübörög, nálunk azonban már 8. hete nem akar múlni a betegség. Szerencsére már senki nem lázas, de a nátha és a köhögés a mindennapok részévé vált, én pedig csak remélem,hogy soha nem lesz tél, mert ha nyáron nem tudnak meggyógyulni, akkor elképzelésem sincs mi vár ránk a hidegebb időben. Hiába, három gyerekkel tényleg a feje tetejére áll a világ.

Most kivételesen van pár viszonylag nyugalmas percem, hiszen még csak fél 7 van és a Dórin kívül minden gyerek húzza a lóbőrt. Hogy miért van az,hogy amint elaltatom a babát, a Bence felkel és fordítva- azt magam sem tudom. Ez annyiból jobb rám nézve, hogy általában egyszerre csak egy kicsivel kell foglalkozni, másrészt viszont sokkal borzalmasabb, mert sosincs egy szusszanásnyi időm sem. Időnként már azon kapom magam, hogy teljesen elkalandoznak a gondolataim, mert a nincs olyan időintervallum, amikor lenne időm, hogy csak úgy magammal foglalkozzak.
Valószínűleg szükségem lenne ipari mennyiségű magne B6 vitaminra is, hogy az idegeim el bírják viselni ezt a hatalmas megterhelést, ami éri őket, de ilyen dolgok észben tartása, mint a gyógyszer bevétel már teljes mértékben lehetetlen küldetés.
Három gyerekkel elindulni bárhova is, az egyenlő a lehetetlennel. Na ez az igazi mission impossible, nem pedig az, hogy a szebb időket is megélt Tom Cruise parádézik egy sziklafalon egyik kezében mobillal, a másikban pedig egy fegyverrel. Apukám, az semmi ahhoz képest, ami itten folyik nálunk!!

Tegnap a fülészetre kellett kontrollra mennünk igen kedves Doktornőhöz, aki múltkor majdnem hogy elküldött szebb éghajlatra, mikor megkérdeztem, hogy hány pontosan mikorra van időpontunk. Már az elindulás is igen necces volt, bár még szerencsésnek éreztem magam, mert a Bence jelen esetben nem akart meztelenül útra kelni - bár én manapság már azt sem bánom, csak üljön valahogy be a kocsiba. Ahhoz, hogy be tudjam kötni a biztonsági övet egy általam kitalált mesét kell neki elmondanom, amelyben az anyuka nem tudja bekapcsolni a kisfia biztonság övét és mikor egy markoló nekik megy, akkor a gyereknek vérezni kezd a feje, mert beüti. Na ezt a sztorit olyan jól kitaláltam, hogy minden egyes beszállásnál el kell mesélnem, különben addig kapálózik, prüszköl, fújtat és visít, amíg mégiscsak el nem kezdem ezt a nagyszerű történetet. Itt már rendszerint kellőképpen felfokozott idegi állapotba kerülök, amit rendszerint a rádió hangerejének feltekerésével próbálok kompenzálni.Megjegyzem a vártnál kevesebb sikerrel. Általában az úton az Ádival kommunikálunk, majd minden egyes mellettünk elhaladó busznak, motornak vagy munkagépnek hangosan örömködünk egy sort.
Miután szerencsésen megérkeztünk a rendelőhöz, onnan jött a neheze. Parkolás. Babakocsi ki. Baba bele. Bence ki. Ádi ki. Átkelés megkísérlése az úton. Bence visít. Babakocsi, Bence, Ádi vissza a kocsihoz. Bence kismotorja kocsiból ki. Átkelés az úton.
A rendelőbe érve rutinosan azonnal a büfé felé vettem az irányt és egy afrikai falu heti élelmiszer mennyiség megvásároltam, majd belesüllyesztettem a táskámba, mert tudtam, hogy ez nagyobb szolgálatot fog tenni, mint bármi a világon. A fizetés után eljött amit a legjobban utálok: Bence cipelése. Babakocsi egyik kézbe, kismotor a babkocsiba, táska a vállra és hangos elégedetlenkedés közepette lavírozás a rendelő ajtaja felé. Pontosan úgy, mint a cigányok, mikor csürhében vonulnak az utcán. Egy pillanatra belegondoltam,hogy festhetek egy kívülálló szemében, ahogy az új rövidnacimban, feltűzött hajjal, beparfümözve, nagy nyaklánccal a nyakamban vonszolom magammal számtalan kölykömet. Kicsit  ellentmondásos a kép, így nem is akartam belemenni igazán ebbe az eszmefuttatásba, meg persze időm sem lett volna rá, mert megtaláltuk a keresett ajtót, ami elé sikeresen tábort is vertünk. A gyerekeket szépen leültettem a váróban és kezükbe nyomtam a percekkel ezelőtt megvásárol étel-ital összeállítást, hogy elviselhetővé tegyem a várakozást. Az első 10 másodpercben az Ádi magára és a padlóra öntötte a ragacsos almás-körtés ízű cappyt, amitől még szerencsére úgy is festett, mint aki épp bevizelt ott a rendelőben. Kissé puffogva, de megpróbáltam feltakarítani azzal a kétrétegű szalvétával, amit a büfés hölgy adott három gyerekhez és 2 szendvicshez. Mondanom sem kell, kár is volt belekezdenem. Persze azért magamban dünnyögtem,hogy 6 évesen még váltóruhát kellene hordani maguknál, de nem volt sok időm ezen idegeskedni, mert a Bence azon nyomban kiborított a földre egy zacskó kukit és a puffasztott kukorica beterítette az egész környékünket, a nyugdíjas bácsit éppúgy, mint a kiömlött gyümölcslevet a padlón.
Valami csoda folytán, mire végeztem a takarítással, már szólították is a nevünket és több kevesebb fennakadás nélkül sikerült bejutnunk az orvoshoz, aki most is éppoly "kedvesen" tudott kommunikálni, mint előző alkalommal.Jelen probléma az volt,hogy nem kértem  minden gyereknek külön sorszámot, ami csak formalitás, ugyanis egyszerre be lehet hozni őket. Miután kedvesen közöltem vele, hogy akkor a sorszám nélküli gyereket majd elviszem másik orvoshoz, akkor végül megvizsgálta mindet. Már megint értetlenül állok az eset előtt, hogy vajon mi értelme volt kötözködnie, de "szerencsére" kaptunk megint egy időpontot, így pénteken újra össze tudunk szólalkozni a vén banyával.

Az,hogy a gyerekek 'sokba kerülnek' régebben azt hittem,hogy csak a ruházkodásukra értik. Nem is nagyon értettem, hogy mi lehet olyan drága mulatság ezekben az aprónépekben. Egészen a múlt hétig.
A történet ott kezdődött, hogy az Ádi táborba ment. Gondoltam ez jó alkalom lesz,hogy edződjön kissé a sulira, némi önállóságot tanuljon és odafigyelést. Hát nem nagyon sikerült...
Első két nap segítettem elpakolni a biciklijét, amit be lehetett vinni a táborba.Mondtam neki,h nem hozzuk minden este haza, figyeljen rá, hogy el legyen téve, így reggel mindig újra a rendelkezésére fog állni a kedvenc kerékpárja. A harmadik napon nem én mentem érte, persze a bicikli elhelyezése eszébe sem jutott. Én is csak este eszméltem,hogy vajon mi lehet vele, de az Ádi csak nézett, mint borjú az új kapura. Akkor ott elmagyaráztam neki, hogy figyelni kell az értékekre, mert ezek drága dolgok és nem tudunk naponta új biciklit venni, valamint lehetőleg imádkozzon, hogy reggelre ott legyen a járgánya, és bízzunk a csodában,hogy nem vitte el senki. Ott azért láttam,hogy rosszul érzi magát és megígérte,hogy oda fog figyelni a jövőben, nehogy több ilyen dolog megessen vele.
Szerencsére a bicikli előkerült reggel, viszont a hét igen költségesen alakul.
Ádi kezdésnek elhagyott egy naptejet - ami csak azért sajnálatos, mert egyszer volt használva és ezek a márkás naptejek több, mint ötezer forintba kerülnek. De ez  még csak a kezdet volt. Két napra rá a Camponába mentünk és amíg a Csabi az épp akciós pólókat próbálgatta, addig az Ádi a napszemüvegére vigyázott. Csak hazafelé eszméltünk hogy ez bizony ott maradt valahol és hiába mentem vissza másnap, természetesen hűlt helye volt. Még 40ezer.... Mikor pedig már azt hiszed, hogy vége a hétnek, akkor a nagy biciklizés hevében nekimegy a garázsban parkoló autódnak, aminek kitörik a hátsó lámpája...ez nem tudom mennyibe fog fájni, de ezt hiszem eléggé költséges hetet sikerült zárnunk.

Valójában ez maga a csoda, hogy ennyit tudtam írni. Igaz volt benne egy etetés, egy altatás, egy pelenkázás és öltöztetés!

Csodaszép napot mindenkinek!

évek és érzések

Dübörög a nyár, kint végre felmelegedett az idő és a vakáció is megkezdődött. Ugyan nálunk ez nem annyira érezhető, mert hol az egyik, hol a másik gyerek kapta el a fülgyulladást, de most már kijelenthetem,hogy mindenki túlesett rajta. A Bence a héten még itthon regenerálódik, az Ádi pedig táborban tengeti napjait az utolsó héten, majd ezután végre megkezdjük az igazi szünidőt. Dinnyét majszolunk és kukoricát főzünk minden nap és annyit eszünk belőlük,hogy majd'kipukkadjunk.

Hogy velem mi a helyzet? Köszönöm, többé kevésbé jól vagyok. Olykor-olykor elfáradok, előfordul az is,hogy mérgemben toporzékolok a nappali padlóján, de legtöbbször jókat nevetünk, még akkor is ha éppen nem szabadna. Mert bizony vannak helyzetek, hogy türtőztetni kéne magunkat, hogy ne hahotázzunk a rosszalkodó gyereken, de van,hogy egyszerűen ne megy. A Bence az imént, mikor egy céges telefont intéztem, önállóan kiment a teraszra és egy szép csokrot szedett nekem a bimbózó szerelem virágból, amit féltve gondozunk, locsolunk nap, mint nap és örömmel nyugtázzuk,hogy idén rekor mennyiségű virág lesz rajta. Na már most ezen örömködni többet nem fogunk, mert a kis kertész palánta gondosan megritkította a bokrokat és kedvesen bazsalyogva nyújtotta át a csokorba rendezett virág kezdeményeket.

Tegnap volt a születésnapom. Az évek alatt valahogy ez is teljesen más értelmet nyer. Míg gyerekkorunkban az ajándék a legfontosabb, most már ez teljesen elveszíti a fontossági sorrendben elfoglal előkelő helyét. Az idei szülinap több szempontból is szívmelengető volt, hiszen rengeteg köszöntést kaptam, nagy részét a facebooknak hála, ami azért nem is olyan rossz dolog, ha belegondolunk és két olyan régi barátnőm is felkeresett, akikkel évek óta nem is beszéltünk, mert elsodort minket az élet a szélrózsa más-más irányába. Valahogy idén mégis eszükbe jutottam és ez igazán jól esett, tekintve,hogy olyan ritkaságszámba mennek manapság az igazi baráti kapcsolatok. Mikor olvastam az üzeneteiket, akkor döbbentem rá igazán, hogy mennyire gyorsan elrepültek az évek. Az egyikükkel jó 10 éve, a másikukkal pedig legalább 8-9 éve nem tartjuk a kapcsolatot, mert mindenkit máshová sodort az élet. Furcsa érzés, hogy ilyen sok év távlatában tudok már gondolkozni, emlékeket felidézni és mégis olyan érzésem van, mintha tegnap lett volna mindez. Igen jó érzés így visszagondolni a múltra, hogy sikerült kiépíteni sok jó kapcsolatot, barátságot, amik gyökere tényleg szépen gondozva volt és még most is tudnak új bimbót hozni, ennyi idő után. Igazság szerint talán ennek kell, hogy a legnagyobb ajándék legyen az életünkben, hogyha mi pozitívan, nyitottan és őszintén állunk hozzá, akkor még ebben a sokszor elkorcsosult világban is lesznek értékes kapcsolataink.
Az estét szűk családi körben töltöttük. Tortáztunk, a gyerekek mezítláb ugráltak a teraszon örömükben, chipset majszoltak, a felnőttek pedig sört ittak és jót beszélgettünk. Tényleg klassz este volt!
Most pedig irány vissza a dolgos hétköznapokba, mert Dórika mér fél órája itt "röfög " az ölemben, fittyet hányva rá,hogy még alig múlt hajnali 5 óra. :)

Csodaszép napot mindenkinek! <3

Nyaralnék.

Hol van az a régi nyár?-kérdezhetném, de egyáltalán azt sem tudom hova tűnt a nyár. Évek óta behülyít minket a várva várt meleg, majd hirtelen, mint a kámfor szertefoszlik. A szekrényekben sorakoznak a rövid nadrágok, a trikók, atléták és idén már a csajos miniruhák is a legkisebbnek. Ehelyett itt kuksolunk a szobában, kint esik az eső, a gyerekek fülgyulladás miatt antibiotikumot szopogatnak a fagylalt helyett és a medence is csak kerti díszként funkcionál manapság. Már nem lehet a nyári melegre sem alapozni, mert ez is megváltozott. Bolond világot élünk, téli meleg és nyári hideg van és a meteorológusok sem igen tudják mit tudnának mondani, azon kívül, hogy a hőmérséklet valahol 18 és 32 fok között várható.
Nyaralni szeretnék. Tudom,hogy vad ötlet így 3 gyerekkel ilyet óhajtani, de mégis csak ez jár a fejemben. Vágyom a nyüzsgést, a lángos illatát, a strand moraját és a naptej ragacsosságát a bőrömön. Minden vágyam, hogy a káros napsugarak perzseljék a testemet és a vízparton homokvárat építhessek a gyerekekkel. Olyat, ami körül vizes árok fut és tornyaiból a képzeletbeli figurák belátják a partot. Gondosan megépítenénk, aztán a Bence egy kaján mosoly kíséretében porig rombolná a remekművet, mi pedig kiabálnánk, hogy ezt nem szabad. A nagy veszekedésben biztosan megéheznénk és megvásárolnánk minden finomságot a büfében, amit csak megkívánnánk. Palacsintát, hot-dogot és hamburgert is. Aztán cserélgetnénk, mert mindig megkívánnánk a másikét. Valamiért az általában jobbnak tűnik. Limonádét innánk és ice teát, aztán ha teletömtük magunkat már szaladnánk is a vízbe, fittyet hányva rá, hogy evés után nem jó benne ugrálni. Kijönni nem lenne egyszerű, kékre dermedt szájú gyerekek bizonygatnák, hogy nem fáznak és még fürdenének 5 percet, amiből 10, majd 20 perc kerekedne. Aztán újra megéheznénk és minden kezdődne elölről, egészen estig, mikor is az esti fürdést elsumákolnák, arra hivatkozva,hogy ők már bizony kiáztak ma a strandon, én pedig megengedném nekik, hogy koszosan feküdjenek le aludni, hiszen nyaralunk. Ilyenkor teljesen más a világ. Nem néznénk tévét, csak bandukolnánk a turistáktól nyüzsgő sétányon és megvennénk minden kacatot az árusoktól, amikre nem is lenne szükségünk, főleg nem annyiért, amennyiért ők kínálják. 10 perc után lenne hűtőmágnesünk, lézerkardunk és vízipisztolyunk is. Három egyforma, hogy nem legyen veszekedés. Bár veszekedés így is lenne, mert az mindig van egy ekkora családban, de ez sem igen zavarna miket, mert épp nyaralnánk. Minden nap számolnánk,hogy hány éjszaka lenne még hátra a jóból és eleinte vidáman nyugtáznánk, hogy még a felénél sem járunk. Aztán egyszer túllépnénk rajta,majd arra eszmélnénk,hogy elment az idő. Élményekkel telve, lebarnulva, napszítta hajjal indulnánk haza és boldogan emlegetnénk ezt a hetet...

Csak egy perc kedvesség.

Lassan két hete egyik betegségből a másikba evickélünk. Hol én, hol a gyerekek. Hiába van nyár, nem nagyon sikerül meggyógyulni, ami pedig a legrosszabb,hogy a baba sem marad ki ebből a hercehurcából.
Nagyjából éjjel-nappal fent vagyok, mert valaki mindig sír, fáj valamije, lázas vagy csak nem tud aludni. Az egész kezd egy rémálomra hasonlítani. Amúgy meg kell valljam az anyák különös teremtmények, mert legkevésbé sem érzem magam fáradtnak és teli energiával ébredek már napok óta hajnali ötkor, mikor is újra kezdődik a szolgálat egy 2-3  órás éjszaka után.
Kicsit azért kellemesebben is el tudnám képzelni a nyári szünetet, de még mindig nem ez a legnagyobb gondom, ami éppen kiverte nálam a biztosítékot.

Ma reggel arra ébredtünk, hogy a napok óta nyűgös Dórikának egészen konkrétan folyik a füléből a sűrű, fehéres színű genny. Nyilván nagy gyulladásban volt az egész hallójárat, de hiába nézte néhány nappal ezelőtt a doktor néni, nem látott semmi szokatlant. Isteni szerencse, hogy már van egy időpontunk az Ádival a fül-orr gégészetre, így rá tud pillantani a szakember és végre talán megoldódik a Dóri-rejtély és újra nyugodtan telnek majd az éjszakáink.
Mivel három gyerek mellett nem könnyű észben tartani dolgokat, főleg olyanokat, amiket autóban ülve, vezetés közben próbálunk megjegyezni  és az sem könnyíti meg a dolgot, hogy hét nappal ezelőtti információról van szó. Így aztán élve az internet nyújtotta lehetőségekkel azon nyomban felmentem a világhálóra, hogy némi információt szerezzek a szakrendeléssel kapcsolatban.

A honlapon ez állt:

"Nem beutalóköteles szakrendelés.

Előjegyzési időpont, tájékoztatás kérése az alábbiakban feltüntetett telefonszámon és időpontban lehetséges.

Tel. sz. / 06.....
Hétfő-Péntek: rendelési időben

Rendelési idő:

Hétfő: 8.00-15.00
.......
"
8.24. Az agyammal felfogom az információt miszerint most van itt a telefonálás, a tájékozódás és időpontkérés ideje.
8.25. A telefon kicseng. Természetesen nem veszik fel. Hívom újra. Aztán megint. Felveszik.

"- Jó reggelt! Szeretném a segítségét kérni, mára van időpontunk, de nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem. Lenne szíves megnézni? -kérdezem kedvesen, gyanútlanul.

- Miért nem nézi meg a leleten? -jön a válasz

- Mert nincs leletünk, ugyanis...- próbálom mondani, hogy azért, mert most megyünk oda először, így honnan a nyavalyából lenne már leletünk???- de nem hagyja,h befejezzem a mondatot.

- Ez nagyon nem jó, hogy rendelés alatt telefonálgat.- böki oda igazi magyar mentalitással, majd végül "szíveskedik" megnézni nekem, hogy mikor kell mennünk."

Egy ilyen beszélgetés után érzem igazán fáradtnak. Ilyenkor mindig megkérdőjelezem,hogy van-e értelme még bárkivel kedvesnek lenni. Minek? Nem értem, hogy mennyibe telt volna, ha rápillant a naptárra és megnézi? Miért kell az ember napját már reggel tönkretenni azzal,hogy ilyen bunkó stílusban beszél, mikor abszolút nem indokolt?
Igen, valószínűleg én vagyok érzékenyebb. Nincs időm az idegrendszeremet rendesen megpihentetni. Nagyjából egész nap hatalmas megterhelésnek vagyok kitéve fizikailag és szellemileg egyaránt. De akkor is felfoghatatlan,hogy emberek,hogy tudnak így élni? Milyen lehet a napja, ha már korán reggel ilyen stílusban beszél?
Aztán panaszkodásképpen felhívom anyut. Nem veszi fel. Visszahív, majd érdeklődik, hogy miért kerestem. Elkezdem mesélni, miközben hallom, hogy párhuzamosan máshoz is beszél. Lehet,hogy fél füllel hallja, hogy mit mondok, de nem innentől kezdve már nem érdekel. Kinyomom- bár lehet,hogy észre sem veszi.

Nem tetszik ez a világ. Mindenki rohan. Nem figyelünk egymásra. Nem szánunk egymásra egy percet sem. Nem beszélgetünk, nem halljuk meg a másikat. Nem vesszük észre,ha megbántunk valakit, nem is törekszünk rá, hogy észrevegyük a másikat. Sem idegenek, sem hozzánk közel állók. Minden más előtérbe kerül, rengeteg 'fontos' dolgunk van. Lehet,hogyha dolgoznék én is ilyenné válnék? Lehet, hogy a gyerekekkel töltött rengeteg idő tanított meg arra, hogy mennyire fontos, hogy törődjünk egymással? Hogy figyeljünk  egymásra és kedvesek legyünk? Kedvesek. Nem nehéz. Amíg nem veszik el a kedvünket tőle. Nem kell pedig sok: csak egy perc kedvesség mindenkinek!

gumicukor város

De csuda dolgod van, ha itt van IM!- mondta nekem a minap valaki. A rengeteg segítséggel nem vitatkoznék, mert valóban ember legyen a talpán, aki ennyit tud sürögni-forogni, mint ő. Minden túlzás nélkül hatalmas segítség, ha itt van, mert non-stop képes gyerekre vigyázni, majd a fennmaradó időben fényesre varázsolja az egész házat. De a mondás, miszerint senki sem tökéletes - tökéletesen illik rá.
Nem találom a megfelelő szót, ha jellemezni akarnám, viszont mindkét dologgal jellemezni tudom, ami az őrületbe kerget.
Első, ami világ életemben kiverte nálam a biztosítékot, az a figyelmetlenség. Még a mai napig próbálom tanulmányozni, hogy mi lehet ennek ez oka, de képtelen kósza öt másodpercnél tovább fókuszálni egy-egy dologra. A szemüveg mögül rám meredő szempár hozzám szegez egy kérdést, majd ahogy válaszra nyitom a számat, már el is kalandozik. Eleinte emlékszem azt hittem, hogy annak ellenére, hogy közvetlenül nem figyel a válaszaimra, attól még hallja mit mondok - de ez az elméletem már többször megdőlt. Fogalma sincs róla, hogy hozzá beszélek. Nagy valószínűséggel arról sincs fogalma, hogy az előző pillanatban még ő kérdezett valamit tőlem. Ezt a tulajdonságot a mai napig nem tudom megszokni. Mert nem értem. Értelmes ember nem csinál ilyet, mert nem képes rá. Bármennyire is szeretném, nem tudok nem odafigyelni egy emberre, aki az általam felett kérdésre felel. Pedig megpróbáltam. Titkon számtalan kísérletet végeztem már IM-mel való kommunikációm során, de soha nem tudtam zöld ágra vergődni ezzel a figyelmetlenséggel kapcsolatban. Talán egyszerűen csak  arra vezethetem vissza, amit másodikként említenék meg az utálati rangsoromban. Ez pedig az ostobaság. Istenem, de ki tud ez hozni a sodromból. Tudom, hogy ezek a bizonyos személyek nem is tudják, hogy milyen idegesítőek néhány, értelemben felettük álló szemében. Éppen ezért nem is igen illik haragudni rájuk, de van,hogy nem tudjuk türtőztetni magunkat.
Én is most épp felajzott állapotban vagyok. Dühös vagyok, mert péntek óta együtt töltjük a napjainkat és az imént a 4. csomag gumicukrot kezdte el majszolni az Ádi. A negyediket, három nap alatt. És nekem megint a fiamnak kell kiselőadást tartanom, hogy nem lesz ez így jó, mert napok óta semmin nem él,, csak ezt a szemetet eszi. De hát mit enne, ha a mama 4 csomaggal érkezik 4 napra?! Próbálom mélyen a tudatába vésni, hogy ez nem játék, elmesélem neki, hogy milyen cukorbetegnek lenni és mérgemben megfogadom, hogy holnap minden édességet kidobok a kukába. Dühös vagyok, hogy a gyerekeim 4 napja ezt tömik, viszont gyümölcsöt vagy bármi normális étket alig fogyasztottak. És ez komoly dolog. Egy életünk van és ne a gumicukor szabja meg, hogy meddig fog tartani. IM nem érti. Szerinte azok az emberek akik nem 6 kanál cukorral  és tejszínhabbal isszák a kávét, azok fogyókúráznak. Ő egyszerűen látja a világot, ami finom azt együk, ami nem ízlik azt ne. Őt már nem lehet megváltoztani meg persze eszem ágában sincs, viszont vannak dolgok amiket neki is meg kell értenie, bármennyire nehéz is. Így a gyerekek étkezése, az,hogy nem jó dolog 24 órából 20at a tévé előtt ülni és, hogy nem minden Dr. Tóth körül forog, bármennyire is úgy tűnik.

Az elmúlt három nap sem telt el új ismeretek szerzése nélkül, így most egy kis csokorba gyűjtöttem a kedvenceimet:

- A kismalacok is túrják az ormányukkal a földet, hogy találjanak makkot. (A National Geographics egész biztos nem fog több éves szerződést aláíratni vele idén sem.)
- .......nekik is olyan gömb fürdőjük van...... (nálunk csak kör alakú medenceként ismert)
- Kira, kussolsz innen!
Kérsz még klumpit? (krumpli alias burgonya a keresett szó)

És a figyelmetlenség:

- És mit ettél Bencuskám?
- Dinnyét, sült krumplit és melegszendvicset-sorolom a kétévesem helyett, de már látom  rajta,hogy fogalma sincs mit mondok

------eltelik 5 perc-------

-Bencuskám gyere ebédelni, biztos éhes vagy már!
- Már evett az előbb- tudatom vele újra.
-Mit ettél? -kérdezi érdeklődve- majd újra elmondom, sőt még arról is beszélünk,h görög v. sárga dinnye volt-e

---------fél óra múlva-----

-Ancsikám a Bence evett ma dinnyét? Itt egy mag a kakijában....


Ez a segítség ára. bár meglepően jól viselem, azért időnként nálam is elszakad a cérna. Ilyenkor jobb híján magamban ordítok és várom,hogy valami csoda folytán változzon valami. Aztán jönne vidám pillanatok, mikor mindent elfelejtek és hálásan pislogok, hogy mekkora segítségemre van ő nekem. Mert másom nincs, mert az én anyukám még csak papíron nagymama. Mindig dolga van, ha éppen nincs, akkor csak úgy siet valahova, mert valami fontos, fontosabb mindig akad. Szaladnak az évek, nem tudom észreveszi-e. Mert én igen. Vannak pillanatok, amiket meg kell élni, mert elmúlnak hamar. Pillanatok alatt elillannak a gyerekévek és a gumicukor város....

Fárkááássss!-visított a kismalac

Lassan elérkezik az a pont, amiről beszéltek. Beszéltek idegenek, távoli és közeli ismerősök, hozzáértők és témában tudatlanok is, de mégsem mondtak olyan nagy zagyvaságot, mikor szóltak, hogy nem lesz ez egy leányálom. Akkor még váll rándítva, hetykén vetettem oda, hogy nem lesz ez olyan vészes. Pedig az. És egyre csak vészesebb.
Kislánykoromban mindig teljes izgalomban vártam azokat a napokat, mikor lovagolni vittek. Nem volt az sokszor, mondhatni leginkább csak ritkán. Akkor még nem élte reneszánszát a lovaglás úgy, mint most a gazdagok körében. Mi nem vettünk lovat és jószerivel csak leharcolt, kiöregedett jószágokon köröztünk a karámban, de én sosem láttam így. Én akkor mindig indián lány voltam, aki felül a lovára és nincs többé külvilág. Még most is pontosan emlékszem rá. A nyeregre, a ló nyakának érintésére és arra,hogy milyen magasan ültem. Hogy nem jutott eszembe egyszer sem, mekkorát lehet onnan zakózni.
Most is épp így jártam, csak épp a gyerekekkel.Felültem a magasba és nem is hittem, hogy lepottyanhatok. A kezdeti önbizalom és a rögtönzött B tervek sokszor cserben hagynak és hősiesen bevallom olykor tanácstalanul állok itthon, hogy akkor most hogyan is legyen. És itt most egyetlen dologra gondolok: a dackorszakra. Ez szépen felütötte a fejét nálunk, mint egy démon megszállta a Bencét és már épp csak keresztet nem vetek, olyannyira elvetemült lett a helyzet. Titokban azért bevallom szoktam kuncogni 1-2 eseten, de összességében eléggé kimerítő egy ilyen ügynek a részesévé válni.
A reggeleink már  menetrendszerűen úgy indulnak, hogy a Bence arra törekszik,hogy meztelenül tudjon elindulni a bölcsibe, én pedig ezt próbálom megakadályozni. Ennek eredményeként egy átlagos 10-20 perces ordítás után minimum 1, de van, hogy 3 gyerek is hüppög a kocsi hátsó ülésein, mire kigurulunk a kapun. Nem mondom, hogy a legjobb reggeli a léleknek nap,mint nap ilyen menüt kapni éhgyomorra. Vergődés, harapás, csípés - pipa...ráadásképpen mindezt pucéran. És ez még csak a reggel. A délután sokszor keményebb.
Fokozhatnám tovább a történéseket, de egyrészt már épp eléggé zakatol a fejem, hiszen a vasárnap talpamról ledöntő tüszős mandulagyulladás még mindig nem szűnt meg teljesen, másrészt IM is nálunk van ma és rettentő hasznos információkkal lát el a nagyvilágból.
Hogy vajon ő érti-e amit mond, azt nem tudom, viszont én időnként már nehezen tudok ezen a téren is helyt állni.

Ma például több érdekes kérdéssel találkoztam.

Elsőként a Ma is az ÉKSZÖVBE ment-e a Csabi? - kérdés ütötte fel a fejét nálunk. Még a délelőtti órákban szegeződött nekem ez a szerencsekerékben is méltán fődíj közeli fejtörő én pedig csak pislogtam bambán és próbáltam az agytekervényeim között kikeresni ezt a szót, hogy vajon hallottam-e már valahol. Hirtelen csak arra tudtam gondolni, hogy ez valami kommunista időszakból élénken az emlékezetébe vésődött munkahely lehet, de, hogy ne tűnjek olyan furcsának, mint amennyire éreztem magam, egy 'nemtudommal' meg is válaszoltam a 10 milliós kérdést. Tovább ezt az ügyet nem is igazán firtattam, sem agyilag, sem lelkileg nem tudok már nyitott lenni ilyen rejtelmes irányban.
Délután már témát váltottunk és Bencének lelkesen mondta, hogy nézze már meg, hogy fúj a szél, hogy fújnak a fák. Szegény kisded még most is azon mereng talán, hogy a fák tudnak-e fújni. Mert azt már tudja A három kismalac című meséből, hogy a farkasok tudnak. Kissé tájszólással, de ügyesen mondja, hogy 'Fárkásss' és már spurizik is be a kerti házikóba, mint egy valódi rózsaszín kismalacka. Mókás.
Szívesen írnék még koncertekről, kirándulásról és a közelgő szülinapokról, de valóban nagyon zakatol a fejem és nem igazán van kedvem a gép előtt ülni tovább. De legalább van egy következő fejezet...

hullámvasút

A napjaink többnyire mozgalmasan telnek. Van egy séma, ami nagyjából felépíti a huszonnégy óránkat, de ebben a keretben minden nap beékelődnek a nehézségek éppúgy, mint a vidám pillanatok. A sok-sok gondolat, ami a fejemben jár nem nagyon kap lehetőséget, hogy ide jusson a blogomba, mert folyamatos igénybevétel alatt állok a nap majd'24 órájában.  Csak úgy érzekeltetésképpen jelenleg úgy írtam le ezt a 4 sort este tízkor, hogy közben az Ádi egy frissen letépett köröm darabkájával karcolja a vállamat, miközben a fantom szó jelentésére kíváncsi és miközben issza a szavaimat, amiket félig odafigyelve ejtek ki a számon, nagyokat pukizgat az orrom alá, majd váratlanul megkérdezi akarok-e füttyöt hallani. És hogy milyen fütty legyen? Lassú, közepes, gyors vagy aranyos? Van pár válasz, ami átfut az agyamon, de az általa felsoroltak közül egy sincs benne. A legszebb közülük, talán az,hogy "Anyád!" -és akkor kvittek vagyunk, mert csak magamat szidalmazom.
Ma nincs jó napom, mert türelmetlen vagyok. Már délután megfigyeltem magamon, hogy sűrűn felemelem a hangom, pedig ma sem történik semmi másként, mint a megszokott. Megszokott nekünk, mert mi ebben élünk, de másoknak ez biztos nem piskóta.
A reggeli elindulás egyre nehezebb, nagyrészt a Bencének köszönhetően. Időnként elnézem, mikor jön a menetrendszerű hiszti roham, hogy vajon mit rontottam-el, de nem tudok igazán rájönni.  Míg az Ádi kicsi volt mindig ferde szemmel néztem az ilyen típusú gyerekeket az anyjukkal egyetemben és akaratlanul is elkönyveltem, hogy bizony ezek a szülők fele annyi figyelmet sem szentelnek a kisdedüknek, mint én. Tán titkon még vállba is veregettem magam, hogy micsoda jó anya vagyok, hogy a társadalmat egy ilyen okos, kulturált és végtelenül jól nevelt kisfiúval gyarapítom. Bezzeg a rossz anyák! Akik rá sem hederítenek a hisztis kölykükre vagy éppen kiabálnak velük....hát csókolom, most már én is oda tartozom! Sokszor kétségbeesetten próbálom bevetni minden ötletemet, hogy a bencét jobb belátásra bírjam 1-1 dolog kapcsán - természetesen eredménytelenül. Általában már elaltatni sem tudom, csak akkor hajlandó álomra hajtani a fejét, mikor engem már teljesen kiütött és elájulva hortyogok a kiságyában. na olyankor fogja magát és ő is hajlandóságot mutat az alvásra.
Általában a reggeleket még viszonylag jól viselem, bár ott is akad némi 'agykontroll'. Most például napok óta a 40es méretű vendég papucsban hajlandó csak bölcsibe indulni, hiába próbálom minden reggel elmagyarázni, hogy az nem az ő mérete. Így aztán a hupikék frottír tutyiban ül be az autóba és a bölcsi előtt tudom csak rávenni, hogy oda már a szandáljában vonuljon be. A reggeli mizéria mindig tartogat egy nagyobb összeveszést a ruha választás során is, hisz mindennapos harcot vívunk, hogy ne a 3 hónapja kinőtt autó pizsamában  keljünk útra a nagyvilágba.

Aztán jön a kedvenc részem: a beérkezés a bölcsibe. Imádom,ahogy Ádival vonulnak jó pár méterrel előttem és igyekeznek időben beérni. Ahogy szedi a kis lábait, hogy megérkezzünk még reggeli előtt-hát az olyan édes, hogy az egész indulás előtti idegösszeroppanást kiheverem ott helyben.
És ez még csak a reggel.
A neheze mindig délután jön.Akkor már mindenki nyűgösebb, ők is, én is. Már napok óta hiányzik a csend vagy,hogy ejtőzzek kicsit. Most elég sok a munka is,  így azt az időt amit pihenésre szoktam szánni, most fordítás készítésre fordítom. És bizony nagyon hiányzik egy kis kikapcsolás. Off üzemmód. Most gyorsan alszom is kicsit, mert kell az energia, hogy még a holnapot végigvigyem.
Szép álmokat, hamarosan jelentkezem! A.

A kulisszák mögött

Először is azzal kezdeném a mondandómat, hogy sikeresen megjártam ma a sebészetet és a melleimnek kutya baja, sőt még az is kiderült, hogy az 5 éve kialakult köldöksérvem soha nem is létezett, csak valami hozzá nem értő egyed diagnosztizálta ezt nekem. Ehelyett viszont kaptam egy kettészakadt hasizmot és egy nagyon kedves sebész bácsit, akit 10 perc beszélgetés után jó cimborámmá fogadtam és egy év múlva újra randevúzunk átbeszélni a has-helyzetet. Szuper javaslatokkal állt elő, amik egyelőre ugyan még nem aktuálisak, de hamarosan eljön majd mindennek az ideje. A kórházi kalandomat itt le is zárom, mert semmi említésre méltó nincs már ezzel kapcsolatban.

A holnapi nap igen jeles eseményt hoz, mégpedig az Ádi ballagását. Vége az ovis éveknek, most már irány az iskola. Kissé furcsa érzés ezen átesni. Még emlékszem, mikor én voltam ebben a helyzetben. Imádtam azt az izgalmat, ami egyet jelentett az iskolába menetellel. Még mindig pontosan itt van az orromban  a radír illata a tolltartómban, pontosan emlékszem az uzsonnás zacskómra, a füzeteim csomagolópapírjára és a szamárfül elleni sarokvédőre, amit folyton használtunk, hogy ne könyököljük el írás közben a füzetek aljait. Emlékszem az órák közötti szünetekre, a 'berábekire'-arra a gumikötélre, amit két kislány a lábán tart és egy harmadik ugrál rajta: be-rá-be-ki - az 'Adj király katonát!'-ra és még jó néhány olyan játékra, amiket ezekben az években játszanak a gyerekek.
Az elmúlt két napom semmi másról nem szólt- persze ezt 'túlzó' módban írom, mert nyilván voltak más dolgaim is-, mint az Ádinak egy szem fekete nadrág és egy hozzá passzoló elegáns cipő beszerzése volt. A nadrágot egészen pontosan 8 db üzletben próbáltam vásárolni, a legnépszerűbb gyerek márkáktól kezdve végül már a legelvetemültebb helyekig, de bizony mindenhol úgy néztek rám, mikor egyszerű, fekete kisfiú nadrágot kértem, mintha legalább fűzöld bőr leggingset kerestem volna élénk piros varjakkal a szárán. Elképesztő, hogy a mai világban ez ekkora fejtörést kell, hogy okozzon. Természetesen a cipő vásárlás nem kevésbé volt nehézkes...azért összesen 5 boltot jártam végig, mielőtt feladtam volna. Miután nem vagyok egy makkos cipő fan, így viszonylag nagy elvárásokkal vágtam neki a lábbeli beszerzésének, mert eléggé kényes ízlésemből ezen a téren nem voltam hajlandó alább adni. Én ugyan nem bánom, ha a fiam minden nap tréning nadrágban jár, sport cipővel, de az a tudat, hogy bő szárú, élére vasalt borzadványt húzzak rá, megspékelve egy 'kopogós' fiú cipővel, az egyszerűen ki van zárva. Nem vagyok hajlandó múlt századbeli húsvéti locsolónak öltöztetni a fiam semmiféle ünnepélyes hagyomány kedvéért. Végül ma, az utolsó előtti napon sikerült vásárolnom egy számomra is elfogadható cipőt és egy viszonylag szűk fazonú fekete nadrágot. A pantallónak olyannyira megörültem, hogy azonnal vettem belőle még egy méretet, így a jövő évi ünnepélyes kapkodás 2016ban nálunk minden bizonnyal elmarad majd.

Ez a rengeteg boltról boltra járás egyrészt borzalmasan kimerített, másrészt nemcsak engem, hanem a pénztárcámat is. Mindenhol ráakadtam egy-egy létfontosságú darabra, amit nem hagyhattam ott, így már bőven harmincezer felett költöttem, mire az első 4 boltból kijöttem és akkor még cipőnek, gatyának se híre, se hamva nem volt. Lett viszont életbevágóan fontos hajpántom, övem, a Bencének egy negyedik szandálja, a Csabinak pedig egy szett férfi alsóneműje, meg néhány teljesen felesleges dolog.
A nap végére már olyan kifacsart voltam,mint egy szebb napokat megélt citrom. És akkor még a gyerekekről nem ejtettem szót. A reggel kegyetlen vérengzéssel kezdődött, mikor is a Bence egy óvatlan pillanatban elkezdte marcangolni a Dóri lábát. Olyan erővel harapta meg a baba térdkalácsát, hogy az be is lilult. Szegénykém üvöltött, mint a sakál, na meg persze a két fiú is, bár ők valójában nem tudom miért végezték eme borzadalmas tevékenységüket.
Persze a kezdeti sokk hamar elmúlt és fél óra múlva már vidáman indultunk az oviba és a bölcsibe.
Délután a Bence szokásához híven többször s dührohamot kapott számos apróságon, mint például, hogy eldőlt a lego kockákból épített torony vagy kiesett a kezéből a labda. Ilyenkor, mint egy mini hurrikán, végigsöpör a lakáson, közben ordít, mintha nem lenne jobb dolga. Mi ebbe már kellőképpen beleszoktunk, úgyhogy általában nem veszünk róla tudomást, mikor ezzel az előadással akar elkápráztatni minket. Történt aztán a délután vége felé, hogy Ádikára rájött a szapora és ment a vécére, hogy megszabaduljon a felgyülemlett salak anyagtól. Mivel már iskolába készül, így a dolga végeztével mindig kitörli a fenekét, majd ha úgy érzi elkészült, megyek én és áttörölgetem. Megjegyzem azért mindig van ott még valami, ami takarítást igényel.  Épp csak beértem a wc-re, mikor a Bencus már ott is termett mögöttem. Ádi letenyerel a földre, popóját a magasba meresztve, hogy jól szemügyre tudjam venni. Most sem volt ez másképp, már téptem is a papírt, hogy elvégezzem a maradék piszkos munkát, de a Bence már mérges hangos kiáltotta: NEEE, BAABA! Ez annyit tesz, hogy ne csináljak semmit, mert ő akarja. A vitát elkerülve átadtam neki a pályát és nagy serényen törölni kezdte a bátyja fenekét, aki a 'nagyon szakszerűen csinálod' kijelentéssel foglalta össze a helyzetet. A fenék tiszta lett és mindenki megnyugodott.
Ha a fenék koszos maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna... :)

félelmeink

Kisgyerekként, de még tiniként is azt hittem,hogy a világ legfélelmetesebb dolga a cserebogár. Nem értettem soha, ezeket a gigantikusra nőtt bogarakat, hogy miért rémisztgetnek engem minduntalan. A nagy, "húsos" testük, a berregő hangjuk, a kapaszkodó lábaik és a számomra ostoba repülési stílusuk, miszerint mindennek neki repkednek szüntelen, majd a földre pottyannak egyszerre volt érthetetlen és félelmetes. Már a gondolattól, hogy nekem repülnek - majd meghaltam. Hogy őszinte legyek most sem szívlelem ezek a borzalmas teremtményeket, de már egyszerűen csak próbálok nem foglalkozni velük, mert rájöttem, hogy náluk nagyobb gondjaim is fognak adódni az életben.

Míg fiatalok vagyunk szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy bármi baj érhet bennünket, akkor még olyan természetes az élet és az egészség. Aztán jön egy pofon, ami földhöz vág minket és onnantól kezdve minden más lesz. Mikor bárki a halálról beszélt és a legyőzhetetlen kórokról, akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolgoknak. Mindez olyan távoli volt. tudtam, hogy rám, az én életemre ez nem vonatkozik. Nálunk minden szép és kerek. És ez így is volt, egészen 25 éves koromig. Ott ütött arcon a felismerés, hogy vannak nálunk nagyobb, felettünk álló dolgok, melyekbe legnagyobb erőfeszítéseink árán sem tudunk beleszólni. Akkor veszítettem el az apukámat. És akkor éreztem először, hogy a halál nem is olyan nagy dolog. Valahogy olyan természetesnek hatott a végén és egyáltalán nem éreztem félelmet iránta. Nem is vágytam rá persze, de őszintén el tudtam fogadni, hogy az élet része. És míg hónapokon át imádkoztam apukám életéért, az utolsó napjaiban megértettem, hogy ezt abba kell hagynom és bármilyen faramucin is hangzik, a halálát kell elfogadnom, mert most ez következik. Nagyon fájt, nagy űrt hagyott bennem, de nem töltött el félelemmel.
Most viszont megváltozott valami. Jobban mondva minden. Mióta gyermekeim lettek teljesen átértékelődött az élet és ami eddig fontos volt, most mindennél fontosabbá vált. Most első helyre került az élet és szóba sem jöhet,hogy idő előtt meghaljak én vagy bárki aki fontos nekem, ezáltal nekik is. Már ledöbbentenek a hírek, ha akár bármelyik távoli ismerősöm beteg lesz, ha a tévében hallom, hogy harminc éves nő küzd a rákkal vagy esetleg balesetben meghal valaki. Már átérzem ennek a súlyát.
A minap felfedeztem a bal mellemben egy csomót. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy most keletkezett-e oda vagy már évek óta együtt él velem, de most bizony észrevettem. Persze azonnal működésbe lépett rajtam a pánik gomb és azóta szüntelen a legrosszabb gondolatok zakatolnak a fejemben. mi van, ha ez valami rossz? Mi van, ha velem is megtörténik?
Csütörtökön megyek orvoshoz vele. Természetesen izgulok. Sőt, jobban mondva inkább félek. Persze több,mint valószínű, hogy nálunk ez a mell-csomó családi hagyomány, hiszen anyukám mellei is tele vannak vele-és szerencsére semmi kóros elváltozás nem mutatható ki- de azért mégis. Már nagyon várom,hogy túlessek ezen.
Persze vannak dolgok, amik elkerülhetetlenek Balesetek, rejtett betegségek, halálos kórok. Viszont vannak,amik megelőzhetőek. Mostantól a mell ultrahang is felkerül az éves szűrővizsgálat listámra a méhnyakrákszűrés mellé. A jobb félni, mint megijedni szlogen pedig anyukaként még inkább vonatkozik rám azt hiszem.

szombat

Szombat este 10 óra van. Őszintén szólva nem vennék mérget rá, hogy nem alszom el két percen belül a sztorim kellős közepén, mert eléggé kifáradtam az elmúlt napokban. Sietek is a mondandómmal, az ablakot is kinyitottam, mert ma végre egyedül alszom. Persze, hiányzik kicsit az Ádi szuszogása, de manapság élvezem a magányt és a társaság nélküli perceket, A csöndet. Na azt élvezem leginkább. A minap este az Auchanba autóztam és azon kaptam magam, hogy a rádióból szóló sláger olyannyira zakatol a fejemben, hogy majd' megőrülök tőle, így aztán egy gyors mozdulattal lekapcsolva a szerkezetet, néma csendben gurultam a multiba beszerezni a szükséges dolgokat.
Most is, mint mindig rengeteg gondolat kavarog a fejemben és gyorsan kell döntenem ,hogy milyen irányba vigyenek a szavaim. Így estére egy könnyedebb, viccesebb témát veszek elő, a másikat majd egyik délután megírom, mert lefekvés előtt jobb csuda vidám, nevetős vagy éppen kalandos dolgokat emlegetni, mint nyomasztó, félelmekkel teli vagy bármi ehhez hasonlót.

Az elmúlt napok nagyon - keresem a megfelelő kifejezést- mozgalmasan, megterhelően teltek. A Bence beteg lett, így jó pár napot együtt töltöttünk, én és az összes gyermekem 0-24h-ben. Mert persze az Ádinak is felajánlottam az itthon tartózkodás lehetőségét, tekintve, hogy most még megteheti, mert pár hétig az óvodások táborát erősíti majd, aztán pedig belép a kötelességekkel teli, iskolás életbe, ahonnan már nem lehet csak olyan egyszerűen ki-kimaradozni. Így feldova a labdát, természetesen a szabadságot és a velünk töltött időt választotta, bár kissé örültem is neki, ugyanis ő már sokkal inkbb segítség, mint hátráltató tényező.
A Bence ezzel szemben rendesen ki tudja szipolyozni az embert. Először is azzal, hogy mindig van nála egy favorit. Egy joker, a családból, egy személy, akivel hajlandó együttműködni. A többiek pedig a fejük tetejére is állhatnak, akkor sem csinál meg semmit nekik, sőt még kifejezetten veszekedéseket szít maga körül Mondanom sem kell legkevésbé sem tartoztam a joker kategóriába, így minden egyes percben meg kellett küzdenem az akaratom érvényesítése érdekében. Reggel nem vehettem ki az ágyból, mert ő épp apát várta, nem lehetett nekem szívószálat tennem a kakójába, hanem ő választott magának fél percenként újakat, nem adhattam rá ruhát, cipő, nem cserélhettem pelust, a gyógyszer beszedésről pedig jobb, ha nem is beszélek. Fel kellett hívnom az apját, hogy telefonon kérje meg a már toporzékoló gyereket, hogy ugyan kapja be azt az előírt 3 ml-t, mert minden erőm és próbálkozásom ellenére legalább 8 ml a homlokán, a nyakán és a ruháján landolt. A terv működött, a gyerek telefonon lebeszélt mindent és bekapta az antibiotikumot.
Aztán egyszer csak - valószínűleg a sok együtt töltött idő hatásásra-- a dolgok megváltoztak. bekerülte a vip zónába és én lettem a főnök Bencus apró kis életében. A Csabi le van tojva, én hurcolom, etetem, öltöztetem ésatöbbi, ésatöbbi.
Eleint azt hittem ez jó nekem, de egyre inkább látom ,hogy ez mennyire kimerítő feladat, 12 kilót tartani, etetni, itatni egész álló nap...
Miután már tényleg eléggé kikészültem a 3 napos betegség hatására, mára kiterveltem, hogy elmegyünk vásásrolni. farmer ing és fürdőruha volta  a listámon, valamint egy jó fajta proszívó. Minden viszonylag rövid időn belül sikerült találni, bár a fürdőruha felpróbálása kissé érdekesen alalult. Bencus teljesen természetesen bejött velem a fülkébe. A látottak alapján ő is vetkőzni kezdett, cipő , zokni, pulcsi pillanatok alatt lekerült róla.
Így visszagondolva bizony eléggé vicces volt a szituáció, a kisfiam anyait-apait beleadva segített.

Közben persze csak elbóbiskoltam, úgyhogy most álomra is hajtom a fejem, beszámoló folytatása hamarosan.....

egy-két szó

Úgy fél órája próbálok nekiülni ennek a bejegyzésnek, de annak ellenére, hogy este háromnegyed tíz van, a gondolataimat megzavaró körülmények száma egyáltalán nem akar csökken tendenciát mutatni. A háttérből hamiskásan, de hangosan egy lambadát zenélő gyerekjáték töri meg a csöndet, azt a csöndet, ami nem is igazán létezik itt minálunk. A Dodó rendes gyerek módjára már fél 8 óta alszik, de a többi elvetemült még itt randalírozik a lakás egy-egy szegletében, időnként fel-felbukkanva az ágyam mellett. Ezen kis látogatások alkalmával pillanatok alatt megzavarják  nyugalmat, az imént például egy fél literes vizespoharat sikerült a Bencének lerúgnia az ágyam széléről és a víz szerteszét fröccsent,,,befolyt az ágy alá és az elosztóba is, ahonnan a laptop kábele és a telefonok töltője is kapcsolódik.
De ebben a pár mondatban, amiről ma írni fogok, nem akarok panaszkodni arról, hogy milyen fárasztó dolog az anyaság. Mert bizony az. Mind szellemileg, mind fizikailag.A Csabi hétfőn hajnalban elutazik néhány napra munka ügyben- ahova mellesleg én is mehettem volna, de mivel a Dóri még túl kicsi, hogy megváljunk egymástól huzamosabb ideig, így ez az opció szóba sem jöhetett.
Viszont egyre inkább érzem,hogy rám fér egy kis kikapcsolódás. Most már idejét sem tudom mikor tudtam teljesen egyedül elmenni bárhova is, legyen az akár bevásárlás vagy wc-re menetel. Mindig falkában kell járnom, ha akarom ha nem. Én pedig alapvetően szeretem is a magányt, egyáltalán nem zavar, ha nem tudok senkihez szólni vagy ha senki nem foglalkozik velem. Soha nem voltam és soha nem is leszek kapcsolatfüggő személyiség és időnként szükségem is van 1-2 lopott órára önmagammal.
Pár hónappal ezelőtt megajándékoztam magam egy koncert jeggyel, ami május 29-én lesz aktuális. Ez lesz az első alkalom, hogy elmegyek este itthonról. Elvileg minden menni fog,mint a karikacsapás- a Dóri sosem kel fel éjfél előtt, de addigra haza is érek majd. Igazság szerint minden porcikám vágyik erre a kis kikapcsolódásra és mint egy kisgyerek vágom a centit, hogy tudjam mikor jön el az én időm.
Közben csend és béke szállt a házra, végre mindenki elvonult lefeküdni. IM is nálunk vendégeskedik a hétvégén, de most kifejezetten boldog vagyok miatta, mert így kissé felszabadulok erre a két napra, hiszen így van segítségem nekem is. Akármennyire is küszködtem évekig ezzel, hogy ne legyen itt senki, ne lábatlankodjanak nálam sokáig, most, hogy 3 gyerekes anyuka vagyok, már rájöttem, hogy a lottó ötössel felér egy egész hétvégényi segítség.
Persze nem mondom, hogy időnként nem áll égnek a hajam, de most is több új  kifejezést is tanultam:

"Éhomra kell bevenni."
"Azt hittem még sum egy kicsit."

Megfejtéseket a nyelvtoro@feladvany..hu e-mail címre várok. :) (persze nem igazából, inkább elárulom:)

Éhgyomorra kell bevenni.
Azt hittem még alszik kicsit.

Au revoir! Szép álmokat mindenkinek!

esti apropó

A napok jönnek-mennek, olyan gyorsan, hogy sokszor csak arra eszmélek, már megint este van és megint leragad a szemem. A délutáni szieszták is lemaradoztak, mindig van mit csinálni, legfőképpen pakolni, mert pillanatok alatt csatatérré változik a lakás, ha nincs résen az ember.

Az egyre szűkösebb szabadidőmbe próbálok bezsúfolni néhány számomra fontos programot, mint például a tornázás. Nekem a power plate jött be, hati 2-3szor kell járni és egy rezgő-mozgó gépen személyi edzővel potom fél óra alatt végigcsinálni néhány gyakorlat sort. Egyáltalán nem vészes, de  hatás nem marad el. Sőt! Hamar eredményt hoz, bár az ára kissé borsos, ha például egy havi kondi- vagy aerobic bérlethez viszonyítjuk. Mindenesetre nekem ez nagyon bevált, most is éppen olyan izomlázzal fekszem itt az ágyikómban, hogy az is meggondolandó, hogy hajnalig egyáltalán pózt változtassak-e, mert akkora kellemetlenséggel jár most minden mozdulat. A hasamat továbbra is szeretem és nem vonok meg magamtól semmiféle finom falatot-kivéve persze azokat, amiket a szoptatás alatt nem ajánlott enni, mert a Dóri igen érzékenyen reagál bármi puffasztó élelemre, sőt leginkább gyümölcs és zöldség megvonást tartok, az a biztos. Inkább pár hónapig lemondok ezekről, de legalább nyugodtan alszunk és ez a legfontosabb. A csokizás már egészen más tészta. Imádom, ahogy szétterjed a számban az édes finomság és nincs nap, hogy ne áldoznék eme szenvedélyem oltárán. Lapos hasam sosem lesz. nem is tervezem, hogy Rubint Réka babérjaira török a közeljövőben és egyszerűen nincs is kedvemen magokon és egyéb kellemetlen-fogyasztású étkeken élni, csak,hogy jobban mutassak bikiniben.

A nyaralás egyelőre eléggé képlékeny, tekintve,hogy ezzel a sok poronttyal nem egyszerű útra kelni, főleg külföldre nem. A tavalyi horvátországi kiruccanás azonban olyan jól sikerült, hogy megfordult a fejünkben az, hogy idén visszamenjünk oda. Persze ebben az első évben talán érdemesebb a Balaton körül pihengetnii-ha már mindenképpen elmennénk valahova. Ez a nyár is változást hoz, hiszen ez Ádi utolsó óvodás nyara. Szeptembertől megkezdődik az iskola és az én kisfiam rálép a nagyfiúvá válás ösvényére. Beül a padba és tanulni fog. Véget érnek a gondtalan, focizós délelőttök, a lógós napok, mikor csak úgy fogtuk magunkat és nyakunkba vettük a várost egy hirtelen ötlettől vezérelve. Jönnek azok az évek, amik olyan sok jó dolgot is hoznak majd. Szerelmet, akár életre szóló barátságokat, alapot a felnőttkorhoz. Hihetetlen, hogy elszalad a kisgyerekkora, hiszen emlékszem rá, hogy most született, hogy babamasszázsra hordtam és ringatóra, hogy segítettem felmászni neki a csúszdára és,hogy reggelente vonultunk a bölcsibe. És mindennek már sok-sok éve...furcsa, hogy már miatta is tudok nosztalgiázni. Persze itt csoportosul az utánpótlás, úgyhogy jelenleg nincs hiány semmiből. Minden gyermekem más és más, szinte semmi jellembeli hasonlóság nincs a két fiú között, a Dóri pedig még túl kicsi, hogy nyilatkozni tudjak ezügyben. Érdekes módon mindannyiukat is másképp szeretem. Furcsa kérdés ez és sokan kérdezték is már, hogy vajon lehet-e egyformán szeretni az összes gyerekünket. Szerintem nem lehet. Persze nem úgy értem, hogy egyiket például nem szeretjük annyira, hanem tudom furcsán hangzik, de máshogy szeretjük őket-talán ez a legtalálóbb szó. Mindegyikőjükkel teljesen más a kapcsolatom is, van aki ragaszkodóbb, van aki nem igényel annyira. Mivel nekem soha nem volt igazi testvérem, így gyerekszemmel erről nem tudok nyilatkozni, de így, 32 éves anyai szemmel úgy látom, hogy a világ legjobb dolga egy nagy család. Minden egyes nehézségével egyetemben. Mert nehéz. nagyon is az. Mindig valaki igényt tart rám, valaki mindig éhes vagy szomjas vagy épp kakil vagy csak egyszerűen játszani akar velem. Non stop és nincs megállás. Sokszor elfáradok és türelmetlen vagyok. Kiabálok. Mégis most, ebben a helyzetben is megtaláltam magam. Jól érzem magam a bőrömben, elégedett vagyok a külsőmmel - még akkor is, ha ennek a 3 terhességnek azért vannak nyomai. Valószínűleg nem véletlenül találták ki, hogy egy nő a harmincas éveire teljesedik ki. Végre nem azt nézem,hogy mi csúnya rajtam, hanem, hogy mi szép. Ehhez meg kellett érni azt hiszem és elfogadni magamat. Nem stresszelek, nem hagyom, hogy rossz gondolatok és rossz emberek árnyékolják be a napomat. Ezeket a dolgokat elengedem, bele a levegőbe, hogy vigye a szél, messze el tőlem. Nekem csak a jó maradjon, mert már csak az érdekel.

Jó éjszakát!

téboly

Péntek este fél 10. A lakásra csend és béke szállt,  az összes gyerek alszik,  nekem pedig eltünt az internet kapcsolat a laptopomról, így telefonon kell pötyögnöm a mondandómat, ahhelyesírási hibákért előre is elnézést,  de automatikusan átírja a szavakat és sokszor nem is veszem észre.

A mai nap nagyon kellemes hangulatban telt,  egy régi barátnőmmel töltöttem a napot a Margit szigeten. Velem a Dóri volt,  vele a kislánya, aki nemrég múlt egy éves.  Sétáltunk,  ebédeltünk és megbeszéltünk mindent a gyerekekről, a párkapcsolatunkról és az elmúlt fiatal, húszas éveinkről, aminek nagy részét együtt töltöttük.  A közös balatoni nyaralásokról, amik egyik évben sem maradhattsk ki. Ketten lányok nyakunkba vettük a Balatont. Vonattal mentünk egy-egy hétre,  csak mi ketten.  Közben jöttek-mentek a szerelmek és a szerelem nélküli nyári románcok.  Semmi gondunk nem volt,  csak, hogy jól érezzük magunkat és ezt maximálisan teljesítettük is.  Most így felelevenítve a régi emlékeket, a fülledt, alkoholos, dohány füstös, asztalon táncolós Siófoki éjszakákat, rá kell jönnöm,  hogy baromi jó volt.  Imádtam minden egyes pilkanatát.
De ezek a gondtalan évek már rég elmúltsk és a mostani időszakomat sokkal inkább a káosz jellemzi.
Olyannyira el tud uralkodni a fejetlenseg,  hogy ma például elfelejtettem visszatenni a frissen műtött kutya nyakára az orvosi gallért és azzal a lendülettel ki is rágta a varratait, így holnap reggel már vihetem is vissza az állat kórházba-ha esetleg még nem lenne más programom...

A tegnapi napom viszont egyelőre semmi nem tudja felülmúlni. Három gyerekkel,  egymagam elindulni a boltba...nem is hiszem,  hogy nem sejtettem semmi rosszat.
A Bence hamar talált okot az ordításra, majd pillanatok múlva már a földön fetrengett egy doboz szétgurult smarties mellett. Ha esetleg nem mindenki bámult volna minket,  akkor csakhamar azok is odanéztek, mikor meg mertem kérni,  hogy tegye le a nyalókát. Ott teljesen elszabadult a pokol.  Vergődött a kövön,  prüszkölt, hörgött, visitott.
Azt hittem túl vagyunk a nehezén,  de a java csak ezután jött.  Az autóban ismét őrült ámokfutásba kezdett. A taknya a szájába folyt,  miközben egész testével tiltakozott az ellen,  hogy beültessem az ülésébe. Itt már kellőképpen izzadtam és tanácstalan voltam, mert mint akibe 7 ördög bújt,  úgy visitott és harapott.
Mikor már a tűrő képesség határán van az ember,  akkor leleményes ötletek merülnek fel az elemében.  Így történt az is,  hogy a Bencét végül fejen locsoltam egy üveg kubu-gyerek-üdítő itallal.  Ez hatásos lehetett,  mert a sírás azonnal abbamaradt es egy szó nélkül bemászott a helyére.
Most már nekem is aludni kell,  holnap is kell az energia.  ;)

A hét első napja

Ma megértettem miért is olyan fontos ünnep az anyák napja. Egy anyának -bármilyen közhelyesen is hangzik- de mindent el kell viselnie, talán a legmegerőltetőbb szellemi munka a világon. A mai délutánom maga volt a pokol-persze csak átvitt értelemben, de mindenképpen nagycsaládos életem eddigi legborzasztóbb napján vagyok túl, hála a kölykeimnek.

Mint minden reggel, ez is szépen indult. Annak ellenére, hogy a vasárnapi svéd asztalos anyák napi ebédem tartalmazott egy kis háborgásra való okot Dórikánál, ugyanis nem bírtam megállni, hogy ne szedjek legalább egy kanálnyi párolt lila káposztát és ezzel a tegnap délután és este sorsa meg is pecsételődött, hiszen a kisasszony óriás bőgéssel jutalmazta ezt a kis gasztronómiai élményt, amit szereztem magamnak eme jeles napon. Az előzmények ellenére maga az éjszaka viszonylagos nyugalomban telt, így a körülményekhez képest kipihenten ébredtem.
Fejben sokszor el szoktam játszani a gondolattal, hogy miképp kéne kezelnem a gyerekeimet-legfőképpen a Bencét, aki egyre több fejtörést okoz az állandó hisztijével. Egyre nagyobb szintekre emelte a bőgés tudományát. Olyan mértékben dühbe tud gurulni, hogy felvesz egy bizonyos méregzsák- testtartást: a két kezét az oldalához szorítja, a kézfeje pedig szinte a háta mögé lóg-  amolyan teletubbie módon vadul szaladni kezd a lakáson keresztül, szüntelen ordítás közben meg-megáll, hogy a padlóra vesse magát, majd újra felpattanjon, tovább szaladjon, aztán újra megtorpanjon és dühödten fröcsögtesse a nyálát a levegőbe szerteszét. Valójában még nem sikerült pontosan eldöntenem magamban, hogy ez a helyzet sírásra vagy röhögésre adjon okot, olyannyira a határon mozog. Így aztán ilyenkor röhögni szoktam ezen a tragikomikus állapoton, ami belengi a teret, ahogy kis hurrikán módjára végigsöpör a szobán.
A reggelt csupa optimizmussal kezdtem. El is határoztam, hogy türelmesen fogok ma viselkedni, mint az úrilányok, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy kiabáljanak, ne adj isten szitkozódjanak egy kicsit. A Bence már ébredéskor előadott egy kisebb kiborulást, mikor az apját szólongatta és én mentem be hozzá- ugyanis a Csabi már munkába indult néhány perccel azelőtt. Ezt olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy mérgében levágta magát az ágyba és keze-lába egyszerre kapálózott a levegőben. Ilyenkor olyan, mint egy felborult cserebogár, aki nem tud lábra állni. Kedvesen mosolyogtam - bár lehet, hogy a tekintetem szikrákat lövellt, de próbáltam higgadt maradni. Siker!!! Hamar megnyugodott, így gyorsan felöltöztettem, pelust cseréltünk és már melegítettük is a reggeli kakaót a legnagyobb egyetértésben. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal, beszélgettünk és minden ment, mint a karikacsapás. Az Ádi is viszonylag normálisan elkészült, talán csak 2-3szor vesztek össze a Bencével a reggeli készülődés során és a Dóri sem ordított olyan mértékben, hogy zavaró legyen számomra.
Mikor minden gyereket elvittem oda, ahol foglalkoznak velük, azaz a bölcsibe és az oviba, gyorsan kitakarítottam a fürdőszobát,a wc-t és  a konyhát.
Fél 12kor indulnom kellett a Kira kutyával a budatétényi állat klinikára, ugyanis szegény pára olyan szerencsétlenül ugrott le a kanapéról ,hogy elszakadt a kereszt szalagja a térdében és kénytelen voltam megműttetni, hogy rendbe jöjjön.
Miután leadtam a kutyát, az Ádit hazahoztam az oviból, mert annyira kérlelt reggel, hogy ne altassam ott ma, hanem ugorjak be érte ebéd után. Így is lett, bár már fél óra itthon tartózkodás után magamban morogtam, hogy kár volt, hiszen egy nyugodt percem sem volt, így az angolul megírandó e-mailek ma elég nagy kihívást jelentettek, ugyanis az Ádi szüntelenül beszélt. Néha csak úgy nézem és nem hiszem el, hogy folyamatosan mondania kell valamit, ráadásul olyan dolgokat, amik rettentően unalmasak és fárasztóak.

Még ez a kora délután sem fogott ki rajtam, ugyan időnként fújtattam párat- ezzel kifejezve nemtetszésemet, de hősiesen kitartottam a végsőkig. A kórházból 3kor telefonáltak, hogy elkészült a műtét. mehetek a Kiráért. Odafelé menet bementünk a Bencusért, aki nagy vidáman ugrott a nyakamba a bölcsiben, mikor meglátott. A kedves ölelkezés egészen addig tartott, míg a kocsihoz értünk. Megbeszéltem velük, hogy szépen beülünk, elmegyünk a kutyusért, aztán megvendégelem őket a mekiben, ha jól viselkednek az úton.
Miután elmondtam a tervet, a Bence éktelen ordításba kezdett a parkoló közepén, mert nem sikerült egyedül bemásznia a gyerekülésbe. Olyannyira felspannolta magát, hogy hörgött,köpködött és vergődött, majd még nagyobb méreg jött rá, mikor én megpróbáltam beültetni a helyére. Éktelen haragra gerjedt. Megfeszítette a testét és visított, mint egy malac. Próbáltam szépen nyugtatni, semmi sikerrel.A nagy harc közben kezdett egyre inkább melegem lenni. Egy vágyam volt, hogy elnáspángoljam a gyerekem, de annyi ember volt az utcában, hogy nem mertem nagy balhét csapni, így miután bekötöztem, gyorsan behuppantam az ülésre és elindultam, Az ordítás nem szűnt meg, de legalább már a Dodó is rákezdett. A templom előtt megálltam és kipenderítettem a Bencét a kocsiból. Még ott sem mertem kiabálni vele, nehogy szégyent hozzak a papára, aki az egyház oszlopos tagja, így csak csöndben szitkozódtam, miközben a fiam ismét felvette a büdös bogár pózt és vad pörgésbe kezdett a betonon. Ömlött a taknya és a könnye, közben őrült módjára vergődött és ordított. Ott már nem használt semmi. Se szép szó, se kiabálás. Imádkozni kellett volna, de arra sem jutott idő, mert egy szempillantás alatt megnyugodott és vissza tudtam tenni a kocsiba. Így aztán vidám folytattuk utunkat és próbáltam olyannyira felhangosítani a rádiót, hogy ne is halljam a hangjukat. Persze ilyenkor esik be egy fontos munka is, így aztán utam hátralévő részét szerb partnerrel való egyezkedéssel töltöttem.
A Kirát hamar kihozták, nagy, műanyag gallérral a nyakán- hogy ne nyalja a sebet- és teljesen leborotvált lábbal, rajta hatalmas vágással. A gyerekeket kint akartam hagyni az ajtó előtt a kocsiban, amíg beugrom a kutyáért, de a Bence ebbe nem egyezett bele. Elkerülve a nagy balhét, inkább bevittem magammal, a másik kettő kint várakozott. A műtét egy kisebb vagyonba került és amíg a számlára vártam kiszaladtam a Kirával a kocsiba. Ott már nemcsak a baba, az Ádi is bőgött, elmondása szerint azért, mert túl hangosan sírt a baba. Így végre kórusban ment az ordítás és szerencsére a Bencus is hamar csatlakozott, akit megint csak erőszak árán sikerült visszaraknom az ülésébe, annyira ellenkezett velem. Mire el tudtam indulni a klinika elől, már patakokban folyt rólam a víz. A mellem alatt szabályos tócsa keletkezett, de szerintem még az arcomon is folyhatott az izzadtság, mire el tudtam indulni velük.mire végre elcsendesedtek, az Ádi anyák napin versek szavalásába kezdett - szintén levegővétel nélkül- ami nem tett túl jót az idegeimnek. Mire a meki parkolóba értünk már elég rossz idegállapotban voltam, éreztem, ahogy lüktetnek az erek a fejemben. Ekkor még megejtettem egy vidám angol nyelvű telefont néhány szakszóval turbózva, hogy elsimítsak néhány dolgot, aztán megrendeltem a sok élelmet és innivalót, hogy betömjem végre a szájukat.
A dolog hatott: tömték a sajtburgert és a krumplit, itták az ice teát és végre nem visított senki. Mire hazaértünk már csak egy kád vízre vágytam és egy hajmosásra. Az már nyilván nem fért bele, hogy egyedül vigyem véghez, így a Bence is társult hozzám a kádba és együtt megfürödtünk.
Most mindjárt 22.00 lesz. Mindenki alszik, kivéve engem. Élvezem a csöndet. Nem akarom átaludni ezt a kellemes érzést, hogy semmi zaj nincs a billentyűzet kattogásán kívül.
Nem volt könnyű napom, bevallom hősiesen. Borzalmas volt. És fárasztó. Mennem is kel aludni, ki tudja mit tartogat majd a reggel. :)

Majális másképp

Május elseje! Ez számomra már a nyár első lépcsőjét jelenti, mikor biztosak lehetünk benne, hogy végre jön a jó idő és a szabadság. Gyerekkorom óta minden évben kimegyek a helyi majálisra, ami évekkel ezelőtt még merően másmilyen volt, mint most vagy tavaly. 

Sosem felejtem el a papucsos, barátnős délutánokat, az esti koncerteket, a műanyag poharas pezsgőt és a már megjelenő és engem őrületbe kergető cserebogarakat. Azt, hogy ültünk a kedvenc farmerünkben és a legjobb pólónkban a fűben és legeltettük a szemünket a focista fiúkon vagy éppen másokon, miközben vadul kipletykáltuk a többi lányt, aki éppen nem tűnt túl jól öltözöttnek vagy bármi más szemet szúró dolgot vettünk rajtuk észre azt biztos nem hagytuk szó nélkül. A sok közhely, ami az interneten is kering, még annyira igaz volt. Nem kellett félni, hogy elrabolnak vagy megkéselnek, simán egyedül sétáltunk az utcán éjfél után is és még telefonunk sem volt, hogy utolérjenek a szüleink, ha épp rossz érzésük számít. Szerettem azt az időszakot. Akkor még tényleg nem arról szólt a tinikor, hogy kinek milyen a melle vagy fel van-e töltve a szája. Tiniként mindenki ronda volt, esetlen és még pattanásos is. És a legjobb az volt az egészben, hogy ez senkit nem érdekelt igazán.

A Kéktó szabadidőpark megtelt ismerős arcokkal, lépten-nyomon csak olyanokban botlott az ember, akik közeli vagy épp távoli ismerősök voltak, de kevés idegen arc bukkant fel a tömegben. És én ezt szerettem. 

Most már megváltoztak a dolgok. A romák nagy csapatokban vonulnak, felragasztott műszempillákkal és kínai ruhákban. Rengetegen vannak, ijesztően sokan és akaratlanul is ellenszenvet váltanak ki belőlem. meg lehet kövezni. nem szeretem őket - tisztelet azon kevés kivételnek, akik az értelmiségi réteget képviselik, mert szerencsére ilyen is akad, akik becsülettel beilleszkedtek ebbe a társadalomba; közénk. 

Alig látni ismerős arcot, mindenhol idegen szempárok fürkészik az embert és csak elvétve találni rég nem látott vagy éppen közeli barátokat. 

Csak pár dolog van, ami ugyanaz: a körhinták, a büfék és a koncertek.

A gyerekeim nem ismerték a régi bulikat, a nekem "igazi" május elsejét. Ők már így szeretik. A méreg drága körhinták, a ragacsos édességek, a hot-dog, a vattacukor és az x faktoros énekesek.

A körhinták bűvöletéből az én porontyaim sem tudtak egy könnyen kiszakadni, így egy kisebb vagyont szórakoztunk el. Hogy vajon miként vett rá az Ádi, hogy felüljek vele a lánchintára, azt még most sem tudom, mert már kiskoromban is utáltam- azt pedig különösképpen, mikor bepörgettek és fent a magasban kezdett vad forgásba a szék, amiben ültem. Még most is futkározott a hátamon az izgalom, mikor a magasba emelkedett a lábam. Több, mint valószínű, hogy húsz évvel ezelőtt is ugyanebben a hintában pörögtem a levegőben és most az én fiam teszi ugyanezt. Persze felnőtt fejjel már nem tűnik olyan nagynak és veszélyesnek egyik szerkezet sem, most viszont leginkább a gyomor liftezéssel kell küzdenem, mert már egy mini óriáskerék is ki tud fogni rajtam. Annak ellenére, hogy sem a fellépők, sem pedig a kilátogató emberek nem nyerték el a tetszésemet, a hangulat még mindig jó volt. A majálisos forgatag, az árusok, a körhintások és a büfékből kicsapódó illatok változatlanul sugározták a fesztivál élményt, így biztos, hogy jövőre is visszatérünk még. :)